Bevezetés

A szociológia – mint „varázstalanító” tudomány – születése a modernizációs folyamatba illeszthető, mégis a szexualitás máig tartó szociológiai „varázstalanítása” csak az 1950-60-as években a kezdődhetett meg. A homoszexualitást társadalmi jelenségként vizsgáló munkámmal szeretnék egy kis lépéssel közelebb jutni a homoszexualitással kapcsolatos kérdéskör magyarországi „varázstalanításához” és talán jobb megértéséhez.

A homoszexualitás többféleképpen értelmezhető fogalom, melynek lényege az azonos nemű emberek közötti érzelmi és/vagy szexuális kötődés. Homoszexuális tapasztalat és magatartásforma mindig is létezett: a világ kultúráit etnográfiai szempontból leíró ún. Murdock-atlaszból kiderül, hogy a „társadalmak 60%-ban megtűrték vagy intézményesítették a férfi homoszexualitást, és természetesen a többi társadalomban is előfordul” (Csányi 1999:203-4). A képlékeny és reflektálatlan homoszexuális tapasztalatok tudatosodása, azaz a homoszexuális identitással bíró alanyok kialakulása azonban modern kori jelenség.

A homoszexualitás normasértő viselkedésként való elítélő meghatározása régi hagyomány; annyira régi, hogy sokan hajlamosak egyenesen a természet törvényeivel – bármit is jelentsen ez – összeegyeztethetetlen, funkciótlan – hiszen nem reproduktív –, így kiiktatandó elhajlásként értelmezni. Az ilyen megközelítések az emberi szexualitás funkciói közül a reprodukciót – az utódok létrehozását – kiemelt fontosságúként kezelik, míg a feszültségoldás és az agressziócsökkentés emberi alapszükségleteinek kielégítését elhanyagolják. A homoszexuális magatartás ritkán hangoztatott előnyös evolúciós funkcióit Csányi Vilmos etológus így foglalja össze:

Jól ismert, hogy a csoporttársadalmakban, evolúciósan is számottevő ideig, általában magasabb volt a férfiak aránya, mint a nőké. Ezt részben a szülések miatti nagyobb női halandósággal, részben pedig a leánycsecsemők egy részének megölésével magyarázzák. A férfiak aránya 1,3 körül volt. ... A gyakran előforduló poligámia miatt a domináns férfiak még a kisebb létszámú női populációból is jóval nagyobb arányban részesedtek. Evolúciós szempontból ilyen helyzetekben mindenképpen megoldandó a férfiak szexuális vetélkedésének biológiai és kulturális eszközökkel történő erős redukciója. A férfi homoszexualitás felerősödése lehetett a vetélkedés csökkentésének egyik eszköze, ugyanakkor ez, még látens formájában is, jelentősen hozzájárulhatott a férfi-férfi kötődés megerősödéséhez. A nyugati társadalmak korai fejlődésük során, különösen a zsidó-keresztény kultúrák megjelenésekor, olyan körülmények között éltek, ahol a gyors szaporodás a csoport számára nagy előnyökkel járt. A pásztortársadalmak állandó problémája volt az intenzív expanzió, érthető tehát, hogy ezek a kultúrák igyekeztek a homoszexualitást elnyomni és mint természetellenes viselkedést, minden eszközzel megbélyegezni. (Csányi 1999: 204)

A szociológia számára azonban elsősorban a homoszexualitás társadalmi kategorizációja válik kutatásra érdemes témává, hiszen az egyéni homoszexuális magatartás már régóta – történetileg és kulturálisan – különböző társadalmi válaszreakciókat kiváltó ingerként működik. A társadalomtudományi megközelítés feladata – a megfigyelésen túl – ezeknek az inger-reakció kölcsönhatásoknak a mélyén megbúvó konfliktusok elemzése. A homoszexualitás vizsgálata során ugyanis megkérdőjeleződik sok korábban magától értetődő fogalom, amelyek mai életformánk alappilléreiként szolgálnak: többek között a férfi és a női szerepek, a család, az emberi szexualitás célja és e cél megválasztásának szabadsága, illetve tágabban az egyéni viselkedésnek a – mindenkori hatalom általi – szabályozása.

A 20. század közepétől a közbeszéd (public discourse) részévé vált homoszexualitásról különböző társadalmi mozgalmak fogalmazták meg a társadalom megváltoztatásának szükségességéről szóló üzeneteiket. A kezdeti szerveződések – például az 1950-60-as évek amerikai ún. homofil mozgalmai –, melyek nem a társadalom széleskörű megváltoztatását, hanem saját jogaik és szabadságuk biztosítását helyezték előtérbe, Claus Offe terminológiájával élve inkább „tisztán társadalmi” vagy „szociokulturális mozgalmaknak” tekinthetők; míg a későbbi – különösen a leszbikus feminista és meleg felszabadító (gay liberation) – mozgalmak attól nyertek „politikaibb” – vagy „szociopolitikai” – jelleget, hogy célkitűzéseiket alapvető társadalmi intézmények megkérdőjelezésével és átalakításával kívánták elérni. Ezeknek a mozgalmaknak – és az általuk létrehozott társadalmi és kulturális homoszexualitás-reprezentációknak – a kutatása szintén bevonódott a szociológiai érdeklődés körébe.

Hipotézis

Dolgozatom központi kérdése, hogy vajon identitásképző tényező-e a mai magyar társadalomban a homoszexualitás. Hipotézisem szerint a mai magyar társadalomban – ellentétben több nyugati társadalommal – a homoszexualitás társadalmi kategóriájának – még – jelentős identitáskonstruáló ereje van.

Vizsgálódásaim elméleti hátteréül a homoszexualitás társadalmi konstrukcióként való megközelítése szolgál. A 20. század második felétől kibontakozó társadalmi konstrukcionista megközelítés – amely magában foglalja többek között a minősítési és a fenomenológiai elméleteket, főként Howard Becker és Erving Goffman munkáit, illetve Plummer szimbolikus interakcionista szexuális stigma értelmezését – a szexualitás modern kategóriáit, elsősorban a hetero- és a homoszexualitást, társadalmi-történeti képződményekként értelmezi. Ebben a kontextusban 'a homoszexuális' egy történelmen túli (transhistorical) és univerzálisan fellelhető embertípusként jelenik meg – azzal a megszorítással, hogy a homoszexuális vágy egy olyan külön(leges) embertípust, illetve társadalmi identitást hív életre, amely a modern nyugati társadalmak sajátossága.

Hasznosítani kívánom a társadalmi konstrukcionizmus sajátos elágazásának tekinthető, a dekonstrukció szükségességét hirdető queer elmélet néhány felvetését is, amely a homoszexuális alany elnyomásának és felszabadításának kizárólagos tanulmányozásán túl a szexuális tudásokat létrehozó társadalmi gyakorlatok és diskurzusok elemzésére törekszik:

A modern nyugati affirmatív homoszexualitás-elmélet természetessé teheti, illetve normalizálhatja a meleg alanyt ..., de ez továbbra is együtt jár azzal, hogy a hetero- és a homoszexualitás megmarad a szexuális és társadalmi identitások alapkategóriáinak. ... A hetero- és a homoszexualitás nem egyszerűen identitások vagy társadalmi státuszok, hanem tudáskategóriák, egy testekről, vágyakról, szexualitásokról, identitásokról szóló nyelvezet részei, egy normatív nyelvé, amely erkölcsi határvonalakat és politikai hierarchiákat jelöl ki. (Seidman 1996:12)

Így dolgozatom egyik jellemző sajátossága a homoszexualitás mint tudáskategória megközelítése: a homoszexualitást leíró társadalmi nyelvezet vizsgálata és ennek a társadalmi erőviszonyokat visszatükröző nyelv elsajátításának elemzése. Ennek megfelelően először feltérképezem a homoszexualitás társadalmi kategóriája köré épült nemzetközi és magyar elméletrendszert, valamint áttekintem a homoszexualitás-kategória különféle társadalmi környezetekől függő jelentéstartalmainak és az ezekhez kapcsolódó eltérő gyakorlati, politikai, jogi következményeket. Majd dolgozatom empirikus részében egyrészt arra keresem a választ, hogy az önmagukat melegként azonosító magyar férfiak értékválasztásbeli sajátosságai értelmezhetők-e egyfajta homoszexuális identitás meglétének indikátoraiként; másrészt pedig azt vizsgálom, hogy milyen a viszony a homoszexualitás társadalmi kategóriájának Magyarországon észlelhető tartalma és az önmagukról – mint férfiakhoz vonzódó férfiakról – alkotott képük között. A válasz ugyanis rávilágít a homoszexualitás társadalmi kategóriájának csoportképző és – kulturálisan meghatározott – identitáskonstruáló erejére, valamint ennek korlátaira is.

Empirikus kutatásaimhoz (az értékválasztások elemzésénél) kvantitatív és (az interjúelemzéseknél) kvalitatív módszereket egyaránt hasznosítani kívánok. Dolgozatom empirikus része kizárólag meleg férfiakkal foglalkozik: olyanokkal, akik férfiként férfit szeretnek, férfiakhoz vonzódnak, férfiakra vágynak, férfipartnerrel élik vagy szeretnék élni az életüket. A férfi és a női homoszexualitás társadalmi megnyilvánulási formái között ugyanis olyan jelentősek a különbségek, melyeknek együttes vizsgálata szétfeszítette volna e dolgozat kereteit.

A társadalmi nemi szereprendszer kontextusában a homoszexualitás vizsgálata természetesen sokat elárul a férfiasság és a nőiesség egymással összefüggésben változó társadalmi tartalmairól, de én ezekre a tartalmakra vonatkozóan – nagymértékben a társadalmi nemi szereprendszer jellegzetes egyenlőtlenségei miatt – elsősorban az évszázadok során több nyomot hagyó és láthatóbban funkcionáló férfi homoszexualitás irányából vonhattam le következtetéseket. A női homoszexualitás jelenségében tettenérhető kettős kisebbségi lét – vagy kettős elnyomás – jellegzetességeinek közelebbi tanulmányozásáról ezért le kellett mondanom. Ugyanígy el kellett tekintenem az etnikai és a szexuális kisebbséghez való tartozás lehetséges egymásra vetüléseinek, illetve összefüggéseinek elemzésétől. E témákat nagyon fontos, további kutatásra váró területeknek tartom, amelyekkel a jövőben – akár e kutatásommal összefüggésben vagy ezt kiterjesztve – mindenképpen foglalkozni kell.

Homoszexuális identitás mint társadalmi tünet

Kutatásaim történetileg igazolódni látszó előfeltevése, hogy a jól körülhatárolható – kívülről tulajdonított, majd az érintettek által internalizált – homoszexuális identitások létezése egyfajta társadalmi tünetként azonosítható. Henning Bech dán szociológus munkáiból kitűnik, hogy a homoszexualitás mint identitásképző tényező a modernitás jellegzetes termékének tekinthető: vagyis csak meghatározott típusú – modern – társadalmakra jellemző. A korábbi időszakhoz képest itt a – Foucault szóhasználatával élve – külön(leges) homoszexuális embertípus megjelenése jelentette a legnagyobb változást: a korábban is létező – a zsidó-keresztény kultúrákban elutasított – gyakorlatok egységesítő – és leszűkítő – kategorikus megnevezése, illetve ennek és egyfajta monolitikus identitásnak az egymással való megfeleltetése. A későbbi – posztmodern, későmodern? – időszakból visszatekintve viszont megkérdőjelezhető a homoszexuális identitások létjogosultsága: a társadalmi viszonyok átalakulásával fokozatosan eltűnnek a – különböző szexuális gyakorlatok társadalmi jutalmazása, illetve büntetése révén elkülönülő – homoszexuális és a heteroszexuális létformák lényegi különbségei és így egyre több helyen lehetünk tanúi annak, hogy a homoszexualitás elveszti identitásképző potenciálját. Mindennek velejárója, hogy a homoszexuális gyakorlatokra, illetve a homoszexuálisokra már nem koncentrálódik kényszeresen társadalmi figyelem: s míg az azonos neműek vonzalma továbbra is lényeges jellemzője marad az egyéni életszervezésnek, nem képez akadályt az egyének társadalmi integrációjában.

Mindezek alapján a homoszexualitás identitásképző tényezőként való funkcionálása azt jelzi, hogy az adott társadalomban az egymást kizáró monolitikus – heteroszexuális, homoszexuális – identitásminták az uralkodóak, melyek esetenként komolyan veszélyeztethetik az egyének társadalmi boldogulását. Röviden: a homoszexuális identitás elsősorban a megbélyegző társadalmi megkülönböztetés terméke, a gyakorlati életben is megtapasztalható hierarchikus elkülönítésé, mely általánosan az egyéni – nemcsak szexuális, de akár etnikai, vallási, politikai gondolkodásbeli – különbözőséghez való jog elutasításának társadalmi tüneteként értelmezhető. Ilyen értelemben dolgozatom fontos adalékot szolgáltathat a magyar társadalom „különbözőségtűrésének” megítéléséhez.

Vagyis azt állítom, hogy minél nagyobb mértékben találhatók meg egy társadalomban az egyéni – esetünkben a szexuális – különbözőség elutasítására utaló jegyek, annál jellemzőbbek az e különbözőség mentén kialakuló – sokszor csak nagy nehézségek árán felvállalható – egyéni és csoportidentitások. Persze meg kell jegyezni, hogy az etnikai kisebbségi identitások mintájára kialakított, nyugati mintákból örökölt szexuális kisebbségi identitásmodellekben a homoszexuális identitás hangsúlyozottan csak amolyan – Weeks szóhasználatával élve – „szükséges fikcióként” szerepel: a megkülönböztetés elleni harc átmenetileg hasznosítható, de hosszabb távon esetleg kínosan (ön)korlátozó kellékeként.

A kutatás társadalmi relevanciája

A homoszexualitással foglalkozó társadalomkutatóknak szegezett két leggyakoribb kérdés talán, hogy milyen a homoszexuálisok és társadalmi elfogadottságuk százalékos aránya egy adott társadalomban. Dolgozatom alapján egyik kérdésre sem adható konkrét válasz, de bízom benne, hogy az itt felsorakoztatott érvek és kutatási eredmények meggyőzik az olvasót arról, hogy nem ezek a leglényegesebb kérdések. Annál ugyanis, hogy hány homoszexuális személy él egy társadalomban, sokkal lényegibb azt vizsgálni, hogy mitől válik ez a kérdés sokak számára annyira érdekfeszítővé. És különben is: kik azok a homoszexuálisok? Bár az önmeghatározás szabadsági fokát tekintve más – például etnikai – kisebbségekhez képest a homoszexuálisoknak nagyobb a mozgástere, hiszen általában nincsenek a testükkel megjelölve, a szabad önmeghatározás addig nem csak a homoszexuálisoknak és más kisebbségeknek, de mindenki számára illúzió marad, amíg a társadalmi-kulturális normarendszer kényszerekből és nem választható opciókból áll.

A homoszexualitás társadalmi elfogadottságának mérésére gyakran alkalmazzák azt a módszert, hogy az embereket megkérdezik, mit gondolnak erről a kérdésről. Az így kapott eredmények azonban Magyarország tekintetében elég ellentmondásosak. 1 Egy 1991-es nemzetközi kutatás arra az eredményre jutott, hogy Magyarország a többi kelet-európai ország átlagánál – sőt a nyugati átlagnál is – elfogadóbb a homoszexualitással kapcsolatban. 2 Egy 1993-as nemzetközi adat szerint viszont a megkérdezettek 85 százaléka gondolta azt Magyarországon, hogy a homoszexualitás minden körülmények között „megbocsáthatatlan”. 3 Egy 1994-es magyar felmérés azt mutatta, hogy a megkérdezettek 78,6 százaléka „mindenféleképpen helytelennek” ítélte, ha két azonos nemű felnőttnek szexuális kapcsolata van egymással. 4 Egy 1995-ös magyar adat szerint a válaszadók 74,6 százaléka az azonos neműek együttélését, 73,6 százaléka két férfi, 71,6 százaléka pedig két nő szerelmét nem tartotta elfogadhatónak. 5 Tóth László 1991-es és 1996-os eredményei viszont az elutasítás radikális csökkenésére és a tolerancia óriási mértékű növekedésére utaltak a vizsgált időszakban. 6

Az egymással esetenként nem túlságosan harmonizáló eredmények értelmezését nem érzem feladatomnak, de annyit talán meg lehet jegyezni, hogy az adatok ellentmondásosságában – más tényezők mellett – szerepet játszhat a homoszexualitás fogalmi tisztázatlansága is.

Az előítéletesség és tekintélyelvűség vizsgálatával foglalkozó kutatások eredményei alapján viszont arra lehet következtetni, hogy a különféle – etnikai és szexuális –kisebbségek elutasítása egymással bizonyos mértékig együtt jár és társadalmi gyökereik is hasonlóak (vö. Fábián – Sik 1996; Erős – Fábián 1999).

A mai magyar társadalomkutatás központi témái között szerepel az előítéletesség, az idegenellenesség és a tekintélyelvűség vizsgálata különösen a társadalmi többségtől etnikailag és kulturálisan különböző csoportokkal kapcsolatban. E kutatások fontos motivációja a társadalmi feszültségforrások feltárása és elemzése révén a hatékony társadalmi integráció és az önazonosság megőrzése, fenntartása vagy esetenként kivívása közötti kényes egyensúly előmozdítása. A homoszexualitás társadalomtudományos vizsgálata is ebbe a vonulatba illeszthető: kutatásommal arra törekszem, hogy a társadalmi előítéletesség eddig kutatatlan – a homoszexuális identitás problematikájában fontos magyarázóerővel bíró – dimenzióit tárjam fel.

A könyv felépítése

Az első fejezetben a homoszexuálisról szóló nyelvezet és tudáskategóriák elemzésével áttekintem a homoszexuális kategória tartalmának és kontextusainak történeti változásait a természetellenes bűn fogalmától a homoszexualitás emberi jogi megközelítéséig.

A második fejezet a homoszexualitás politikájának fogalmát identitáspolitikai megközelítésben határozom meg. A tanulmány első részében a homoszexualitás jelentéseit vizsgálom a csoportközi magatartásformákat magyarázó szociálpszichológiai elméletek felhasználásával, majd a homoszexuális identitás esszencialista és konstrukcionista értelmezési kereteit hasonlítom össze.

A magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban tükröződő homoszexualitás-kép bemutatása és elemzése a harmadik fejezet központi témája. A rövid jögtörténeti áttekintést nyújtó tanulmány a homoszexualitás büntetőjogi kezelésére koncentrál, mivel ez az – emberek életébe potenciálisan a legradikálisabb módon beavatkozó – jogág szolgálhat a homoszexuálisokat érintő intézményesített diszkrimináció alapjául.

A negyedik fejezetben a homoszexualitás magyar médiareprezentációit – illetve ezek hiányát – vizsgálom elsősorban a HVG nyolc évfolyamának kvantitatív tematikus tartalomelemzésével. Itt a homoszexualitás társadalmi észlelhetőségére vonatkozó következtetések levonására nyílik lehetőség.

Az ötödik fejezetben egy saját adatbázissal végzett kvantitatív empirikus szociológiai vizsgálat eredményeit ismertetem. A vizsgálat célja az önmagukat melegként azonosító magyar férfiak értékválasztási sajátosságainak feltárása. Az alkalmazott empirikus módszerek – többek között többdimenziós skálázás – segítségével kimutathatóvá válik, hogy a válaszadók homoszexualitása jelentős értékbefolyásoló tényezőnek tekinthető-e.

A hatodik fejezetben kvalitatív empirikus módszerekkel dolgozom: az általam gyűjtött interjúk alapján a homoszexualitás szociális reprezentációját kívánom minél részletesebben feltárni. A homoszexualitás szociális reprezentációját tekintem ugyanis a homoszexuális identitások talán legfontosabb „alapanyagának”. Következtetéseim megalapozását segítik egy 1983-ban végzett, módszertanilag hasonló vizsgálat eredményei, melyek segítségével lehetőségem nyílik a rendszerváltást megelőző és követő helyzet – egyes szempontok szerinti – összehasonlítására is.