2. A homoszexualitás politikája

Ebben a fejezetben a homoszexualitás politikájának – mint a modern társadalmakra jellemző identitáspolitikák egy jellegzetes típusának – általános kérdéseivel foglalkozom. Nem kívánom tehát ismertetni a nemzetközi homoszexuális mozgalom történetét: ezzel kapcsolatban remek áttekintő és összefoglaló munkák születtek (vö. Altman 1971, 1982; Steakley 1975; Weeks 1977; Adam 1987; Greenberg 1988). 21

Itt csak nagyon röviden annyit szeretnék megjegyezni, hogy a homoszexuális politikai mozgalmak helyi igényeit és jellegzetességeit tekintve világszerte különböző trendek egymás mellett élését figyelhetjük meg. Például Magyarországon, Közép-Kelet-Európa többi országához hasonlóan, a melegek és leszbikusok főként azért szervezkednek, hogy identitásukat és életmódjukat nyíltan – és megkülönböztetések elszenvedése nélkül – felvállalhassák (vö. Bech 1993). Egyes nézetek szerint Észak-Amerikában mindenki, aki a férfi-dominanciájú, fehér, kapitalista, heteroszexista kultúrának ellenszegül, begyömöszölhető ugyanabba a „(queer-)zsákba” (Bersani 1995:71). Több észak-európai országban a „modern homoszexuális eltűnésének” lehetünk tanúi, aki „mint valami időzített bomba saját felrobbanására vár, vagy inkább saját diszkrét eltűnésére” (Bech 1997:195). A „harmadik világban” pedig, ahogy Peter Drucker hangsúlyozza, a bennszülött szexualitásformák és a nyugati modellek különbségeit figyelhetjük meg:

[...] sokan azok közül, akik azonos neműekkel folytatnak szexuális kapcsolatokat, nem egy különleges – 'a homoszexuális' – embertípushoz tartozóként határozzák meg magukat. Sokan mások viszont így határozzák meg magukat; de saját kultúrájukba beágyazott identitásaik nem feltétlenül feleltethetők meg az európai vagy észak-amerikai leszbikus-meleg identitásokkal (Drucker 2000:11).

A homoszexualitás politikájának általános kérdéseivel azért fontos foglalkozni, mert az elemzés a figyelmet a jelenség tágabb kontextusára, a szexualitás és a társadalmi nemi rendszerek szervezőelveire irányítja. Vegyük például azt a kérdést, hogy 'mi tesz egy embert nővé, illetve férfivá'. Gondos, többirányú vizsgálódás során erre a mindennapi tapasztalataink alapján egyszerűnek tűnő kérdésre éppen annyira problematikus lehet a válaszadás, mint arra, hogy 'mi tesz egy embert homoszexuálissá, illetve heteroszexuálissá'. Résen kell lennünk, hiszen gyakran már a kérdésekben bennerejlik az előfeltevés, amely azt sugallja, hogy a – heteroszexuális és homoszexuális, illetve férfi és nő – kategóriák világosan adottak, átmenet nélküliek és egymástól egyértelműen elkülöníthetők (vö. Kessler-McKenna, 1978).

Dolgozatomnak ebben a részében azt vizsgálom, hogy mely tényezők kaphatnak szerepet a homoszexualitás társadalmi kategóriájának átpolitizálódásában. Ehhez meghatározom a homoszexuális politika fogalmát, bemutatom a homoszexualitás eltérő értelmezési kereteit identifikációs és attribúciós kontextusban – melyhez elméleti háttérként különböző szociálpszichológiai megközelítéseket használok –, valamint megpróbálom jelezni a homoszexuális politika elemzési lehetőségeit és ennek korlátait.

Az identitáspolitika rendszerspecifikus fogalomnak tekinthető, mivel a nyilvános és privát identitások erőszakos szétszakításával és merev elkülönítésével, illetve a „privát identitások nagyarányú eróziójával” (Erős 2000:11) jellemezhető antidemokratikus rendszerekben aligha értelmezhető. Az identitáspolitikák „természetes” környezete a civil társadalom, a társadalmi önszerveződések terepe, mely a modern identitásszerveződések kereteként és egyben biztosítékaként szolgál (vö. Erős 1994:219).

Így Magyarországon tulajdonképpen csak az utóbbi évtizedben beszélhetünk aktív „homoszexuális politikáról”. Bár mindenképpen fontos említeni, hogy a magyar homoszexuális mozgalom kibontakozásának kezdetei visszanyúlnak az 1980-as évekre és az egyik első magyar civil politikai kezdeményezés éppen az 1988-ban megalakított Homeros nevű homoszexuális szervezet volt.

A modern identitáspolitikai mozgalmak fő jellemzői a következőképpen foglalhatók össze:

Nem csupán arról van szó, hogy mások nem annak tekintenek bennünket, akik szerintünk valójában vagyunk, vagy elnyomnak bennünket azáltal, amit gondolnak rólunk. Azért kerülünk szembe az elismerés problémáival, mert a társadalmilag fenntartott diskurzusok elkerülhetetlenül alakítják azt, ahogyan magunkra tekintünk, és ahogyan – különböző mértékű gyötrelmek és feszültségek árán – megalkotjuk önmagunkat. [...] Az „identitáspolitikáknak” nevezett törekvések nem csupán egyéni, hanem kollektív, nem pusztán privát, hanem nyilvános törekvések. [...] Az identitáspolitikák nem csupán önkifejezésre és autonómiára törekszenek, hanem elismerésre, legitimitásra (és időnként hatalomra); válaszra késztetnek más embereket, csoportokat és szervezeteket (beleértve az államot is). (Calhoun 1997:105)

E fejezetben a homoszexuális politika identitásközpontúságának feltételezésével élek – annak ellenére, hogy a közelmúltban Henning Bech dán szociológus a homoszexuális létezési módra (homosexual way of existence) vonatkozó elméletében (vö. Bech 1997; 1998; 1999) meggyőzően bizonyította, hogy a „homoszexuális lét összetettségét [...] semmiképpen nem lehet a homoszexuális identitás ügyére redukálni” (Bech 1998:243). Bech számára a modern életkörülmények széles skálájához kapcsolódó homoszexuális létforma felesleges leszűkítéseként jelenik meg a homoszexuális identitás, melynek négy történetileg-politikailag meghatározott formáját különbözteti meg: a 19. század második felében született klasszikus homoszexuális identitást; az 1940-es évek végétől megjelenő homofil identitást; az 1960-as évek végétől jellemző leszbikus és meleg identitásokat és az az 1990-es évektől elsősorban az Egyesült Államokban elterjedt queer identitásokat (vö. 1998:244-247).

Bech érvelése szerint a modern életkörülmények olyan változásokat okoztak, melyek a homoszexuális és heteroszexuális létformákra korábban jellemző különbségek fokozatos felszámolásához és ezáltal a modern homoszexuális – egyén és identitás – eltűnéséhez vezettek, vezetnek. Bech elmélete kiválóan alkalmazható egyes kitüntetett helyeken – például Észak-Nyugat-Európában –, másutt azonban legfeljebb a jövőbeli tendenciák előképeként értelmezhető. Bech modernitás-specifikus általános homoszexualitás-felfogása azonban mindenképpen jól használható kiindulópont a homoszexualitás politikájának elemzéséhez. Itt az hangsúlyozódik, hogy a férfi homoszexuális a modernitás gonoszság, illetve bűnfogalmainak „kiváltságos megtestesítője”:

Különösen azért, mert a homoszexuális létforma válaszul szolgál egy sor specifikusan modern életkörülményre, ugyanakkor ezek lenyomatának is tekinthető. Ide tartozik a városi élet; a társadalmi nemi szerepek problematizálása; az önelemzés eszköztára; a rögzített és biztonságot nyújtó identitások hiánya, melyek mindenki számára veszélyeket és kísértéseket tartogatnak. [...] Így a homoszexuális e modern állapotokra jellemző – például a társadalmi nemi szerepek, a családon belüli hatalmi viszonyok vagy a városi élet nyújtotta lehetőségek változásával összefüggő – veszélyek és kísértések szimbolikus reprezentációjává válik. (Bech 1999:58).

Ugyanakkor például Anthony Giddens számára a homoszexuálisok a „modernitás érzelmi úttörőiként” jelentek meg (Giddens 1998:145) 22: ők ugyanis rá voltak kényszerítve, hogy intézményesítetlen párkapcsolataikat nyitottabban és – a tradicionális mintákra való támaszkodás helyett – sokkal inkább „tárgyalásos alapon” működtessék. A nyitottság és a felek közötti folyamatos eszmecsere igénye a későbbiekben – a természet és a tradíció foglalatából felszabaduló „képlékeny szexualitás” (plastic sexuality) térnyerésével – a heteroszexuális kapcsolatokban is jellemző lett (vö. Giddens 1992). Giddens gondolatmenete tehát Bech elméletéhez illeszthető: az egyenlőségen, bizalmon és kommunikáción alapuló – és nem az intézményesített hatalmi viszonyokat megtestesítő – homoszexuális kapcsolatok a heteroszexuálisoknak is mintául szolgáló modern életformák kialakításához vezettek a szexualitás és az intimitás területén. Giddens szerint mindezek a – magánszféra átpolitizálódásának és a publikus identitások „marginalizálódásának” a jeleiként értelmezhető (Erős 2000:16) – modernkori változások az „életpolitika” (life politics) részét alkotják, ami végsősoron arról szól, hogy „hogyan élünk a hagyomány és a természet vége után” (1998:149).

2.1. A homoszexualitás politikájának meghatározása: általános dilemmák

Tág értelemben a homoszexuális politika szimbolikus térként értelmezhető azon definíciók, leírások, diskurzusok és kategóriák megkérdőjelezésére, melyek a társadalmi teret hátrányos módon struktúrálják a homoszexuálisok, azaz azon emberek számára, akik homoszexuálisként azonosítják magukat és/vagy homoszexuálisként azonosíttatnak mások által. Ideáltipikusan a homoszexuális politika aktorai homoszexuális alanyok, akik homoszexuális identitása szükségképpen a homoszexualitás társadalmi kategóriájához és jelentéseihez kapcsolódik. A homoszexuális alany nélküli homoszexualitás pusztán az emberi szexuális viselkedés egyik lehetséges formája, amit bárki gyakorolhat. Ebben az összefüggésben az azonos nemű partnerek közötti erotikus élmények nem tartoznak a homoszexuális politika tárgyköréhez.

Homoszexuális alannyal bíró homoszexualitás a modern szexualitáskutatás történetében először Alfred Kinsey által dokumentálódott az általa alkalmazott szexuális orientációs kontinuum egyik szélsőséges pólusaként (vö. Kinsey 1948); bár ez a homoszexuális alany a megközelítés természetéből adódóan elválaszthatatlan volt a kontinuum más, átmeneti szexuális alanyaitól. Az 1930-as évek végétől az 1940-es évek második feléig az USA-ban felhalmozott empirikus adatokra támaszkodva Kinsey hangoztatta elsőként tudományos igénnyel, hogy a hetero- illetve homoszexualitás nem „minden vagy semmi” kérdése: a pszichikai reakciók és a szexuális tapasztalatok együttes vizsgálatával ugyanis a „kizárólag heteroszexuálisnak”, illetve „kizárólag homoszexuálisnak” nevezhető egyének mellett képet lehetett alkotni azokról is, akiket mindkét pólus többé vagy kevésbé, illetve egyaránt vonzott (vö. Kinsey 1948:610-666).

A 0-tól 6 felé – azaz a kizárólagos heteroszexualitástól a kizárólagos homoszexualitás felé – haladó Kinsey-skálaként (Kinsey 1948:638) elhíresült kategorizációs rendszer alkalmazásával ugyan lehetőség nyílt az emberi szexuális megnyilvánulásoknak a korábbiaknál jóval árnyaltabb leírására, de a megjelenése óta eltelt több mint ötven év alatt kiderült hogy a Kinsey-éhez hasonló – továbbra is a heteroszexualitás és a homoszexualitás ellentételezésén alapuló – egydimenziós megközelítések sem felelnek meg a szexualitás spektrumának minél teljesebb áttekintésére vonatkozó igényeknek.

Az 1970-es évektől egyes szociálpszichológusok már hangoztatták ama meggyőződésüket, hogy a „homoszexualitás és heteroszexualitás sokkal inkább felfogható elkülönülő, ortogonális erotikus dimenziókként, mint egyetlen kétpólusú dimenzió ellentétes szélsőértékeiként” (Storms:1980:785). E kutatók azt is hangsúlyozták, hogy a maszkulin és feminin jellemzők nem kapcsolhatók kizárólagosan az egyik vagy a másik biológiai nemhez: a valóságra egyfajta dualizmus jellemző, ahol a férfiasság és a nőiesség a nemek jellegzetességeinek egymástól különböző, ám társadalmilag egyaránt kívánatos komponenseit alkotják (vö. Spence-Helmreich-Stapp:1975:38).

Kessler és McKenna szerint a hetero-, illetve homoszexuális kategóriákba való besorolás alapja a társadalmi nemi attribúciós (gender attribution) folyamat: vagyis végsősoron szexuális partnereik nemétől függően osztályozzák az embereket hetero- illetve homoszexuálisként. Kesslerék azonban – a nem születéskori megállapítása, a nemi identitás és a nemi szerepek összjátékának etnometodológiai vizsgálata alapján – éppen a gender-attribúció problémamentességét kérdőjelezik meg (vö. Kessler-McKenna, 1978:7-18) és arra a megállapításra jutnak, hogy a témakör kutatói hajlamosak az átmenetek folytonossága helyett zárt dichotóm rendszerekben gondolkodni (vö. Kessler-McKenna, 1978:161-167).

Ezen megfigyelések alapján az mondható, hogy egy egyén egyidejűleg rendelkezhet homoszexuális és heteroszexuális, illetve maszkulin és feminin jellegzetességekkel egyaránt, ami még problematikusabbá teszi a homoszexuális politika ideális alanyának fellelését.

2.1.1. A homoszexualitás jelentése identifikációs kontextusban

A homoszexualitás jelentését vizsgálva – a társadalmi nemi meghatározáshoz hasonlóan, ahol az egyén saját érzéseit tükröző nemi (gender) identitás és a mások általi gender-attribúció együttesen vizsgálandó (vö. Kessler-McKenna, 1978) – figyelembe kell vennünk az egyénen belüli önazonosítási, illetve az egyén szempontjából külsődleges attribúciós aspektusokat.

A homoszexualitást az identifikáció kontextusában vizsgálva alapvető elméleti háttérként a homoszexuális identitás koncepciója kínálkozik. „Egy meghatározásért kiáltó koncepció”: így fordítható Vivienne Cass homoszexuális identitásról szóló cikkének alcíme, amely akár átfogalmazható úgy is, hogy „egy koncepció túl sok definícióval”.

Egyedül az említett cikk öt jelentést sorol fel, melyek együttesen jól illusztrálják a homoszexualitás társadalmi kategóriájával összefüggő önértékelési készletek különféleségét. Így a homoszexuális identitás lehet (1) homoszexuálisként való önmeghatározás; (2) az én egyik értelmezése homoszexuálisként; (3) homoszexuális énkép; (4) a mód, ahogy a homoszexuális egyén létezik; vagy (5) a homoszexualitással kapcsolatos következetesen gyakorolt magatartásmód (vö. Cass 1984:108). E jelentések eltérései a homoszexualitás társadalmi kategóriájával kapcsolatos különböző önértékelési készletek létét feltételezik, melyek alkotóelemei közé tartoznak az azonos nemű partnerrel szerzett szexuális élmények egyéni interpretációi éppúgy, mint a homoszexuálisok társadalmi csoportjáról alkotott tudás.

A meghatározások sokfélesége csak egyike azoknak a problémáknak, melyek nehézkessé teszik a koncepció alkalmazását. Egy másik, talán még ennél is zavaróbb kérdés arra vonatkozik, hogy mivel lehetne szembeállítani a homoszexuális identitást. A homoszexuális identitás koncepciója szükségszerűen utal a homoszexuális kategóriára. A heteroszexuális kategóriát egy lehetséges heteroszexuális identitás-koncepció referenciapontjaként szemügyre véve azonban szinte semmi használhatót nem találunk.

Mindennapos tapasztalatunk az, hogy beszélgetés közben valakiről szólva feleslegesnek érezzük a szóban forgó személyről kijelentenünk, hogy ő heteroszexuális: „a 'személy' – ellenkező értelmű utalás hiányában – automatikusan implikálja az alany heteroszexualitását. Ennek ellenére az átlagos személy nem 'heteroszexuális' semmilyen meghatározó értelemben: bár időről időre résztvesz heteroszexuális aktusokban, de ebből a tényből aligha lehet jellemére, viselkedésére, életmódjára vagy érdeklődési körére vonatkozó következtetéseket levonni” (Boswell 1990:161).

A homoszexuális identitás kognitív konstrukció és kialakulásának előfeltétele a homoszexualitás kategóriájáról szerzett tudás. Így a heteroszexuális identitás koncepciójának a hiánya magyarázható a heteroszexualitás kategóriájára vonatkozó tudás relatív szűkösségével. Jonathan Katz szerint a heteroszexuális kategória tanulmányozásának elkerülése egyet jelent a heteroszexualitásnak a homoszexualitással szembeni privilegizált, normatív státuszának beismerésével: „a norma ilyetén privilegizálása a norma dominanciájához és további kérdésfeltevésektől való megóvásához vezet” (Katz 1990:8).

A homoszexuális – vagy a heteroszexuális – identitás további tárgyalása tehát nem tűnik igazán célravezetőnek: ehelyett identifikációs kontextusban a homoszexualitást érdemesebb talán helyzet-specifikus énkoncepció- vagy identitáselemként értelmezni.

Ezen a ponton adós maradok a szociálpszichológiai ihletésű identitás-elméletek felvázolásával 23 és a fogalom átfogó meghatározásával, mely labirintusszerű problématerületen – nálam avatottabb tudósok szerint is – könnyű eltévedni (vö. Erős 2000:6). Az identitás társadalmilag konstruált voltának, folyamat-jellegének és összetettségének hangsúlyozása mellett itt csupán Breakwell identitásfolyamat-elméletének a „fenyegetett identitásokra” vonatkozó részét szeretném kiemelni.

Bár – ahogy Erős megjegyzi – „[b]izonyos értelemben minden identitás 'fenyegetett' identitás, hiszen az egyénnek egész élete folyamán szembe kell néznie az önazonosságát veszélyeztető kihívásokkal” (2000:81), Breakwell kifejezetten azokkal a tényezőkkel foglalkozik, melyek által az alapvető egyéni identitásfolyamatok – az asszimiláció-akkomodáció és az értékelés – vezérlőelvei azaz az egyéni egyediség, a másoktól való különbözőség (distinctiveness), az identitás folyamatossága (continuity) és a pozitív önértékelés (self-esteem), illetve esetenként a személyes autonómia (desire for autonomy) szükségleteinek kielégítése kerülnek veszélybe (vö. 1986:23).

Breakwell e fenyegetések kialakulása szempontjából fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a fenyegetések ereje olyan társadalmi hatásokban keresendő, melyek különleges társadalmi jelentéssel ruháznak fel – vagyis megkülönböztetett társadalmi figyelemben részesítenek – bizonyos jelenségeket, illetve jellemzőket (vö. 1986:75). E fenyegetések elhárítására intrapszichikus, személyközi és csoportközi szinten különféle stratégiák alkalmazhatók. Az intrapszichikus szinten zajlanak a „belső, passzív feldolgozás kísérletei” (Erős 2000:84), melyek között megtalálható a fenyegetés tagadása éppúgy, mint a fantáziavilágba való menekülés vagy az – identitásszerkezet teljes átalakítását feltételező – új identitás elfogadása (Breakwell 1986:80-108).

A személyközi stratégiák négy fő típusa közé tartozik az elszigetelődés, mellyel az érintettek a társadalmi stigmatizációból sugárzó elutasítást próbálják – legtöbbször sikertelenül – elkerülni (1986:109); a „támadók támadására” koncentráló negativizmus (110); a némileg önátverés jellegű „passing” taktika, mely azokra jellemző, akik csak saját eredeti csoportjellemzőik elhallgatása, álcázása által tudnak bebocsáttatást nyerni a másik – előnyösebb pozíciókat biztosító – társadalmi csoportba (115); és végül a behódolás, a társadalmi sztereotípiák által előírt szerepjáték beteljesítése (121).

A csoportközi stratégiák három fő típusa a többszörös csoporttagság valamint a támogató csoportokban, illetve csoportos akciókban való részvétel. A támogatást nyújtó csoportok között Breakwell megkülönbözteti a tényközlésre szakosodott információs hálózatokat a tények értelmezésének megváltoztatását is célul tűző „tudatosságnövelő” (awareness-raising) és önsegítő csoportoktól (130-131). A csoportos akciók keretéül pedig egyrészt a meglévő társadalmi és jogi rendben működő és a társadalom által törvényesként elfogadott módszereket alkalmazó nyomásgyakorló csoportok (pressure groups), másrészt a társadalmi rend megváltoztatását is szükségesnek tartó társadalmi mozgalmak szolgálhatnak. A csoportos cselekvések szintjén az önmeghatározás lehetőségeinek tágítása és egy pozitívabb (ön)kép elfogadtatása válnak a legfontosabb célokká (136-138).

Breakwell identitás-fenyegetésekre vonatkozó elmélete jól alkalmazható a homoszexualitással kapcsolatos identifikációs problémák gyakorlati megközelítésére mind a személyes, mind a szociális identitások vizsgálatánál. Ezzel kapcsolatban különösen megfontolandó a szerzőnek az a megjegyzése, mely szerint a személyes és szociális identitás megkülönböztetése tulajdonképpen csak egy – kizárólag elméleti szinten alkalmazható – meghatározásbeli trükk, illetve önkényes elkülönítés (1986:15). Emellett szól az a tény is, hogy például a magukat homoszexuálisként azonosítok körében – legtöbbször – nem beszélhetünk olyan testi jegyekről, melyek egy adott társadalmi csoporttal vagy kategóriával való – valamilyen mértékű – közösségvállalást általában elkerülhetetlenné teszik.

Adódhatnak azonban olyan helyzetek, ahol egy személy kifejezetten és hangsúlyozottan homoszexuálisként jelenítődik meg a többiek által. Ezek többnyire konfliktushelyzetek, ahol a résztvevők összetett kapcsolatrendszere – általában az erőviszonyok demonstrálása vagy relativizálása szolgálatában – egy aspektusra, a szexuális különbözőségre redukálódik. Ez egy ördögi körhöz hasonló mechanizmus: a saját neméhez vonzódó ember egésze egy szembeszökő – szexuális – részre redukálódik, majd e részből kiindulva átdefiniálódik az egész ember. E recept alapján készül a homoszexualitásból társadalmi stigma és a homoszexuálisból így válhat a többiek számára dehumanizált lény (vö. Goffman 1963).

Tehát egy személy homoszexuálisként való – kívülről jövő – önkényes meghatározásában, azaz a „tulajdonított homoszexuális identitás” (vö. Cass 1984; Troiden 1988) kialakításában a meghatározás alanya és tárgya közötti interakció hangsúlyozódik, ahol a két fél érintkezése felfogható különböző erőviszonyokkal rendelkező csoportok ütközéseként, a homoszexuális identitások pedig ezen erőmérkőzések eredményeiként (vö. Plummer, 1975). Ha magától értetődőként fogadjuk el a homoszexuális és a heteroszexuális kategóriák létét, érvel James Weinrich, ezzel automatikusan a definícióalkotók oldalára állunk: „Végülis a 'definiálj és hódíts' stratégia legalább Ádám óta ismeretes” (1987:176).

Az eltérő társadalmi erőviszonyok kontextusában a homoszexuális identitások – még akkor is, ha Jeffrey Weeks szóhasználatával élve ezek csak „kényszerűségből használt kitalációk” az erőviszonyok megváltoztatására szánt energiák mobilizálására (1989:210) – felfoghatók nemcsak stigmatizációs hatások következményeiként, hanem olyan eszközökként, melyek a stigmatizált egész ismét egész emberré való visszaalakítása során alkalmazhatók. Ily módon a passzív, stigmatizált identitások aktívan működő, nyíltan felvállalt identitásokká alakulhatnak (vö. Cass 1984, Troiden 1988).

Természetesen sokan vannak olyanok, akik nem kívánnak résztvenni ebben a „dehumanizáló-rehumanizáló mérkőzésben” – amely sok esetben egyet jelent a játékszabályok adta kereteken belüli passzív megmaradással –, de ha valaki mégis nyerni akar, akkor a merev szabályokhoz alkalmazkodva kell játszania a lehető legeredményesebben. Ebben az értelemben a homoszexuális csoportidentitások létrehozói és fenntartói – például a korai homoszexuális mozgalmárok – olyan játékosoknak mondhatók, akik az egyesített erőket hatékonyabbnak vélték az egyéni kísérletezéseknél.

A homoszexuális csoportidentitások – mozgalommá szervezett – működése tehát egyrészt értelmezhető a homoszexuálisok emberi jogainak kiteljesítésével és anyagi forrásokkal kecsegtető politikai stratégiák megvalósításaként, másrészt viszont a csoportidentitások eredményesebb működése érdekében kitermelt politikai érvek – ld. a „homoszexualitás génjének” vélt felfedezése körüli vitákat – hivatkozási alapul szolgálhatnak a homoszexualitás-heteroszexualitás társadalmi dichotómiájának fenntartásán, illetve további merevítésén fáradozó megkülönböztetőknek is.

A homoszexuális mozgalmak többsége a társadalmilag kikényszerített kategorizációval szembeni tiltakozásként azt a stratégiát választotta, hogy az adott – a homoszexuális – kategória köré szerveződött (vö. Epstein 1987:254). Vagyis a valójában problematikus kategória-tagság kérdését legalábbis átmenetileg megkerülték. Ebben a kontextusban fontos hangsúlyozni, hogy az „agresszió, a sértő előítélet vagy a csoport-hovatartozásnak szóló ellenséges attitűd által kiváltott disszonancia redukciója során az eredetileg nem túl lényegi szerepet játszó kategória” is nagymértékben aktivizálódhat (Csepeli 1991:239-40).

Esetükben a csoportszervezés gyakori jellemzőjeként említhető különösen a 20. század második felében, hogy egy általuk sokszor nem is feltétlenül valósként elfogadott kategória köré szerveződtek és a homoszexuális csoportidentitások megteremtése inkább a többi csoporttaggal mintsem a homoszexuális kategóriával való azonosuláson alapult. E mechanizmus lényege, hogy a beltag mint „egy a mieink közül” elfogadható legyen – bármit is jelentsen a „mi”. ĺgy leginkább a társadalmi normáktól való eltérés lett a meleg és leszbikus közösségek legtöbb tagjának közös vonása (vö. Duggan 1992:18). Ez az eltérés pedig nem tévesztendő össze valamilyen mindenható egyesítő erővel; különösen nem, ha tekintetbe vesszük, hogy mennyire kevéssé elemzett a norma, és mennyire kevés a homoszexuális gyűjtőnéven emlegetett emberekre vonatkozó megbízható tudományos információ.

2.1.2. A homoszexualitás jelentése attribúciós kontextusban

Most röviden vizsgáljuk meg a homoszexualitást az attribúciós folyamatok szempontjából. Itt azokra a jelenségekre fogok koncentrálni, melyek körbenőtték a homoszexuális kifejezés társadalmi működését: azaz a sztereotípiákra, az előítéletekre és a diszkriminációra.

Kiindulásként nevezzük sztereotípiáknak az egyes társadalmi kategóriákhoz kötődő elvárásainkat megjelenítő egyszerűsítő leírásokat, előítéleteknek az egyes társadalmi csoportok iránti megmerevedett személyes beállítódásainkat, és diszkriminációnak a számunkra bizonyos társadalmi kategóriákat képviselő személyek vagy csoportok felé irányuló megkülönböztető magatartásformákat (vö. Allport 1958; Brewer 1994). E jelenségeknek számos funkciója van: szerepet játszanak a kognitív ökonómia fenntartásában és az egovédelemben – azaz a környezeti komplexitás és az egyéni bizonytalanság csökkentésében –, valamint a szocializáció folyamatában.

Korábban, különösen az etnikai csoportokat érintő sztereotípiák tanulmányozása során a kutatók leginkább individualizált magyarázó modelleket alkalmaztak, melyekben a környezeti komplexitás és az egyéni bizonytalanság csökkentésének szükséglete hangsúlyozódott, míg a sztereotípiáknak a szocializációban betöltött szerepéről viszonylag kevés szó esett. E megközelítések elsősorban bizonyos – például a tekintélyelvű (vö. Adorno et al. 1969), illetve Adorno és különösen Allport nyomán az előítéletes (vö. Aronson 1992) – személyiségtípusokról és ezek esetenként patologikusként ábrázolt jellegzetességeiről szóltak. Ennek mintájára a homoszexualitással kapcsolatos attitűdöket vizsgáló kutatások többsége is kezdetben a személyes tulajdonságokra koncentrált és a társadalmi kontextust háttérbe szorítva megmaradt főként az elemzés személyközi szintjén.

Az előítéletesség szociálpszichológiai értelmezéseiben az érzelmi elutasítás személyes eleme természetesen csak az egyik magyarázó tényező az előítéletes megismerés „kényelme”, – a gondolati erőfeszítést tekintve – „olcsósága” és a konformitás kényszere mellett (Csepeli 1991:224). A társadalmi-kulturális tényezők szerepe az előítéletesség kialakulásában és fenntartásában különösen a csoportközi viselkedésformák tanulmányozásával vált hangsúlyossá (vö. Pettigrew 1958).

A homoszexuálisokkal szembeni előítélességgel kutatásával kapcsolatban azonban az a nézet is megjelent, mely szerint jelentését lehetetlenség tárgyilagosan meghatározni. Pszichológus kutatók hívták fel arra a figyelmet, hogy csak különböző ideologikus álláspontokról beszélhetünk, melyek mindegyike rendelkezik a homoszexuálisokkal szembeni előítéletes attitűd saját definíciójával (vö. Kitzinger 1987). Így az egyes előítélet-meghatározások nagymértékben függnek ideológiai kontextusuktól, éppen ezért a definíciókat gyártó szakértők motivációit legalább olyan fontos figyelembe vennünk, mint kutatásaik végeredményeit.

Az előítéletes beállítódáshoz képest jóval megfoghatóbbnak tűnik a diszkriminatív magatartásformák vizsgálata. Interperszonális elemzési szinten a diszkrimináció gyakran az egyéni előítéletesség magatartásbeli megnyilvánulásaként értelmeződik. E logika szerint az előítélesség személyes adottság lenne, mely diszkriminatív magatartásra hajlamosít. Valójában azonban inkább a két jelenség kölcsönhatásáról beszélhetünk. Pettigrew érvelése szerint a probléma magja az intézményesített diszkrimináció (1986:172). Az előítéletesség nem pusztán a diszkrimináció forrása, de következménye is: egy társadalomban intézményes szinten érvényesülő diszkriminatív korlátozások előítéletességet gerjesztenek. Ez az érvelés a társadalmi szintű, csoportközi elemzés fontosságára utal, ahol az egyes társadalmi csoportokat sújtó diszkrimináció szintje a társadalmi csoportok forrásokkal és hatalommal való ellátottságának különbségeit tükrözi (vö. Brewer 1994:319).

Az egyéni előítéletesség meghatározási nehézségeiből adódó problémák úgy kerülhetők el, ha a diszkriminációt személyközi magatartás helyett inkább csoportközi magatartásként közelítjük meg (vö. Tajfel 1978). Ebben az összefüggésben a cselekvés mozgatórugója nem a személyiség, hanem a csoporttagság. Egy adott társadalmi csoport tagjai számára társadalmi identitásuk fenntartását szolgálja a „mi – ők”, azaz a saját csoport (ingroup) és a másik csoport (outgroup) tagjai közötti éles különbségtétel, amelynek gyakori járuléka a valóság eltorzítása. ĺgy előfordul, hogy a saját csoport tagjai a másik csoportba tartozókra társadalmi létezésüktől megfosztott differenciálatlan masszaként tekintenek (vö. Tajfel 1982). A másik csoport tagjainak ily módon való észlelésében kapnak szerepet a sztereotípiák, melyek képződése ugyanakkor e folyamattól elválaszthatatlan.

A sztereotípiák mind egyéni, mind társadalmi kontextusban működőképesek, de tartalmukat tekintve a csoportközi viselkedés jellegzetességeit közvetítik. Sztereotípiákat alkalmazni egy egyénre nem más, mint megfosztani őt személyes tulajdonságaitól, illetve e tulajdonságokat olyanokkal helyettesíteni, melyeket egy külcsoportra vonatkozóan általánosan jellemzőnek vélünk (vö. Snyder-Miene 1994:34).

Gardner a társadalmi konszenzus alapján definiált sztereotípiák jelentőségét hangsúlyozza: ezek kognitívnak tűnő megalapozottságuk miatt nagymértékű társadalmi támogatást élveznek, így tartalmuk inkább tényként, mint puszta feltevésként észlelhető (vö. Gardner 1994). Ha pedig az ilyen típusú sztereotípiák beépülnek a köztudatba, akkor kiválóan alkalmasak a diszkriminatív magatartásformák igazolására.

A meglévő társadalmi kategóriákra épülő sztereotipikus attribúciók – mint speciális kategorizációs formák és mint az ember általános kognitív tevékenységének elemei – tehát értelmezhetők egy csoport szocio-kulturális felfogásának kifejeződéseként, melyek többet árulnak el a sztereotípiákat alkalmazó csoport szocio-kulturális hátteréről, mint esetünkben a homoszexuálisként megkülönböztetettekről. A sztereotípiák funkcióival kapcsolatban Tajfel által is kiemelt pozitív társadalmi identitás igénye (Tajfel 1981) így kiegészülhet a sztereotípiákat alkalmazók kollektív önmeghatározásával és önmaguknak a „dolgok rendjében való elhelyezésével” (Bourhis et. al. 1997:294).

Úgy is érvelhetünk, hogy a homoszexualitás nem más, mint egy heteroszexuális koncepció, amely csak a heteroszexualitással összekapcsolódva nyer társadalmi jelentéseket. Ebben az értelemben a homoszexuális politika fő célja a homoszexualitás „homoszexualizálása”, azaz: a „hetero-kolonializmustól” való szabadulás, a szexuális érintkezések sokféleségéből normává emelt – heteroszexuális – forma hegemonisztikus működésének megkérdőjelezése által. Bár ez csak addig lehet érvényes cél, amíg a szexualitásról való gondolkodásból a „heteroszexuális alapfeltevés” – azaz a heteroszexualitásnak a többi szexuális megnyilvánulási formával szembeni elsődlegességére és kizárólagosságára vonatkozó előfeltevések összessége – érintetlen marad.

2.2. A homoszexuális politika korlátai

Az eddig elmondottak alapján a fejezet elején bevezetett homoszexuális politika definíció némi felülvizsgálatra szorul. E meghatározás – miszerint a homoszexuális politika szimbolikus térként értelmezhető azon definíciók, leírások, diskurzusok és kategóriák megkérdőjelezésére, melyek a társadalmi teret hátrányos módon struktúrálják a homoszexuálisok, azaz azon emberek számára, akik homoszexuálisként azonosítják magukat és/vagy homoszexuálisként azonosíttatnak mások által – legsérülékenyebb elemének maga a homoszexuális tűnik. Számtalan érvényes, ám esetenként egymással teljesen összeegyeztethetetlen válasz adható ugyanis a „kik is azok a homoszexuálisok?” kérdésre. A homoszexualitás leírásának nehézségei a homoszexuális kategória elégtelenségeiből adódnak: „Elégtelen egyrészt, mert nem igazán alkalmas viselkedésformák besorolására, másrészt mert a szó nem vonatkoztatható egy konkrét tapasztalattípusra” (Foucault 1982:15).

Ezen kívül sokan hajlamosak pusztán egyfajta szimbolikus mezőként tekinteni a homoszexuális politikára és elfeledkezni nagyon is gyakorlatias vonatkozásairól: például a szervezetek mindennapi túlélési stratégiáiról, a társadalmi elismerésért folytatott küzdelemről, a források elosztásáról stb. Az elméleti kutatás általában az adott társadalmi teret uraló struktúrák bemutatására, elemzésére vagy „dekonstruálására” koncentrál, ahol a dekonstrukció a jelenségek újfajta logika szerinti értelmezési módját jelenti. Például az amerikai posztmodern ihletésű „dekonstruáló” queer elmélet azzal a szemléletváltással jellemezhető, mely során a marginalizált helyett a rendszer központi eleme – vagyis a homoszexualitás helyett a heteroszexualitás – kerül a vizsgálódás és a kritika fókuszába. A homoszexuális politika kontextusában azonban a puszta dekonstrukció nem elégséges a szimbolikus vagy nem szimbolikus struktúrák megváltoztatásához. Saját értelmezési logikánk frissítése ugyanis nem garantálja a politikai ellenfelek szemléletváltását, és még ha be is következne a „normálisként elfogadott hegemonisztikus rendszerek demisztifikálása” (Bersani 1995:4), ez még nem jelentené a továbbra is működő rendszerek hatástalanítanását.

Újabb nehézséget jelent a homoszexuális politika limitált képessége arra, hogy magyarázatot nyújtson a szexuális orientációs kategóriák és a szocio-kulturális környezet kapcsolatának összefüggéseire. Itt ugyanis megkerülhetetlennek látszik a homoszexualitás társadalmi kategórizációjával kapcsolatos állásfoglalás. A különféle homoszexuális mozgalmak saját céljaik elérése érdekében különböző tudományos elméleti kereteket használhatnak – sok esetben legitimizációs igénnyel – hivatkozási alapul. Ezek közül a két legfontosabb az esszencializmus és a társadalmi konstrukcionizmus.

Az esszencializmussal – illetve a szinonimáiként használt biologizmussal vagy univerzalizmussal – a homoszexualitással kapcsolatos társadalomtudományi munkákban főként negatív referenciaként, mint valamely „intellektuális neanderthali” (Dynes 1989:217) meggyőződéseként találkozhatunk. A homoszexualitás biológiailag és/vagy univerzálisan adott – génekhez, hormonokhoz, pszichológiai defektekhez, kísértésekhez kötődő – esszenciájának létezésére koncentráló esszencializmus a teológia és az orvostudomány hagyatéka, és sokáig megbízható iránytűként szolgált a „szexualitás mocsaras tájain” való navigáláshoz (Weeks 1995:3). Az esszencialista megközelítés nem kérdőjelezi meg a szexuális orientációs kategóriák érvényét: e kategóriák alapját objektíven létező, megváltoztathatatlan jellegzetességekként kezeli. A vegytiszta esszencializmus – ha létezik ilyen egyátalán – egyre kevésbé jellemző a homoszexualitással kapcsolatos társadalomtudományi érdeklődésre, de a mindennapi magyarázatokban még nagyon gyakran feltűnik az ilyen típusú érvelés.

A konstrukcionizmus ellentéte majdnem mindennek, amit az esszencializmus – állítólag – jelent. A konstrukcionisták szerint a szexuális orientáció „kultúra-specifikus, és talán nem is objektíven adott” (vö. Stein 1990:325), így a hetero- és homoszexuális kategóriák jelentéseiket az adott szocio-kulturális környezetből nyerik. A hangsúly tehát azon társadalmi jelentések előállítására kerül, melyeken keresztül a hetero/homoszexualitás megkonstruálódik. Az elemzés célja itt a hogyan vizsgálata: hogyan töltődnek fel különféle tartalmakkal és hogyan stabilizálódnak az üres kategóriák, és hogyan illesztik az emberek életüket az így létrejött struktúrák közé. Az ilyen elemzés előfeltétele a szexuális jelenségek minél teljesebb spektrumának felismerése, melyből bizonyos jellegzetességek a szocio-kulturális elvárásoknak megfelelően különféle kategóriákká nyalábolhatók össze.

A társadalmi konstrukcionista elmélet legáltalánosabb szintjén az állítható, hogy a fizikailag megegyező szexuális gyakorlatok nem bírnak univerzális társadalmi jelentéssel, így a mai társadalmi-kulturális kódrendszer alapján összetartozónak vélt múltbéli szexuális gyakorlatok és identitások kapcsolata is megkérdőjelezhető. A következő szinten a szexuális vágy iránya – a szexuális orientáció konstrukció-jellege – vethető fel. Vannak azonban, akik a szexuális orientáció biológiai rögzítettsége mellett érvelve csak a szexuális magatartásformáknak az uralkodó kulturális keretek által meghatározott felépítettségét hangsúlyozzák. A szexuális impulzusra – késztetésre, vágyra – is konstrukcióként tekintő radikális irányzat pedig eljut egészen a szexualitás fogalmi dekonstrukciójáig. (vö. Vance 1989:18-19)

Ezen a ponton érdemes utalni azokra a megfigyelésekre, melyek rávilágítanak magának a szexualitásnak is társadalmilag megkonstruált jellegére: „ami szexuális egy adott kontextusban, talán nem az egy másikban; egy élmény a társadalmilag elsajátított jelentések alkalmazása révén válik szexuálissá” (Caplan 1987:2). Azt is érdemes megjegyezni, hogy egyes kultúrákban nem létezik semmiféle, a szexualitásra vonatkozó formális elmélet, máshol pedig a társadalmi nemekről, a férfiasság és nőiesség kritériumairól alkotott elképzeléseket nem az általunk megszokott szimmetrikus dualizmus uralja (vö. Ortner-Whitehead 1981:6).

A társadalmi konstrukcionizmus nem a szexualitás alapvető biológiai tényeinek a tagadását jelenti, hanem e tények társadalmi kifejeződéseinek vizsgálatát: a szexualitást személyes, illetve magánügyünknek érezzük, de ezek az érzések mindig magukban foglalják a környező világban érvényes szerepeket, definíciókat, szimbólumokat és jelentéseket (vö. Ross-Rapp 1983). Az egyéni szexualitás beágyazódik a társadalom életébe és attól elválaszthatatlan.

Mint láthattuk, a konstrukcionista megközelítés rengeteg olyan kérdést vet fel, melyekre válaszokat csak multidiszciplináris kutatás adhat. Így a konstrukcionizmus alapvető alkotóeleme egyfajta bizonytalanság – vagyis a stabil, tárgyi bizonyosság hiánya –, amely nem szolgáltat túl jó hivatkozási alapot a sikeres homoszexuális politikai aktivizmushoz. Társadalmi jogigények alátámasztására valóságos, megfogható dolgok kellenek, nem elegendő csupán elvont konstrukciókra hivatkozni. A politikai arénában ezért sokszor meggyőzőbbnek tűnnek az esszencialista érvek. Így alakulhatott ki az az érdekes helyzet, hogy míg a konstrukcionista elmélet hívei a hetero- és homoszexuális megkülönböztetés társadalmi fikció-voltát hajtogatják, addig a homoszexuális politika aktivistái sok helyen ragaszkodni látszanak az egymástól világosan elhatárolt kategóriákhoz (vö. Epstein 1987:243).

Itt ragadható meg az esszencializmus kétfedelű funkciója, hiszen egyrészt stratégiai szerepet nyerhet a homoszexuális legitimációban, másrészt viszont erősíti a szakértőktől, illetve a szakértelmet képviselő intézményektől való függést (vö. Tiefer 1987:320), ahonnan az emberek hiteles tájékoztatást és útmutatást várnak. Valószínűleg főként ez az „egyaránt kedvező a mozgalmároknak és a szakértőknek” egybeesés tartja továbbra is életben az esszencialista érveket.

A társadalmi konstrukcionista megközelítés radikális alesetének – vagy folytatásának – tekinthető a – queer elméletbe átszűrődő – dekonstrukcionizmus, melynek széleskörű felhasználhatóságát már többen megkérdőjelezték (vö. Stein-Plummer 1994; Adam 2000). A dekonstrukcionisták száműzik a homoszexualitást az elméleti palettáról, ehelyett a szexualitás komplexebb megértését ígérik, vállalva a klasszikus politikai aktivizmus elerőtlenedésének, illetve ellehetetlenülésének veszélyét is. A queer elmélet ugyanis vizsgálódása fókuszát a homoszexualitásról a heteroszexualitásra – a marginalizáltról a központi jelenségre – irányítja, ahol a heteroszexualitás nem más, mint egy normatív szexuális rendszer kötelező érvényű kifejeződése. A queer kifejezés sem utal semmiféle előre meghatározott alanyra vagy tárgyra: „bármit jelenthet, ami szembeszegül a normálisként, legitimként, dominánsként elfogadottal” (Halperin 1995:62).

A queer elmélet oly módon dekonstruál, hogy a hetero- és homoszexuális kategóriákat újfajta logika szerint értelmezi: a hagyományos kétpólusú ellentétpárok – mint hetero- vagy homoszexualitás, kívül vagy belül, normalitás vagy abnormalitás, centralitás vagy marginalitás – elemzése során felismeri bennük az egymással átszőtt és egymástól elválaszthatatlan jelentéseket. Az ilyen típusú elemzés szükségszerűen magában foglalja a „határok és korlátok összeomlásának, és az identitások radikális összezavarodásának a lehetőségét” (Fuss 1991:6). Sőt, rávilágít a terminológiai érvényesség problematikus pontjaira is, hiszen a homoszexualitás a heteroszexualitás viszonylatában úgy működik, mint egy „nélkülözhetetlen belső zárvány – egy darabka kint a bent belsejében, amely lehetővé teszi a 'bentiség' artikulációját; határsértés, amely szükséges a határ mint olyan megalkotásához” (Fuss:1991:3). Így a heteroszexualitás határánál kezdődő, de egyben a heteroszexualitás határát is képező homoszexualitás nem illeszthető bele teljesen a szexuális különbözőség fogalomkörébe, ám ugyanakkor onnan el sem hagyható.

Ebben a kontextusban a homoszexuális identitás referenciátlanná válik, és helyét olyan identitáskomponensek – például a kor, a társadalmi helyzet, a nem, az állampolgárság, az etnikai hovatartozás, a szexuális preferencia – vehetik át, melyeket korábban „elnyomtak a monolitikus leszbikus és meleg identitás megjelölések” (Duggan 1992:967; vö. Seidman:1994:173). Következésképpen a homoszexualitás felvállalása is jelentés nélkülivé válik:

„Az a 'te', aki előtt feltárulkoztam, most egy másféle homályos terület elé kerül. Valójában nem történt más, mint hogy a homály az egyik területről a másikra tolódott: azelőtt nem tudtad, vajon 'az vagyok-e', most viszont azt nem tudod, hogy mit jelent 'annak' lenni” (Butler:1991:15-16).

Judith Butler, a posztmodern feminizmus egyik legjelentősebb elméletalkotója szerint csupán az „identitás alapját képező illúzióknak” (1990:44) nevezhetők azok az elgondolások, melyek – a társadalmi nemi megosztottság kötelező gyakorlataiból adódóan – elfogadják az alany, illetve az identitás belső koherenciáját. Ez a belső koherencia ugyanis – mely a társadalmi nemi normák kulturális mátrixát tekintve az asszimmetrikusan elkülönülő „női” és „férfi” tulajdonságok ellentétességében, illetve ezzel összefüggésben a „vágy heteroszexualizálásában” nyilvánul meg – a biológiai nem (sex), a társadalmi nemi szerep (gender), a szexuális gyakorlatok (sexual practice) és a vágyak (desire) egymásnak való megfeleltethetőségének, illetve egységességének feltételezésére épül: mintha egy személy esetében feltétlenül ok-okozati kapcsolat létezne biológiai neme, kulturálisan konstruált nemi szerepei és – e két „alapdimenzió” kifejeződéseiként vagy hatásaiként értelmezett – szexuális vágyai, illetve szexuális magatartása között (vö. Butler 1990:23). Butler e látszólagos egység megkérdőjelezését értelmezi az identitás dekonstrukciójaként, mely elvezethet egy újfajta (identitás)politika kialakításáig – szemben azzal az elterjedt (szexuális, illetve társadalmi nemi) politikai gyakorlattal, mely éppen azokat „köti röghöz” és szorítja korlátok közé, akiknek a társadalmi képviseletét és felszabadítását elérni reméli (1990:189).

Az ilyen, politikai tettként is megfogalmazható dekonstrukció során a homoszexualitás szó és kategória lassan – de elkerülhetetlenül – kiüresedik, és így egyre kevésbé szolgálhat további – különösen identitás alapú – politikai célokat. E megközelítésnél azonban fontos hangsúlyozni posztmodern ihletettségét és korlátozott elterjedtségét, hiszen elsősorban a nyugati világ meghatározott helyeire – például egyes észak-amerikai egyetemi körökre – jellemző.

2.3. Összegzés

Ebben a fejezetben a homoszexualitás politikájával foglalkoztam, azaz: olyan elméleti kereteket próbáltam felvázolni, melyeken belül a homoszexualitás társadalmi kategóriájának átpolitizálódása értelmezhetővé válik. Ehhez kiindulópontként a homoszexuális politika fogalmi meghatározását véltem szükségesnek.

A homoszexuális politikát a modern társadalmakra jellemző identitáspolitikák – illetve „életpolitikai stratégiák” – egyik jellegzetes típusaként megfogalmazva azokat a politikai aktorokat próbáltam azonosítani, akik ezt a politikát művelhetik. Amint korábban hangsúlyoztam, – ideáltipikusan – ezek olyan homoszexuális alanyok, akiknek homoszexuális identitása szükségképpen a homoszexualitás társadalmi kategóriájához és jelentéseihez kapcsolódik. A homoszexualitás jelentésének – egyéni és társadalmi – identifikációs és attribúciós kontextusokban való vizsgálata során azonban egyrészt a homoszexuális identitású alany, másrészt maga a homoszexualitás kategóriája problematizálódott.

A politikai aktivizmushoz sokak által kikerülhetetlennek vélt homoszexuális identitások csoportközi, illetve társadalmi szinten „fikciókként”, az egyéneket tekintve „fenyegetett identitásokként” értelmeződtek. A homoszexualitás kategóriája pedig egy – a „heteroszexuális alapfeltevést” tükröző – „heteroszexuális koncepcióként” jelent meg, mely önmagában értelmezhetetlen.

A homoszexuális kategória – és identitás – elégtelensége referenciátlanságából adódott, illetve annak a fel nem ismeréséből – vagy egyfajta társadalmi konszenzuson nyugvó tudatos félreismeréséből –, hogy a társadalmi nemi normák kulturális mátrixában a biológiai nem, a társadalmi nemi szerep, a szexuális gyakorlatok és a vágyak egysége megkérdőjelezhető és esetenként megkérdőjelezendő.

A homoszexualitás politikája ilyen értelemben „dekonstruálás” – azaz a társadalmi nemi és a szexuális identitások alkotóelemeinek és társadalmi-kulturális környezetének újra- és újjáértelmezésé – után kiált, ahol a dekonstruálás maga válhat politikai aktussá.

A homoszexualitás politikájának elemzése tehát csak több szinten, az esszencialista és a társadalmi konstrukcionista megközelítések máig jellemző „együttélésének” figyelembevételével valósítható meg, mellyel kapcsolatban igen megfontolandónak – és a részemről követendőnek – vélem Craig Calhoun következő javaslatait:

Az identitás esszencialista megközelítéseinek uralmától nem szabadulhatunk meg egyszerűen azzal, hogy ellentétes megközelítést alkalmazunk. A kiutat inkább az kínálja, hogy a nyugati gondolkodás elmúlt kétszáz évében megsokszorozódtak – és előre láthatólag még jobban megszaporodnak – azok az elméleti és gyakorlati eszközök, amelyek segítségével megbirkózhatunk az identitás és a különbözőség problémáival. Az esszencializmushoz hozzáadjuk a konstrukcionizmust, s e dualizmushoz hozzátesszük az identitások dekonstrukciójának és megerősítésének lehetőségét (Calhoun 1997:103).