III. A társadalmi megkülönböztetés megszüntetését és az egyenlő bánásmód kialakítását elősegítő intézkedések

Ebben a fejezetben az LMBT-emberek jogi megkülönböztetésének megszüntetéséről valamint az egyenlő bánásmód jogi szabályozásának kialakításáról adok egy rövid magyar történeti áttekintést, mely során az európai intézmények szerepének kiemelése mellett a magyar és a nemzetközi civil szervezetek tevékenységének fontosságát hangsúlyozom. A fejezetben példákat hozok az egyenlő bánásmód igényérvényesítésének gyakorlati alkalmazási lehetőségeire is. 1

III.1. Történeti áttekintés

Magyarországon 2002 előtt az azonos neműek közötti kapcsolatok diszkriminációja leginkább a büntető törvénykönyv 199. paragrafusának létében, illetve a 201. paragrafusban szereplő – az azonos neműek (18 év) és a különböző neműek (14 év) közötti szexuális kapcsolatokban megállapított ún. beleegyezési korhatárra vonatkozó – megkülönböztetésben volt tetten érhető. Ez a jogi megkülönböztetés szolgált az azonos nemű partnerhez vonzódók intézményes diszkriminációjának alapjául. Szintén a társadalmi elutasításra utalt a némileg középkori szellemet idéző „természet elleni fajtalanság” kifejezés alkalmazása a törvényszövegben. A homoszexuális emberek jogi üldözésének történetéből kiviláglik, hogy a büntetőtörvényekben tetten érhető elutasítás gyökere egyfajta – a keresztény tanításokban fellelhető – erkölcsi ítélet volt. (Az azonos neműek közötti kapcsolatok jogi üldözésének történeti áttekintését a III.1. táblázat tartalmazza.) Az azonos neműekhez vonzódók jogi megkülönböztetése ellen egyes európai szerzők már a 19. század második felétől

szót emeltek: például a homoszexuális és a heteroszexuális szavakat 1868–69-ben megalkotó Kertbeny Károly azt hangsúlyozta, hogy az államnak nincs joga beavatkoznia az állampolgárok magánéletébe. Ennek ellenére a későbbiekben a homoszexualitás medikalizált megközelítése uralta el a jogalkotást (vö.: Takács, 2004:81–92).

A 20. század második felében a magyar jogalkotók a homoszexualitást egyfajta „abnormális” biológiai – és így nem büntetendő – jelenségként határozták meg, mely ugyanakkor mégis valamilyen módon eltanulható, és elsajátítása különösen az ifjúság számára elkerülendő veszélyekkel jár. Az 1990-es évek végére a homoszexualitásra vonatkoztatható magyar jogalkotás ellentmondásai a jogalkalmazásban is felszínre törtek: több konkrét esetben is felmerült az azonos neműek kapcsolatát megkülönböztetéssel kezelő jogszabályok alkotmányellenessége. A nemzetközi – különösen az európai uniós – elvárások szintén a diszkriminatív szabályozások fölülvizsgálatát vetítették előre (vö.: Takács, 2004:96).

A magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban tükröződő, homoszexualitással kapcsolatos nézetek vizsgálata során nyomon követhetők a homoszexualitás társadalmi kategorizációjának változatai: a homoszexualitás a 19. század végéig bűnként, a 20. század második feléig betegségként, majd a társadalomra bizonyos mértékig veszélyes normasértésként jelenült meg. Az azonos neműek kapcsolata mint szabadon választható és jogi megkülönböztetések nélkül élhető életforma egyelőre nem szerepel a magyar jogrendszer által kínált lehetőségek között.

III.2. Az LMBT-emberek jogi megkülönböztetése elleni harc

Tágabb értelemben az LMBT-emberekre vonatkozó antidiszkriminációs és egyenlő bánásmóddal kapcsolatos jogi szabályozás 1989-ben kezdődött, amikor a diszkrimináció tilalma bekerült az Alkotmány 70/A paragrafusába.

Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi törvény 8 elfogadása előtt is voltak Magyarországon diszkriminációellenes törvények, melyek között említhető az Alkotmány, 9 a Munka Törvénykönyve, 10 a közoktatási törvény 11 és az egészségügyről szóló törvény. 12 Elvileg ezek a törvények szexuális irányultságuktól függetlenül minden állampolgár – illetve az Alkotmány esetében minden Magyarországon tartózkodó személy – számára azonos bánásmódot biztosítottak az adott területeken, gyakorlatilag azonban csak az egészségügyről szóló törvény nevesítette a törvény szövegében a szexuális orientációt. Minden más esetben a szexuális irányultság a faji, a bőrszín szerinti, a nyelvi, a vallási, a politikai, a származási, a vagyoni vagy a születési helyzet alapján történő megkülönböztetést tiltó listák végén szereplő tágas „egyéb helyzet” halmaz egyik lehetséges, de nem szükségszerű elemeként értelmeződött.

Az 1990-es években, amikor az LMBT-emberekre vonatkoztatható antidiszkriminációs és egyenlőbánásmód-szabályozás megalkotása egyáltalán nem szerepelt a magyar politika napirendjén, az Alkotmánybíróság joggyakorlata alapozta meg a melegekkel és leszbikusokkal szembeni megkülönböztető bánásmód jogellenességét. Azaz Farkas Lilla értelmezését idézve úgy is fogalmazhatunk, hogy ebben az időszakban a „többé-kevésbé progresszív megközelítésével a régióban aktivitásáról ismert magyar Alkotmánybíróság vállalta magára a melegjogok határvonalainak megvonását” (Farkas, 2000:87).

1995. március 7-én az Alkotmánybíróság a házasság és az élettársi kapcsolatok jogi szabályozásával kapcsolatos alkotmányjogi panasz kapcsán a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 10. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása iránti indítványt és a megsemmisítésére vonatkozó kérelmet elutasította, azaz úgy foglalt állást, hogy a házasságra vonatkozó hatályos jogi szabályozás, mely nem foglalja magában az azonos neműek házasodásának jogi lehetőségét, nem alkotmánysértő. 13 A döntés indoklásában többek között a következők szerepeltek:

Az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálásakor abból indult ki, hogy a házasság intézménye kultúránkban és jogunkban is hagyományosan férfi és nő életközössége. Ez az életközösség tipikusan közös gyermekek születését és a családban való felnevelését célozza, amellett, hogy a házastársak kölcsönös gondoskodásban és támogatásban élésének is kerete. A gyermekek nemzésére és szülésére való képesség nem fogalmi eleme és nem feltétele a házasságnak, de a házasság eredeti és tipikus rendeltetéséből folyóan a házastársak különneműsége igen. […] Az utóbbi évtizedekben kultúrkörünkben általában bekövetkezett a homoszexualitás dekriminalizációja; s mozgalmak indultak a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetése ellen. Másrészt változások tapasztalhatók a hagyományos családmodellben is, elsősorban a házasságok tartósságát tekintve. Mindez azonban nem ok arra, hogy a jog eltérjen a házasságnak attól a jogi fogalmától, amely a mai állapothoz vezető hagyományban mindig is élt, és amely a mai jogokban is általános, továbbá amely a köztudat és köznyelv házasság-fogalmával összhangban van. A mai alkotmányok, és a házasságra és családra vonatkozó rendelkezései összefüggéséből levezethetően a magyar Alkotmány is, a férfi és nő közötti házasságot tartja értéknek, és azt védi. (Alkotmány 15, 67, 70/J. §) A hagyományos és a jelenleg kivételes életközösségek számára az állam különböző jogi lehetőségeket kínálhat, amellyel elismeri és a különböző életviszonyokba integrálja őket. Eközben nem kell az egyes életközösségek önértelmezését követnie, hanem fenntarthat és támogathat hagyományos intézményeket, mint ahogy az új jelenségek elismerésére létrehozhat új jogi formákat is, s ezzel egyszersmind a közfelfogás számára a „normalitás” határait tágíthatja. 14

Ugyanakkor az Alkotmánybíróság ugyanebben a határozatában arra a döntésre jutott, hogy az azonos neműek közötti élettársi jogviszony elismerésének megtagadása alkotmánysértő és ellentétes az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével, ezért – időt adva a kérdés rendezésére – a polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 578/G. § alkotmányellenessége vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában az eljárást 1996. március elsejéig felfüggesztette.

E döntés indoklásában a következő érvek szerepeltek:

Két személy tartós életközössége megvalósíthat olyan értékeket, hogy az érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együtt élő személyek nemétől függetlenül igényt tarthat jogi elismerésre. […] Az azonos neműeknek az élettársi viszonyhoz mindenben hasonló együttélése – a közös háztartásban együtt élés, az érzelmi, gazdasági és szexuális kapcsolat, az összetartozás minden vonatkozásban való vállalása harmadik személyekkel szemben – ma, ha nem is olyan tömegesen, de lényegében hasonlóan veti fel a jogi elismerés szükségességét, mint a terjedő élettársi viszonyok az ötvenes évek végétől kezdve. A különbség azonban az, hogy a jogállamban a probléma egyszersmind alapjogi kérdésként is felmerül, s az Alkotmánybíróságnak módja van ellátni kisebbségvédő feladatát. Az Alkotmány a házasságot, s nem az élettársi kapcsolatot részesíti kifejezett védelemben. Az élettársak külön, vagy azonos nemhez tartozásának kérdése a hátrányos megkülönböztetés összefüggésében jelentkezik. […] Az Alkotmánybíróság megvizsgálta a hatályos jogszabályokat, amelyek az élettársra nézve jogot vagy kötelezettséget állapítanak meg, s úgy találta, hogy ezekben az életviszonyokban általában nincs jelentősége annak, hogy az élettársi viszony különböző nemű személyek között áll-e fenn. […] ezért az emberi méltóság sérelme miatt az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző megkülönböztetés az, ha a közös háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személyek közül az azonos neműekre a jogszabály nem vonatkozik. Sőt, a kérdéses jogszabályok akkor töltik be hiánytalanul céljukat, ha az ilyen kapcsolatra is kiterjednek. 15

Az Alkotmánybíróság döntésének következményeként az Országgyűlés az 1996. évi XLII. törvényben kiterjesztette a polgári törvénykönyv élettársi kapcsolatokat szabályozó rendelkezéseit 16 az azonos nemű párokra is. A módosított törvény szerint két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy élettársi kapcsolatot létesíthet egymással. Az élettársi jogviszony, mely elsősorban vagyoni viszonyokat szabályoz, – a házassággal ellentétben – nem családjogi, hanem polgári jogi intézmény: a polgári perrendtartás szerint az élettársak hozzátartozók, de a családjogi törvény értelmében nem tekinthetők rokonoknak (vö.: Farkas, 2000:90). Ez egy nyilvántartásba vétel – azaz regisztráció – nélkül létrejövő faktuális jogviszony, ami azonban éppen a nyilvántartásba vétel hiányában utólagos bizonyítási problémákat vethet fel. Az 1996. június 16. óta hatályos – s akkoriban legalábbis részben progresszívnek tűnő – szabályozás által okozott egyik legfőbb probléma, hogy az azonos nemű párokat közvetett módon megfosztja számos, a házaspárok részére fenntartott kedvezménytől. Ezért az azonos nemű párok kapcsolatainak intézményesítése terén jogi reform lenne szükséges.

1999-ben az Alkotmánybíróság alkotmánysértőnek találta a büntető törvénykönyv vérfertőzéssel foglalkozó 203. § (3) bekezdésének azt a rendelkezését, mely nem nyilvánította bűncselekménnyé a különböző nemű testvérek közötti fajtalanságot, azaz a szexuális irányultság alapján tett különbséget az azonos nemű és a különnemű testvérek között. A döntés következményeként az eredeti – „aki testvérével közösül vagy természet elleni fajtalanságot követ el, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” – törvényszövegnek a „vagy természet elleni fajtalanságot követ el” részét megsemmisítették. A határozat indoklásában többek között a következők szerepeltek:

A vizsgált tényállás nem nyilvánítja bűncselekménnyé a különnemű testvérek közötti fajtalanság elkövetését. A tényállás tehát különbséget tesz ugyanazon magatartás tekintetében az azonos nemű és a különnemű testvérek között. A különbségtétel alapja a vizsgált esetben egyedül a szexuális irányultság: eszerint a homoszexuális testvérpárokat fenyegeti büntetéssel a törvény, a heteroszexuális testvérpárokat nem. Ez, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése alapján, az „egyéb helyzet” szerinti különbségtétel. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint „az egyéb helyzet” szerinti különbségtételnél azt kell vizsgálni, hogy van-e annak „tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű oka” [35/1994. (VI. 24.) AB-határozat, ABH 1994. 197, 200.]. A vizsgált esetben ilyen ok nincs. Nem indokolható ésszerűen a különnemű testvérek közötti fajtalanság és az azonos nemű testvérek közötti fajtalanság eltérő büntetőjogi megítélése. Nem igazolható az sem, hogy eltérő lenne ezek társadalomra veszélyessége. 17

A 21. század elején Magyarország azon kevés európai ország közé tartozott – például Ausztria mellett –, ahol a büntető törvénykönyv nyíltan és egyértelműen megkülönböztette az azonos nemű és a különböző nemű párokat az eltérő beleegyezési korhatárok megállapításával. 2002 júniusában az Európai Parlament külügyi bizottsága ismételten felszólította a magyar kormányt, hogy törölje el a büntető törvénykönyv azon rendelkezéseit – mindenekelőtt a 199. §-t –, melyek a homoszexuális férfiakat és a leszbikus nőket diszkriminálják. 18 Nem sokkal ezután, 2002 szeptemberében a Magyar Alkotmánybíróság úgy határozott, hogy a büntető törvénykönyv 199. és 200. §-a alkotmányellenes és eltörlendő.

A következőkben az Alkotmánybíróság 2002. szeptember 3-ai határozatának indoklásából idézek: 19

Az Európai Parlament 1984-ben fogadott el először olyan határozatot, amelyben felszólította a tagállamokat, hogy egyrészt szüntessék meg a felnőttek közötti belegyezéssel történő homoszexuális kapcsolat büntetendőségét, másrészt azonosan határozzák meg a homoszexuális és a heteroszexuális kapcsolatok beleegyezési korhatárát. Ezt követően az emberi jogok helyzetét értékelő éves jelentésekben, valamint 1994-ben és 1998-ban külön határozatban is állást foglalt a homoszexuálisok és leszbikusok egyenlő jogainak tárgyában, és ismételten sürgette a szexuális orientáción alapuló büntetőjogi rendelkezéseknek, ezen belül az eltérően megállapított beleegyezési korhatárnak megszüntetését. Az 1998-ban hozott külön határozatban megerősítette, hogy nem adja hozzájárulását olyan állam tagfelvételéhez, amelynek jogalkotása vagy politikája sérti a homoszexuális személyek emberi jogait.

Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben kitüntetett figyelmet fordított az emberi jogok védelme európai intézményeinek: az Emberi Jogok Európai Bizottságának (a továbbiakban: Bizottság) és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság), valamint az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének (a továbbiakban: Közgyűlés) a vizsgált kérdés szempontjából releváns dokumentumaira.

A homoszexuális magatartások büntetőjogi szabályozása tárgyában a Bíróság határozataiban 20 kifejtett álláspontok lényege az alábbiakban összegezhető: Az önkéntes beleegyezésen alapuló homoszexuális cselekmények büntetendővé nyilvánítása az állam beavatkozása a magánélet, illetőleg az abban foglalt szexuális élet tiszteletben tartásához való jogba (az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt, és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény [a továbbiakban: Egyezmény] 8. cikk). Az állami beavatkozás a magánélet legintimebb aspektusát, az emberi személyiség lényegi megnyilvánulását érinti, ezért az állam csak különösen komoly okokból élhet vele.

A Bíróság meglehetősen nagyfokú mérlegelést biztosít a nemzeti államoknak, hogy döntsenek az erkölcs védelme, illetve mások jogainak és szabadságának védelme érdekében az adott társadalomban szükséges eszközökről. Ez különösen érvényes annak az életkornak meghatározására, amelynek eléréséig indokolt, hogy a büntetőjog eszközeivel is védjék a fiatalokat olyan szexuális magatartástól, amellyel esetleg kirekeszthetik magukat a társadalom többségéből, és amelyet esetleg maguk is megbánnak majd érettebb korukban. A Bíróság álláspontja szerint a büntetőjogi eszközök a demokratikus társadalomban is szükségesek lehetnek az életkoruk miatt különösen kiszolgáltatottak megrontása és szexuális kizsákmányolása elleni védelemben.

A Bíróság abban, hogy a férfiakat sújtó büntető rendelkezések és a heteroszexuális kapcsolatokra, illetve a leszbikus kapcsolatokra vonatkozó büntető rendelkezések közötti eltérés diszkriminatív-e, nem foglalt állást. A Bíróság álláspontja szerint az Egyezmény 8. cikke sérelmének megállapítása esetén nem volt szükség a további vizsgálódásra.

A Bizottság az Egyezmény 8. és 14. cikkeinek együttes értékelése alapján döntött a jelen vizsgálat szempontjából releváns ún. Sutherland-ügyben. 21 A Bizottság a beleegyezési korhatár kérdésében az Angliában és Észak-Írországban akkor hatályos szabályozást sérelmező panasz vizsgálata során nem találta objektíve és ésszerűen igazolhatónak azt, hogy a férfiak közötti homoszexuális kapcsolatok esetében magasabb legyen a beleegyezési korhatár, mint a leszbikus és a heteroszexuális kapcsolatoknál. A büntető törvény ennek megfelelő rendelkezéseit és azok alkalmazását a magánélet tiszteletben tartásához való jog tekintetében az Egyezményt sértő diszkriminációnak minősítette. A Bíróság végül is érdemben nem foglalt állást, mivel a sérelmezett jogi szabályozás időközben megváltozott. 22

A Bizottság ezt az ügyet megfelelő alkalomnak tekintette, hogy az elmúlt húsz év változásainak tükrében újragondolja a korábbi esetjogot, és úgy találta, hogy – eltérően a korábbi álláspontjától – nincs ésszerű és objektív indok a legálisan létesíthető homoszexuális és a heteroszexuális cselekmények eltérő korhatárainak fenntartására, illetve az eltérő életkor meghatározása nem arányos eszköz a szándékolt célok elérésére. A Bizottság nem ismerte el az eltérő büntetőjogi megítélés elfogadható igazolásának azt, hogy a társadalom a heteroszexuális életformát támogatja és elítéli a homoszexualitást.

A Bizottság a 14. cikk tekintetében emlékeztetett arra, hogy az Egyezmény olyan megkülönböztetés ellen nyújt védelmet, amely megfelelő indokok nélkül különbözően kezeli a lényegében hasonló helyzetben lévő személyeket. Az eltérő kezelés különösen akkor sérelmes, ha nem törvényes célt szolgál, vagy nincs meg az ésszerű arányossági viszony az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt célok között. Ugyanakkor a Bizottság elismerte, hogy az államok bizonyos mérlegelési szabadsággal rendelkeznek annak megítélésében, hogy vajon igazolják-e, és milyen mértékű különbségek igazolják a hasonló helyzetek eltérő kezelését.

A Bíróságnak a homoszexuális magatartás büntetőjogi üldözése tárgyában hozott első döntésével egy időben, 1981-ben a Közgyűlés is megnyilatkozott a homoszexuális személyek jogainak védelmében. A Közgyűlés határozatban hívta fel az Egészségügyi Világszervezetet, hogy a homoszexualitást törölje a betegségek nemzetközi jegyzékéből (ez megtörtént 1991- ben), továbbá ajánlást fogadott el a homoszexuálisok elleni diszkrimináció különböző formái, többek között az eltérő beleegyezési korhatárok megszüntetése tárgyában. Közel húsz év elteltével, a Közgyűlés 2000. szeptember 26-án elfogadott ajánlásában értékelte ismét átfogóan a homoszexuálisok helyzetét. A Közgyűlés felhívta a Miniszteri Bizottságot: szólítsa fel a tagállamokat arra, hogy a büntetőjogban azonosan határozzák meg a homoszexuális és a heteroszexuális cselekmények alsó korhatárát.

A fenti érvelés jól mutatja, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) döntései, valamint az Európa Tanács, illetve az Európai Parlament különféle bizottságainak határozatai is komoly hatást gyakoroltak a tagországok – esetünkben Magyarország – antidiszkriminációs jogalkotására. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának több döntése hatott – vagy potenciálisan hathatott – az LMBT-embereket érintő antidiszkriminációs nemzeti törvényi szabályozás kialakítására. (E döntéseket a III.2. táblázatban foglaltam össze.)

Azt is fontos azonban megemlíteni, hogy a nemzeti bíróságok döntései is hatással lehetnek az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozataira. Például 2003-ban a Karner kontra Ausztria ügyben Robert Wintemute, a londoni King’s College emberi jogi professzora az ILGAEurope és két brit civil szervezet képviseletében készített szakértői

beadványában 24 többek között hivatkozott a magyar Alkotmánybíróság 1995-ös határozatára, 25 mely megállapította, hogy az élettársi kapcsolatot szabályozó törvény korábbi változata – mely kizárólag egy férfi és egy nő kapcsolatát ismerte el élettársi kapcsolatként – alkotmányellenes.

Robert Wintemute szerint a Karner-ügy arról szólt, hogy ki örökölheti meg a lakásbérleti jogot a korábbi bérlő halála esetén:

Csak a házastárs? Jelenleg ez a döntés az egyes országok kezében van. Ausztriában úgy rendelkezik a törvény az 1970-es évek óta, hogy a ‘lebensgefahrte’, az élettárs „megörökölheti” a lakást – a rendelkezés pedig nem tartalmaz semmilyen utalást az élettársak nemére, így elvileg az azonos nemű párokra is vonatkozhatna. Amikor az ügy az osztrák Legfelső Bíróság elé került, ott úgy érveltek, hogy az 1970-es években a jogalkotók csak a nem házas, különböző nemű élettársakra gondoltak e rendelkezés megalkotásakor. Ezért Karner úr az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult és meg is nyerte az ügyet, illetve még az ítélethozatal előtt meghalt, de az ügy nyert. Itt azzal érveltek, hogy az azonos nemű élettársakat a különböző nemű nem házas élettársakéval azonos bánásmód illeti. Az ügy pozitív kimeneteléhez az is hozzájárult, hogy nem a csak házasok számára biztosított jogokat kérdőjelezte meg. Ugyanakkor különösen Nyugat-Európában az volt akkor már a fő tendencia, hogy az azonos nemű partnereknek legalább a nem házas, eltérő nemű partnerekkel azonos jogokat kell biztosítani – bár éppen ebben az összefüggésben merült fel a magyar helyzetre való hivatkozás. Ebben az ügyben civil szervezetek megkeresésére én készítettem egy szakértői beadványt (az ILGA-Europe és két brit civil szervezet felkérésére), ugyanis a civil szervezeteknek lehetőségük van külső szakértők bevonására. […] A bírákra ösztönzően hat, ha hivatkozni tudnak más országok joggyakorlatára, ahol hasonló döntéseket hoztak. Szerencsére sok ilyen jellegű pozitív döntést hoztak már Kanadában, az Egyesült Államokban, Dél-Afrikában, sőt az Egyesült Királyságban és Magyarországon is akadt ilyen döntés. Ez volt a híres Alkotmánybírósági határozat 1995-ből. Szerencsére találtam egy angol fordítást ebből, és idéztem is a bíróságon. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy úgy ítélték meg, ez [azaz: a partnerek nemétől függetlenül egyenlő jogok biztosítása az élettársi kapcsolatban élők számára] az egyenlő bánásmód minimuma. 26

E példa azt bizonyítja, hogy az emberi jogi törvények európai szintű alkalmazása nem egyirányú folyamat. Mint már említettem, az európai intézmények, különösen az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései, nagyban befolyásolták a Magyar Alkotmánybíróság 2002-es határozatát az eltérő beleegyezési korhatárok megszüntetéséről. Másrészt – többek között – a Magyar Alkotmánybíróság egyik határozata hivatkozási alapként szolgált a pozitív döntéshez az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik melegvonatkozású ügyében. Mindez arra mutat, hogy a megfelelő nemzeti és az európai szintű jogalkotás és jogalkalmazás, valamint a helyi és nemzetközi civil szervezetek összehangolt munkája komoly szerepet játszik az LMBT-emberek jogaiért folytatott küzdelemben.

III.3. Az egyenlő bánásmód jogi szabályozásának kialakítása és alkalmazása

A büntetőjogban korábban megnyilvánuló diszkriminációs szabályozás felszámolását Magyarországon az egyenlő bánásmód feltételeinek megteremtését célul tűző jogi szabályozás kialakítása követte. E jogi reformok ihletői, illetve előmozdítói között sok esetben szintén az európai intézményeket találjuk – különösen igaz ez azokban az országokban, melyek csatlakozni kívánnak, kívántak az Európai Unióhoz.

III.3.1. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló magyar törvény (Ebt.) létrejötte

Magyarországon az első kezdeményezések a társadalmi diszkrimináció megszüntetését és az egyenlő bánásmód feltételeinek megteremtését célzó törvény megalkotására 2000–2001-ben történtek. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény megalkotása több évet vett igénybe. (E folyamat fő fázisait a III.3. táblázatban foglaltam össze.)

A törvénykoncepciót kidolgozó szakértők szerint az Ebt. koncepciója szorosan kapcsolódik az elmúlt évek alkotmánybírósági gyakorlatához, az ágazati törvények rendelkezéseihez, valamint a közösségi jogi előírásokhoz, és bár „egy külön, lehetőleg általános hatályú antidiszkriminációs törvény megalkotására a közösségi jog nem kötelezi a tagállamokat, az Európai Bizottság mégis ezt tartja a legkívánatosabb megoldásnak” (Bitskey–Gyulavári, 2004:19). Míg a „régi” uniós tagállamokat tekintve akad példa általános antidiszkriminációs törvény megalkotására (pl. Hollandiában) éppúgy, mint arra, hogy több különböző törvényt alkalmaznak a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal való egyenlő bánásmód biztosítása érdekében (pl. az Egyesült Királyságban és Írországban), Magyarország az első – a „kívánatosabb” – megoldást választotta. Ugyanígy tett több más új tag, illetve tagjelölt ország is: általános hatályú antidiszkriminációs törvényt vezettek be 2000-ben Romániában, 2004-ben pedig Szlovákiában és Bulgáriában.

Az általános hatályú antidiszkriminációs törvény bevezetését azonban nem fogadta egységes lelkesedés sem a magyar politikai életben, sem a civil szervezetek körében. A koncepciót bírálók fő ellenérve az volt, hogy „az egyes társadalmi csoportokra – különösen a nőkre, illetve

a romákra – vonatkozó külön törvény alkalmasabb lenne a problémák kezelésére, mert személyre szabottabb védelmet tudna biztosítani” (Bitskey–Gyulavári, 2004:22).

A törvényjavaslat parlamenti vitája során több ellenzéki képviselő megfogalmazott a szexuális orientáció, illetve a nemi identitás védett kategóriaként való szerepeltetésével szemben elutasító, illetve értetlenkedő véleményeket. Az alábbiakban ezekből idézek:

A 8. §-ában arról rendelkezik, hogy közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport neme, faji hovatartozása, bőrszíne, nemzetisége, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozása, anyanyelve, fogyatékossága, egészségi állapota, vallási vagy világnézeti meggyőződése, politikai vagy más véleménye, családi állapota, anyasága vagy apasága, terhessége, szexuális irányultsága, nemi identitása, életkora, társadalmi származása, vagyoni helyzete és – utolsó- ként – egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője miatt részesül más, összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban. Ezzel az utolsó ponttal az összes előbbit törölni is lehet, hiszen mind beletartozik az r) pont hatálya alá. De kérdezem én a kormány képviselőjét, hogy a szexuális irányultság vagy nemi identitás mit jelent. A társadalom általános normáinak, elvárásainak megfelelő szexuális irányultság vagy az ezzel szemben lévővel jelenti az egyenjogúságot a tervezet szerint? (Szabó Erika, a Fidesz – Magyar Polgári Párt parlamenti képviselője) 31

Nem tartjuk helyesnek azt az eljárást, amely e törvény keretében egyformán kezeli a különböző eltérő helyzetű csoportokat. Szolidárisak vagyunk a fogyatékosokkal, a nagycsaládosokkal, az időskorúakkal, de úgy véljük, hogy a 8. §-ban felsorolt 18-féle kategória problémái nem rendezhetők egy törvényben.

Cigánynak lenni nem betegség, nem születési hiba vagy baleset következménye, nem hasonlítható össze a szexuális irányultsággal vagy a nemi identitás problémáival. Talán nem véletlen, hogy a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosa 2000-ben kezdeményezett törvénytervezete a nemzeti és etnikai kisebbségekre korlátozódott. Javaslom, hogy ennek megfelelően kezdjük újra a törvény szövegezését.

Elsők között támogatom, hogy egyidejűleg a többi védendő tulajdonságú csoport ügyében is szülessen törvénytervezet, amely így jobban érvényesíteni tudja az eltérő élethelyzetből adódó speciális megoldásokat is. Így mindenki jobban jár. (Farkas Flórián, a Fidesz – Magyar Polgári Párt parlamenti képviselője) 32

…a 18 érintetti kör egy csokorba rendezését kifogásolta a képviselő úr [Farkas Flórián], hiszen a cigányság mint etnikai egység nagyon sok nehézséggel küzd, és nyilván ők úgy érzik, hogy nem feltétlenül a szexuális identitással vagy a másság kezelésével kapcsolatos fölsorolásban van a helyük. Nyilván azt várta volna, hogy olyan intézkedésekre is sor kerüljön az állam részéről, ha esélyegyenlőségről beszél, amely az ő életkörülményeiket javítja. (Szabó Erika, a Fidesz – Magyar Polgári Párt parlamenti képviselője) 33

Nagy hibát látok ebben a törvénytervezetben, mégpedig egy alapvető dolog keveredik. Az értékrendünk, az értékeink védelme nem azonos mások diszkriminációjával. Tehát amikor például egy felekezeti iskola vigyáz arra, hogy a hozzá jelentkező vagy felveendő pedagógusnál a keresztény értékek mint követelmény jelennek meg, vagy legalábbis, ha nem is gyakorolja, de az azokkal való azonosulás, és nem ellene fordul, akkor, ha nem vesznek fel, mondjuk, egy homoszexuális vagy más értékeket képviselő, vagy más nemi identitással rendelkező személyt, akkor ők a saját értékrendjüket, azoknak a szülőknek az érdekeit védik, akik a gyerekeiket ebbe a felekezeti iskolába íratták, mert azt szeretnék, hogy a saját értékrendjük, a saját értékeik szerint legyenek nevelve. […] egy iskolának joga van ilyen értékrendet felállítani. A másik problémája ennek a törvénytervezetnek, hogy más-más dimenzióba, más-más kategóriába tartozó fogalmakat mos egybe. Nem azonos dolog valakinek a bőrszíne vagy a faji hovatartozása, mint annak a nemi identitása vagy éppen vagyoni helyzete. Ezeket nem lenne szabad azonos dimenzióba hozni és összekeverni. […] Attól félek, ha erre nem vigyázunk, akkor az orwelli vízió vázolódik fel, amikor minden ember egyenlő, de néhányan még egyenlőbbek a többinél. (Nógrádi László, a Fidesz – Magyar Polgári Párt parlamenti képviselője) 34

Hangsúlyozom a meglepetésemet, miszerint nem a nemek közötti, tehát férfiak és nők közötti megkülönböztetést tiltja a törvény, hanem a homályosan megfogalmazott nemi identitás szerinti megkülönböztetést. Az identitástudat szerint köztudottan nem a nők és a férfiak alkotják a fogalmi ellentétpárt, hanem a női identitástudatú nők és a női identitástudatú férfi transzvesztiták együttesen alkotják az egyik tábort, míg a többiek a másikat. Nem értem, hogy miért részesíti előnyben az előterjesztő a kevésbé megfogható nemi identitástudatot az objektíven létező nemi hovatartozással szemben. A törvénytervezet szerint a szexuális irányultság sem lehet hátrányos megkülönböztetés indoka. Az előterjesztő szerint – s mi ezt olvassuk ki a törvényből – teljesen normális eset lenne az, ha valakinek a szexuális érdeklődése az állatok irányába fordul, és ezt tilos lenne a szemére vetni. Teljesen normálisnak tűnik ebből a törvényből és a megkülönböztetés tilalmába eső eset lenne például egy nekrofil kórboncnok vagy egy pedofil nevelő. Azt is homályban hagyja a törvényjavaslat, hogy a szexuális irányultság területén mi minősül az egyenlő bánásmódot sértő kedvezőtlenebb bánásmódnak. Például kedvezőtlenebb bánásmódnak minősül-e az, hogy orvosi kezeléssel kívánják a hozzátartozók vagy a nevelők megváltoztatni a fiatal szexuális irányultságát, míg a szokványos érdeklődésűeket nem késztetik orvosi vizsgálatra? Nem légből kapott a probléma, mert az amerikai bíróságokat huzamosabb ideje foglalkoztatja az a kérdés, hogy a nevelőotthonokban élő homoszexuális fiúk számára előírhat-e orvosi kezelést az igazgató vagy pedig nem. Míg a kérdéssel foglalkozó orvostársadalom szerint a serdülőkor végéig még jó eséllyel gyógyítható a férfiak homoszexualitása, addig a nem orvos jogászok szerint az orvosi kezelés szükségességének a felvetése már önmagában megalázó és diszkriminatív. Sajnos ez az előterjesztés annyira szűkszavú a szexuális irányultság szerinti megkülönböztetés tilalma területén, hogy abba akár a horrorfilmekben előforduló összes aberráció belefér mint megengedett és törvény által védett szexuális irányultság. (Lezsák Sándor, a Magyar Demokrata Fórum parlamenti képviselője) 35

A parlamenti viták során elhangzott véleményekből, valamint más magyar politikusok és civil szervezetek képviselőinek az érveiből a védett kategóriák hierarchikus megközelítésére lehetett következtetni, ahol egyes meghatározott csoportok – például a romák és/vagy a nők – védelmének elsőbbséget kellene élveznie a szexuális orientáció vagy a nemi identitás meglepetés-kategóriáinak alapján igényelt „privilégiumokkal” szemben. Ilyen – a sokak számára új és szokatlan fogalmak védett kategóriaként való szerepeltetésével szembeni – elutasítás azonban nem csak Magyarországon tapasztalható. Például az Egyesült Államokban is megfigyelhető, hogy a különböző csoportok diszkriminációját tiltó törvényeket arra hivatkozva próbálják megkérdőjelezni, hogy e törvények „különjogokat”, illetve pozitív megkülönböztetést biztosítanának az adott csoportok tagjai számára. Az amerikai tapasztalatok szerint e megközelítéssel különösen akkor lehet találkozni, ha a korábban ily módon nem védett csoportok antidiszkriminációs védelmének megteremtéséről van szó: így az érv, hogy az antidiszkriminációs szabályozás „különleges bánásmódot” nyújt egyes csoportoknak, gyakran felmerül a szexuálisorientáció- alapú diszkrimináció tiltását ellenzők között (Rubin, 1998:568).

Ugyanakkor a szexuális orientáció és a nemi identitás védendőségével kapcsolatban fontos említeni a törvényalkotók pozitív hozzáállását: az Ebt. előkészítését egy olyan jogvédelmi megközelítés jellemezte, ami azoknak a társadalmi csoportoknak a védelmére koncentrált, akik a korábbi jogsegély-eljárások és peres ügyek tanúsága szerint a legvédtelenebbnek bizonyultak a társadalmi megkülönböztetéssel szemben. Ezek alapján pedig a törvény két kiemelt célcsoportjának a romák és a melegek tekinthetők. Az alábbiakban egy kormánytisztviselő számol be azokról a – többek között a törvény célcsoportjaival, az állam felelősségével és a civil konzultációval kapcsolatos – törvényalkotási dilemmákról, amelyekkel az Ebt. előkészítése során szembesültek.

…mi hangsúlyozottan jogvédelmi jellegű törvényt akartunk. Tehát nem egy ilyen akcionista valamit, hogy most az állam a cselekvésével átalakítja a társadalmat, hanem itt kifejezetten az volt a cél, hogy a jogsérelmet szenvedettek számára megfelelő eljárásokban megfelelő elégtételt biztosíthasson a törvény. […] Ebben viszont érthető módon nagyon kellett azokra támaszkodni, akik vittek eddig ilyen ügyeket, tehát ők látták azt, hogy hol vannak az igazságszolgáltatási rendszerben olyan problémák, amiket ennek a törvénynek kezelni kell.

Nyilván a Helsinki Bizottság azért tudott jó anyagot írni, mert nekik megvan a jogsegélyeljárásokban szerzett gyakorlatuk, míg más jogvédők, akik kevésbé erre a bíróság előtti jogképviseletre mennek rá, azok már csak ezért is nyilván teljesen más szempontból írtak észrevételeket és ezért kevésbé tudtuk figyelembe venni…

Nyilván vannak olyan javaslatok, amiket nem lehet megcsinálni, de azért egy csomó mindent meg lehet, és nem csak ilyen nagy jelentőségű törvényeknél, de mondjuk különböző végrehajtási rendeleteknél is, ez nagyon fontos lenne, és hát nekünk is jó. Mert nyilván egy másfajta szempontrendszert és másfajta tudást képviselnek. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a jogszabály előkészítésének a felelősségét a civilek nem tudják átvenni. …a jogszabályi egyeztetés nem jelenti azt, hogy az ilyen alapvető célok megfogalmazását átengednék civileknek, akik azért az egyik szempontot képviselik [a sajátjukat a sok közül], tehát ha minden a jogvédők szándékának megfelelően alakulna, az nem biztos, hogy a végeredmény szempontjából minden fontos társadalmi érdeket felölelne.

… Ha szakmailag jó szempontokat hoztak és meg tudják indokolni, mint például itt, hogy akkor a transzszexuálisokkal mi lesz, és akkor mondtuk, hogy persze, azokra is vonatkozzon. De ezt aztán a parlamenti vitában vették észre és megkérdezték, hogy mit jelent, és elmondtuk, hogy ez ezt jelenti. Volt egy kis fintorgás, de ennyi volt.

… Az igaz, hogy az egyfajta segédtétel volt az előkészítés során, hogy pont azért, mert jogvédelmi jellegű törvényt akartunk, nem pozitív állami cselekvésre épülőt, óhatatlanul azokra a csoportokra fókuszáltunk, amiknél leginkább olyan durva diszkrimináció van, ami tényleges jogsértés. Tehát azzal egy antidiszkriminációs törvény nem tud például mit kezdeni, hogy a nők nem tudnak annyit túlórázni, mert haza kell menniük gyerekre vigyázni. Ezekkel a fajta problémákkal egy jogvédelmi jellegű törvény nem igazán tud foglalkozni, ezért mi alapvetően két célcsoportra koncentráltunk, a romákra és a szexuális orientáció alapján kisebbségben levőkre. Ami persze nem jelentette azt, hogy másokra ne vonatkozna a törvény, de mivel őket éri ilyen jogi értelemben vett diszkrimináció elsősorban, ezért óhatatlanul lehet az a benyomása külső szemlélőnek, hogy ezt a törvényt rájuk szabták. Abból, hogy mi jogvédelmi jellegű törvényt akartunk, értelemszerűen az ilyenfajta jogsértések áldozatául eső emberek váltak célcsoporttá. Például a női sérelmek döntően más jellegű sérelmek, mint a melegek vagy a romák esetében. Tehát míg romákat nem engednek be egy szórakozóhelyre, melegeket kirúgnak az állásukból azért, mert melegek, az azért kevésbé jellemző, hogy valaki ilyen durva jogsértések céltáblájává legyen azért, mert nő. Ami pedig túl van az ilyen jogsértéseken, az pedig nem jogvédelem, hanem pozitív állami cselekvés.

… Pontosabban ez a törvény megpróbál a pozitív állami cselekvésnek keretet adni ezzel az országos esélyegyenlőségi programmal. Nem véletlenül kettős a törvény címe: egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség előmozdítása – ezzel hangsúlyozni akartuk azt, hogy az egyenlő bánásmód az egy jogosultság, amit aztán a bíróság előtt kell kikényszeríteni, ha azt megsérti valaki, tehát egyértelmű határozott tilalmakat lehet megfogalmazni, hogy ezeket nem lehet megsérteni, ezt a követelményt.

…az, hogy egy kormány éppen kit tekint célcsoportnak, mire ad több pénzt, mert ez azért sok pénzbe kerül, hogy a nagycsaládosokra koncentrál vagy a romákra, hogy ezen belül hogyan osztja fel a forrásokat, ezek politikai döntések, amiket a kormány meghoz és vállalja a politikai felelősséget. De azt nem lehet mondani, hogy az államnak kötelessége minden évben X milliárd forintot fordítani például arra, hogy házat építsen a romáknak. Azt lehet mondani, hogy az államnak kötelessége jogvédelmet nyújtani akkor, amikor a romákat ki akarják a házaikból tenni.

… Ez a törvény most nem arról szól, hogy jogalkotással minden megkülönböztetést megszüntetünk. Nem az volt a cél, hogy mindenkinek a hátrányait megpróbáljuk lecsökkenteni.

… [A romák mellett a melegeket] éri a legtöbb tényleges jogsérelem. […] Ez egy zárt kör, akik a jogászok közül ezzel foglalkoznak és ez a vélemény körükben, ezért azt gondolom, közismert, hogy ez a két célcsoport van. Ezt persze nem lehet így kimondani, hogy ez a két célcsoport lenne a szívügyünk, és ezért rájuk alakítjuk a törvényt, hanem egyszerűen olyan a helyzet, hogy ők szorulnak leginkább jogvédelemre. Ezért, amikor egy jogvédelmi jellegű törvényt csinálunk, akkor az ő helyzetükre alkalmazható leginkább, mert az ő problémáikra próbál választ adni. 36

E beszámolóból kiderül, hogy a törvényt előkészítő kormánytisztviselők szándéka az volt, hogy a gyakorlati jogi problémákra és a jogvédelemre koncentráljanak. Ebben az összefüggésben a civil szervezeteknek az a szerep jutott, hogy az általuk folytatott jogsegély-eljárások során szerzett gyakorlati tudásukat megosszák a törvény kidolgozóival, míg a politikai döntéshozóknak, és különösen a minisztériumi és külső szakértőknek az a feladat jutott, hogy a létező tapasztalatok köré kidolgozzanak egy megfelelő elméleti hátteret.

Az Ebt. „kemény magja” a jogvédelem, az esélyegyenlőség előmozdításának képlékenyebb területe inkább egyfajta irányjelzőként szolgál. A magyar jogalkotók, úgy tűnik, tisztában voltak azzal, hogy mekkora nehézséget jelenthet – ha egyáltalán lehetséges – az esélyegyenlőség megteremtésével összefüggő társadalmi problémák rendezési kísérlete jogi úton, ezért a megfoghatóbb és törvények által kezelhetőbb jogvédelmi perspektíva alkalmazását választották a törvény kidolgozásakor. Bármilyen meglepőnek hangzik, hogy – a romák mellett – a szexuális orientációjuk miatt társadalmi kisebbségi helyzetben lévők szolgáltak az Ebt. egyik kiemelt célcsoportjaként, a jogvédelmi szempontok alkalmazásából ez logikusan következik: a korábbi bírósági és jogsegély-szolgálati esetek ugyanis konkrétan bizonyították, hogy szükséges jogorvoslatot biztosítani bizonyos társadalmi csoportok jogsérelmeire.

Az igazi meglepetést okozó nemiidentitás-kategória megjelenése a védett kategóriák sorában szintén magyarázható a jogvédelmi perspektíva alkalmazásával. Ezen a téren Magyarországon ugyan egyelőre nem rendelkeznek sem a bíróságok, sem a jogvédők túl sok gyakorlati tapasztalattal, de ettől függetlenül a jogalkotók a nemiidentitás-alapú diszkrimináció előfordulásának lehetőségével számolhattak és számoltak is.

Végül fontosnak tartom – ismét – hangsúlyozni, hogy a szexuális orientáció szerepeltetése az Ebt. védett kategóriái között teljesen összhangban állt azokkal az európai uniós elvárásokkal, amelyek már a 2000/78-as foglalkoztatási direktívában is megjelentek. Ez a tény nyilvánvalóan segítette a magyar törvényalkotók munkáját. Az uniós harmonizációs igények komolyan vételét tükrözi ezen a területen az is, hogy 2002-ben módosították a Honvédelmi Minisztérium két korábbi (egy 1996-os és egy 2000-es) 37 rendeletét, melyek a homoszexualitást „személyiségzavarként” határozták meg.

Ugyanakkor a nemi identitás szerepeltetése az Ebt. védett kategóriái között nem magyarázható az uniós elvárásokkal, hiszen a törvény meghozatalakor ebben a tekintetben egyedülálló volt nemcsak Európában, hanem az egész világon. A nemi identitás szerepeltetése elsősorban egyes magyar civil szervezetek, a Háttér Társaság a Melegekért és a Magyar Helsinki Bizottság hatékony érdekképviseleti munkájának köszönhető. E szervezetek az Igazságügyi Minisztérium által biztosított nyilvános konzultációs lehetőséggel élve fogalmazták meg a nemi identitás védett kategóriává tételét támogató álláspontjukat. Ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy – ahogy a parlamenti jegyzőkönyvekből is kiderül – több magyar parlamenti képviselő nem volt teljesen tisztában a nemiidentitás- kategória pontos tartalmával, és legalább egy képviselő számára a kategória megjelenése botrányos meglepetést jelentett. Vagyis öszszefoglalóan elmondható, hogy a törvényalkotók és a civil szervezetek elszántsága révén egy olyan új törvényt fogadtak el Magyarországon 2003-ban, melynek egyes elemei teljesen harmonizálnak az európai uniós normákkal, míg mások meg is haladják azokat.

III.3.2. Az egyenlőbánásmód-igények gyakorlati alkalmazása I. – Közérdekű igényérvényesítés

A nemi identitás védett kategóriaként való szerepeltetése mellett az Ebt. másik fontos újdonsága a közérdekű igényérvényesítés – actio popularis – lehetősége. A törvény ugyanis kimondja, hogy az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt az ügyészen és a hatóságon kívül bíróság előtt személyiségi jogi pert, valamint munkaügyi pert indíthat egy társadalmi és érdek-képviseleti szervezet, „ha az egyenlő bánásmód követelményének megsértése olyan tulajdonságon alapult, amely az egyes ember személyiségének lényegi vonása, és a jogsértés személyek pontosan meg nem határozható, nagyobb csoportját érinti”. 38

Az első közérdekű érdekérvényesítési pert 2004. februárban egy civil szervezet, a Háttér Társaság a Melegekért indította a Károli Gáspár Református Egyetem (KGRE) ellen. 39 A per annak alapján indult, hogy a KGRE – a Magyar Református Egyház által alapított és fenntartott, de állami támogatásban is részesülő és államilag elismert diplomát nyújtó intézmény – a honlapján közzétette, hogy a homoszexualitást propagáló és homoszexuális életet élő személyek nem kívánatosak a lelkész- és vallástanár-képzésükben. A diszkriminatív gyakorlat bizonyítékaként a civil szervezet arra az esetre utalt, amikor 2003-ban egy hallgatót homoszexualitása miatt elbocsátottak az intézményből. 2004 októberében a Fővárosi Bíróság első fokon arra hivatkozva utasította el a keresetet, hogy a honlapon közzétett nyilatkozat nem diszkrimináció, hanem véleménynyilvánítás. A bíróság azonban elvben elfogadta a civil szervezet perindítási jogát ilyen absztrakt tényállás mellett is, továbbá nem vitatta, hogy az Ebt. hatálya kiterjed az egyházi fenntartású, de állami támogatásban is részesülő felsőoktatási intézményekre.

A civil szervezet fellebbezett arra hivatkozva, hogy nem lehet véleménynek tekinteni azt a cselekedet, melynek kapcsán a védett csoporthoz tartozó személyt kézzelfogható hátrány ér. A Fővárosi Ítélőtábla 2004 decemberében azonban másodfokon is helybenhagyta a korábbi ítéletet. 2005-ben a civil szervezet felülvizsgálati kérelmének helyt adva végül a Legfelső Bíróság úgy döntött, hogy fenntartja a Fővárosi Ítélőtábla elutasító ítéletét. A felülvizsgálati eljárással kapcsolatos közleményben a Háttér Társaság a Melegekért a következőket hangsúlyozta:

[Az] ítélet kiemeli: a Háttér Társaságnak joga volt a közérdekű keresetindításra, az esélyegyenlőségi törvény hatálya kiterjed az egyházi alapítású és fenntartású felsőoktatási intézményekre is, a szexuális orientáció az emberi személyiség lényegi vonásának tekinthető, a jövőbeli hátrány kilátásba helyezése is sértheti az egyenlő bánásmód követelményét.

Az indokolás szerint a felperes bizonyította a melegeket mint társadalmi csoportot ért hátrányt és a perindítási jogosultságát, de mérlegeléssel meghozott álláspontja szerint az egyetem a kimentés körében bizonyította, hogy az adott jogviszony – a vallástanári és lelkészképzés – tekintetében nem volt köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét, mert a megkülönböztetésnek az adott jogviszonnyal összefüggő, tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indoka volt, nevezetesen a kérdéses területen az egyházi hitelvek fenntartása.

A Háttér Társaság álláspontja szerint – habár az ítélet végső kimenetelét tekintve kedvezőtlen –, mégis jogi értelemben egészen szűk mezsgyére szorítja a szexuális orientáció szerinti megkülönböztetés lehetőségét. Ugyanakkor elvi éllel értelmezi az új esélyegyenlőségi törvény számos rendelkezését, támpontokat ad a fordított bizonyítási kötelezettség alkalmazásához és a hátrány bekövetkezésének lehetőségét is szankcionálandónak tartja. Az ítélet indokolásának szempontjai évtizedekre eligazítást nyújthatnak a civil szervezeteknek a diszkrimináció elleni küzdelemhez és iránymutatást adhatnak a bíróságok helyes jogalkalmazásához is. 40

III.3.3. Az egyenlőbánásmód-igények gyakorlati alkalmazása II. – Alapítsunk családot!

Mivel az azonos nemű párok házasságára nincs lehetőség Magyarországon, az azonos nemű partnerek csak magánjogi szerződések megkötésével közelíthetik meg valamelyest a házasság által biztosított életkörülményeket: vagyis magánjogi szerződésekkel próbálják magukat olyan helyzetbe hozni, mintha házasságban élnének. A Háttér Meleg Jogsegély Szolgálat „Alapítsunk családot!” programja arra vállalkozott, hogy segít megteremteni a jogi kereteket az azonos nemű partnerek családi életének megalapozásához. Ennek eszközei a következők lehetnek: a vagyonjogi és egyes személyi viszonyokat rendező élettársi szerződés (ebben lehet arról nyilatkozni, hogy betegség vagy baleset esetén az orvos kinek a számára nyújthat tájékoztatást a beteg állapotáról, illetve például magatehetetlen állapotban kinek van rendelkezési joga); végrendelet; gyámnevezés (gyermeket nevelő párok esetén). A program létrejötte is bizonyítja, hogy az azonos nemű pároknak mennyi többlet-erőfeszítésébe kerül, hogy a házaspárok számára automatikusan biztosított családi biztonság legalább egy részét el tudják érni.

Abban az esetben, ha az azonos nemű pár egyik tagja nem magyar állampolgár, a családi élet kereteinek a megteremtése a szokásosnál is bonyolultabb. A következő példa az ilyen típusú a nehézségekre mutat rá.

Egy azonos nemű pár román állampolgárságú tagja hároméves együttélés és hároméves megszakítás nélküli jogszerű magyarországi tartózkodás után letelepedési engedélyt kérelmezett. Munkavállalási engedéllyel, munkaviszonnyal és a minimálbért meghaladó rendszeres jövedelemmel rendelkezett, míg magyar élettársa okiratban nyilatkozott ingyenes lakhatása biztosításáról és arról, hogy ha rászorulna, élettársaként támogatni fogja. Annak bizonyítására, hogy erre anyagilag is képes, tízmillió forint értékű befektetési jegyet mutatott be a bíróságon. Mindezek ellenére a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) mégsem adta ki a letelepedési engedélyt.

A jogi probléma abból adódott, hogy a magyar idegenrendészeti törvény, mely az élettársat – a házastárssal szemben – nem ismeri el családtagnak, úgy fogalmaz, hogy a megélhetés és a lakhatás igazolására megfelelő különösen a családtag által nyújtott nyilatkozat. Ha létezne az azonos nemű házasság intézménye, vagy az azonos nemű partnert az idegenrendészeti törvény családtagként ismerné el, akkor a kérelmező nyilvánvalóan megkapta volna a letelepedési engedélyt.

A másodfokú eljárás során a kérelmező csatolta a benyújtott iratokhoz az élettársi szerződést, aminek hatására a lakhatást biztosítottnak látták, a megélhetést azonban továbbra sem: a hivatal úgy érvelt, hogy a minimálbért meghaladó jövedelem nem elegendő az önfenntartáshoz, mert a KSH által megadott létminimum ennél magasabb.

Ezen a ponton a Háttér Meleg Jogsegély Szolgálat két lehetőség közül választhatott: (1) érvelhetett volna azzal, hogy az élettárs és a családtag megkülönböztetése ebben az esetben alkotmányellenes állapotot teremt, azonban ennek hangoztatása nem tudta volna megoldani az ügyfél gyakorlati problémáját rövid távon, míg a gyors megoldás keresése különösen fontos, amikor a mindennapi élet válik lehetetlenné. (2) Az államigazgatási eljárás szabályai szerint, amit a BÁH-nak is alkalmaznia kell, az ilyen eljárásokban is a szabad bizonyítás elve érvényesül, azaz ha a törvény másként nem rendelkezik, bármely bizonyíték szabadon felhasználható. A Jogsegély Szolgálat ez utóbbi lehetőség kiaknázása mellett döntött. Emellett a törvény szóhasználatát is fel akarta használni, mely szerint a családtag által nyújtott nyilatkozat különösen alkalmas a megélhetés bizonyítására – ami viszont nem zárja ki az élettárs nyilatkozatának alkalmasságát.

Az Ebt. időközbeni hatálybalépése megteremtette annak a lehetőségét is, hogy az esetet közvetett diszkriminációként értelmezzék. Az Ebt. szerint ugyanis „közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül az a közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek nem minősülő, látszólag az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő rendelkezés, amely a 8. §-ban meghatározott tulajdonságokkal rendelkező egyes személyeket vagy csoportokat más, összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz.” 41 Továbbá az Ebt. a hátrányos megkülönböztetés bizonyításának szabályairól úgy rendelkezik, hogy a jogsérelmet szenvedett félnek elég azt bizonyítania, hogy hátrány érte, valamint azt, hogy a jogsértéskor rendelkezett a törvény által védeni rendelt tulajdonságok valamelyikével – míg a jogsértőnek kell azt bizonyítania, hogy nem diszkriminált. 42 A Jogsegély Szolgálat mindezek figyelembevételével közigazgatási pert indított a BÁH ellen, mely perben a Fővárosi Bíróság a letelepedési engedély kérelmének elutasítását hatályon kívül helyezve a BÁH-ot új eljárásra kötelezte. A bíróság azonban nem a diszkriminációs, hanem egy másodlagos érvrendszerrel indokolta döntését: arra hivatkozott, hogy a BÁH nem tárta föl kellően a tényállást, és bizonyos tényeknek nem tulajdonított megfelelő jelentőséget

III.3.4. Az egyenlőbánásmód-igények gyakorlati alkalmazása III. – A nyugdíjügy

A következő példa jól illusztrálja az európai intézmények hatását a magyar jogalkalmazás területén.

2003-ban egy 1991 óta – hatósági bizonyítvány által alátámasztottan – együtt élő azonos nemű pár egyik tagja meghalt, majd a túlélő partner özvegyi nyugdíjért folyamodott. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság (NYFI) azonban elutasította a kérelmet arra hivatkozva, hogy a társadalombiztosítási törvény szerint a közös gyermekkel nem rendelkező élettársak esetében az egyik élettársat túlélő partnernek csak akkor jár özvegyi nyugdíj, ha tíz év megszakítatlan együttélés igazolható, ám mivel a polgári törvénykönyv élettársakra vonatkozó (az Alkotmánybíróság 1995-ös határozata által előírt) módosítása csak 1996-ban lépett hatályba, az NYFI álláspontja szerint a túlélő élettárs legkorábban 2006-ban folyamodhatott volna özvegyi nyugdíjért.

A Háttér Meleg Jogsegély Szolgálat segítségével a túlélő partner a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz fordult azzal érvelve, hogy a jogalkotó (az AB-nak az alkotmányellenes diszkrimináció 1996-os megszüntetését előíró határozatában is tükröződő) szándéka az volt, hogy a diszkrimináció már 1996-ban megszűnjön, nem az, hogy 2006-ig fennmaradjon. Ezért a tíz év együttélési idő megállapításakor be kell számítani a törvény hatálybalépésekor már fennálló élettársi viszonyoknál a hatálybalépést megelőzően élettársi viszony keretében együtt töltött időtartamot is – és az ezzel ellentétes értelmezés alkotmányellenes állapothoz vezetne. Ez az eljárás azonban nem csupán a bíróságon folyt. A bírósági eljárással párhuzamosan egy jól szervezett tiltakozó akcióra is sor került, melynek keretében 2003. októberben a TASZ, a Magyar Helsinki Bizottság és a Háttér Társaság a Melegekért szervezetek nyilvános nyilatkozatban tiltakoztak az NYFI döntése ellen. Ugyanakkor a civilek Lévai Katalin esélyegyenlőségért felelős tárca nélküli miniszterhez fordultak segítségért, és elérték, hogy a miniszter is úgy nyilatkozott, hogy hátrányos megkülönböztetésként értékeli az esetet; továbbá felvette a kapcsolatot a Miniszterelnöki Hivatallal és azt kérte, tegyék egyértelművé a társadalombiztosítási törvény végrehajtási rendeletét. A Háttér Társaság a Melegekért felvette a kapcsolatot az ILGA-Europe nemzetközi meleg ernyőszervezettel (melynek tagja is) azt kérve, hogy a nemzetközi jogvédő szervezet a magyar miniszterelnöknek írt hivatalos levélben kérdezzen rá, hogyan lehetséges az, hogy miközben folynak az európai uniós csatlakozási tárgyalások, illetve folyamatban van az Ebt. kodifikációja, egy kormányzati irányítás alatt lévő szerv súlyos és nyílt diszkriminációt alkalmaz az azonos nemű élettársakkal szemben.

Az összehangolt lobbitevékenység eredményeként 2004. január 1-jei hatállyal egy kormányrendelettel megváltoztatták a szóban forgó végrehajtási rendeletet: az új kormányrendelet kimondta, hogy a 2004. január 1. után benyújtott kérelmek vonatkozásában az 1996 előtti – élettársként együtt töltött – időt is be kell számítani. Ez a szabályozás egy másik, kevésbé szembetűnő eredményt is hozott: azt a vélelmet állítja föl ugyanis, hogy amennyiben az egyik élettárs halála időpontjában a partnerek bejelentett lakcíme egyezik, ellenkező tények felmerüléséig vélelmezni kell az élettársi viszony halál idején való fennállását. Ennek az a jelentősége, hogy ez a megközelítés kezdi áttörni a pusztán faktuális viszony kereteit, hiszen a lakcím hatósági regisztrációjához bizonyos jogkövetkezményeket fűz az élettársi viszony fennállásának bizonyítása szempontjából.

A jogi győzelem ellenére a Háttér Meleg Jogsegély Szolgálat egy módosított kereset benyújtásával folytatta a peres eljárást: bár örömtelinek vélték, hogy a kormányzat elismerte az azonos nemű élettársak özvegyi nyugdíjjogosultságát 2004. januártól, az volt a meggyőződésük, hogy a törvényt visszamenőleges hatállyal is alkalmazni kell (hiszen az ekkori állapotok szerint csak a 2004. január 1. után benyújtott özvegyi nyugdíjkérelmek kedvezőbb elbírálását tették lehetővé a túlélő élettársak esetében). A második per szintén a Jogsegély Szolgálat győzelmével ért véget 2004 szeptemberében.

A megnyert pereknek egyrészt a gyakorlati jelentősége nagy: élettársi kapcsolatok esetében az egyik partner halála számos más vagyonjogi vitára is okot adhat, melyek rendezésében a jövőben ezek a döntések irányt mutathatnak. A jogi győzelem igazi jelentősége azonban az, hogy egyfajta szimbolikus jóvátételt nyújt azáltal, hogy visszamenőlegesen elismerve az élettársi viszony vagyonjogi hatásait, egyúttal tulajdonképpen megteremti a múltban nem létező jogi kereteket is.