Ebben a fejezetben azon folyamatok főbb csomópontjaival foglalkozom, amelyek révén elméleti és jogi lehetőség nyílt arra, hogy az LMBT-emberek esélyegyenlőségének kérdése a társadalmi gyakorlat részévé váljon. Néhány alapvető fogalom bevezetését követően nemzetközi esélyegyenlőségi szakemberek megszólaltatásával itt mutatom be azokat a cselekvési területeket, melyek (tovább)fejlesztésére szükség volna Magyarországon. 1
Az LMBT-emberek érdekeit képviselő modern társadalmi mozgalmak, amelyeket a férfiakhoz vonzódó férfiakkal szembeni jogi diszkrimináció elleni küzdelem indított el a 19. század végén Németországban, az elmúlt évszázad során számos alkalommal kaptak új formát és nevet. Történelmi– patriarchális okokból a küzdelem kezdetben kizárólag a férfiak érdekeiért zajlott, mivel a nők iránt vonzódó nők létét sokáig mintha elképzelni se lehetett volna, ahogy a női tetteket, gondolatokat és vágyakat általában nem tartották olyan társadalmi jelentőségűnek, amivel foglalkozni kellett volna. Később, amikor megfogalmazódtak a meleg férfiak és a leszbikus nők azon jogkövetelései, hogy eltérhessenek a többség heteronormatív 2 elvárásaitól, az érintett férfiak és nők politikailag összefogva kezdtek fellépni a fokozatosan nemzetközivé váló meleg és leszbikus mozgalom különféle színterein. Időközben azonban egyre többen felfigyeltek arra, hogy többé-kevésbé monolitikus identitásokra építik politikai stratégiájukat, és hogy a problémák nemcsak a homoszexualitás, illetve a heteroszexualitás társadalmi meghatározásából adódhatnak, hanem „a közösségen” belüli különbségek figyelmen kívül hagyásából is. Nem véletlen, hogy az olyan gyanúsnak tűnő fogalmak, mint a „normális”, a „legitim”, a „domináns”, lettek a queer kritika (queer criticism) céltáblái (Halperin, 1995:62), melynek eredményeképpen a meleg és leszbikus mozgalmaknak szembe kellett nézniük saját elnyomó tendenciáikkal. Az önkritika következményeként az ML mozgalom LMBT, sőt esetenként LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer) érdekeket képviselő mozgalommá szélesedett – legalábbis a retorika szintjén.
Egy meglehetősen heterogén LMBTQ népesség érdekeinek képviselete azonban komoly problémákat vet fel. Nehéz ugyanis kampányt folytatni egyes konkrétan meghatározott jogokért – és ugyanakkor az LMBTléttel összefüggő kultúra-specifikus értelmezések, történelmileg változó szerepek és képlékeny identitások érvényességét egyszerre hangsúlyozni.
Az új vagy korábban nem hangoztatott – például a transzneműek jogaira vonatkozó – igényeknek a már eléggé besűrűsödött politikai napirendre való felvétele is nehézségeket okozott. Az a feltételezés ugyanis, hogy a társadalmi nem stabilabb önmeghatározási keret lehet, mint a biológiai nem – azaz „a lélek számít, nem a test” –, vagy az, hogy a nemi identitás a hagyományos férfi és női léten kívül más módokon is kifejezhető, sokak számára elég ijesztő elképzelés. Ezért az LMBT civil szervezetek közegében a tágabb közösség elérését célzó „profilbővítéssel” párhuzamosan gyakran tanúi lehetünk a speciálisan az egyes szűkebb rétegekre szabott arculatot kialakító – például kifejezetten a transzszexuálisok, vagy a leszbikus nők, vagy a vallásos melegek ügyeire összpontosító – szerveződések hatékony működésének is.
Az LMBT-emberek gyakran kisebbségi – azaz érdekérvényesítő képességeiket tekintve viszonylagos erőtlenséggel (powerlessness) jellemezhető – csoportok tagjaiként jelennek meg. A szexuális kisebbségi önmeghatározás tükröződik például egy magyar meleg és leszbikus aktivisták által 2001-ben kiadott jelentésben, ami megállapítja, hogy „mind az állam, mind pedig magánszemélyek számos esetben megkülönböztetik a szexuális kisebbséghez tartozókat” az élet majdnem minden területén – ám a homofób társadalmi közegben e megkülönböztetéseket az érintettek többsége „csendben, a rájuk kényszerített félelemben” viseli. 3
A szexuális kisebbségek fogalma a magyar politikai diskurzusba is bekerült. Tabajdi Csaba (EP képviselő, az MSZP tagja, a 2000/1474. számú ET ajánlást 4 előkészítő A leszbikusok és melegek helyzete az Európa Tanács tagállamaiban 5 című jelentés előadója) szerint a magyarországi emberi és melegjogi szervezetek küzdelme nyomán a politikai kisebbség fogalma a rendszerváltás időszakában a „valódi” kisebbségként elismert etnikai és nemzetiségi kisebbségeken kívül lassan kiterjedt a nőkre, a vallási kisebbségekre és a fogyatékkal élőkre, illetve az 1990-es évek elejétől kezdve a szexuális kisebbségekre is:
Lényegileg az egyenlő bánásmódról szóló törvénnyel ez a kisebbségfelfogás törvényileg is kanonizálódott, amin belül persze fontos distinkciókat tenni. A nemzeti kisebbségek esetében az egyenlő bánásmód az szükséges, de nem elégséges, [hiszen ezek] a kisebbségek asszimilálódnak, ha csak egyenlő bánásmódban részesülnek és nem kapják meg a kedvezményes bánásmódot – míg a szexuális kisebbségek nem kívánnak kedvezményes bánásmódot, számukra a diszkrimináció tilalma, az egyenlő bánásmód az egy megfelelő társadalmi állapot. 6
A kisebbségfogalom használatának legfőbb hátránya – amellett, hogy a társadalmi érdekérvényesítés korlátozottságának hangsúlyozásával amolyan önbeteljesítő jóslatként működhet – az, hogy rögzített (identitás)kategóriákkal dolgozik, s így azt a benyomást keltheti, mintha léteznének a meleg, a leszbikus, a biszexuális és a transznemű kategóriák „helyes”, illetve „univerzális” meghatározásai.
A kisebbség azonban hasznos politikai fogalom lehet egy olyan társadalomban, illetve a társadalmi–kulturális, történelmi fejlődés valamely szakaszában, amelyben a nem konvencionális szexuális érdeklődés vagy nemi önkifejezés diszkriminatív következményekkel járhat. Ahol a normatív heteroszexualitás fokozatosan elveszti társadalmi szervezőerejét, ott a nem konvencionális szexuális szokásokra, érdeklődésre vagy irányultságra épülő identitások nem feltétlenül jelennek meg, vagy legalábbis nem formálódnak fenyegetett identitásokká (Breakwell, 1986). Korábbi magyar kutatási eredmények (Takács, 2004) azt mutatták, hogy a homoszexualitás identitásteremtő kapacitása jórészt abból adódik, hogy a homoszexualitás társadalmi reprezentációjának negatív tartalmai identitásfenyegetésként jelennek meg az érintettek számára. Ebben az összefüggésben a homoszexuális identitás sokkal inkább a társadalmi megkülönböztetés „melléktermékeként” létrejött fikciónak tűnt, mintsem az egyéni identitás egyik fő tartópillérének.
A transznemű és a transzszexuális emberek számára a nem konvencionális nemi önkifejezés, illetve a születéskor meghatározott nemi besorolás felülvizsgálatából építkező identitás társadalmi elfogadtatása jelenthet komoly gondot. A transznemű és a transzszexuális embereket érintő identitásfenyegetések veszélyei közé tartoznak az egyéni identitások folyamatosságának megtörése, a pozitív önértékelés átmeneti vagy állandósult hiánya, valamint az egyediség – a többiektől való különbözőség – a sikeres társadalmi integrációt ellehetetlenítő mértékű túlhangsúlyozása (Breakwell, 1986). Olyan társadalmi közegben azonban, ahol a nemi szerepek és identitások normatív tartalmai fokozatosan elveszítik társadalmi szervezőerejüket, a nem konvencionális nemi önkifejezés sem feltétlenül vezetne fenyegetett identitások kifejlődéséhez.
Bár a kisebbség kifejezés Magyarországon általában valamely etnikai vagy nemzeti kisebbségre utal, tartalmának az LMBT-emberekre való kiterjesztésével bizonyos esélyegyenlőségi és antidiszkriminációs garanciák biztosíthatók. A kisebbségfogalom használata tehát olyan gyakorlati politikai stratégiát tükrözhet, amelynek célja a jogi egyenlőség elérése és a diszkrimináció elleni védelem megteremtése. Ennek azonban csak olyan társadalmi környezetben van jelentősége, amelyet egyértelmű egyenlőtlenségek jellemeznek, és amelyben még mindig sok mindenért meg kell küzdeniük az LMBT-embereknek.
Magyarországon számos helyzetben érheti olyan hátrány vagy diszkrimináció az LMBT-embereket, mely kimondottan LMBT mivoltukra vezethető vissza. Személyes szinten tipikus helyzet a munkahelyi diszkrimináció, amikor az egyént azért bocsátják el, vagy zaklatják – esetleg fel sem veszik –, mert meleg, leszbikus, biszexuális vagy transznemű; vagy említhetők az olyan gyermek-elhelyezési perek, ahol az apa vagy az anya szülői alkalmatlanságát szexuális irányultsága alapján próbálják bizonyítani.
Az élettársi kapcsolat szintjén szintén számos problémával kell megküzdeni. Amikor azonos nemű párok jogilag biztonságos családi körülményeket kívánnak maguknak teremteni, külön erőfeszítést igényel a részükről, hogy a házasság, illetve a családi élet bizonyos összetevőivel kapcsolatban rendelkezhessenek: ilyenek lehetnek az öröklés, a nyugdíj, a gyermekelhelyezés, a gyámság, a letelepedési engedély, illetve a vagyonnal és az anyagi kérdésekkel kapcsolatos ügyek.
A közösség szintjén nehézséget okozhat az LMBT-szervezetek hivatalos megalakítása. 1994-ben például a Fővárosi Bíróság elutasította a Szivárvány Társulás a Melegekért hivatalos bejegyzés iránti kérelmét. A Fővárosi Bíróság fő érve az volt, hogy nem kívánatos, hogy tizennyolcadik évesnél fiatalabbak is tagjai lehessenek egy olyan egyesületnek, amely a homoszexuálisok jogaiért küzd, mert az „intézményes homoszexuális élethez szükséges infrastruktúra [létrehozása]… magában foglal[j]a annak a kockázatát, hogy a természet elleni fajtalanság… bűncselekménye” megvalósuljon (Farkas, 2000:92). Ezt az érvelést mind az Alkotmánybíróság, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága elfogadhatónak tartotta, így az újonnan alakuló LMBT-szervezeteknek küzdeniük kell a korábbról így megörökölt „potenciális (ifjúság)molesztáló imázs” újjáéledése ellen.
Az utóbbi években a korábban informálisan működő LMBT-csoportok egyre inkább a hivatalosan bejegyzett civil szervezeti formát választják: jogi személyiséget vesznek föl, hiszen így nagyobb eséllyel növelhetik társadalmi láthatóságukat, pályázhatnak különböző pénzforrásokra és sikeresebben gyűjthetnek adományt tevékenységeik hatékonyabb működtetésére. Az – egyéni LMBT-identitások keretéül is szolgáló – hivatalos formában működő szervezetek hatékonyabban hallathatják a hangjukat egyes politikusok, tudományos szakemberek, és média-közszereplők homofób és transzfób megnyilvánulásai ellen, amelyek kereszttüzében az esetek többségében nem egyének, hanem olyan általános kategóriák állnak, mint „a homoszexuálisok” vagy „a transzvesztiták”. Azonban még olyan hivatalos formában működő LMBT-szervezetek sem kapnak állami támogatást, amelyek kiemelten közhasznú tevékenységet folytatnak, például telefonos segélyszolgálatot üzemeltetnek többek között lelki tanácsadást vagy AIDS-prevenciós információt kérő emberek számára.
2001-ben egy meleg és leszbikus aktivisták által kiadott jelentésben 7 nyolc problematikus területét jelöltek meg az államtól vagy magánszemélyektől elszenvedett diszkrimináció magyarországi eseteit. Ezek a következők voltak: munkahelyi diszkrimináció elbocsátás formájában; munkahelyi elhelyezkedéssel kapcsolatos diszkrimináció; munkahelyi zaklatás; házastársak után járó kedvezmények; melegverés; közhivataloktól és intézményektől – így a rendőrségtől – elszenvedett homofóbia és diszkrimináció; politikusok homofób megnyilvánulásai és véleményei; homofóbia a médiában; homofób pszichológia és pszichiátria; a különösen érzékeny ifjúságra ható homofóbia; homofób jogi és bírói gyakorlat.
Ajánlásaikban a következőket hangsúlyozták: szükség van a büntető törvénykönyv reformjára, és antidiszkriminációs jogszabályok bevezetésére mind az állami, mind a magánszektorban; a homofóbia leküzdését elősegítő oktatáspolitikára; valamint felvilágosító programok indítására gyermekek és serdülők, illetve közalkalmazottak – például rendőrök, hivatali alkalmazottak, bírák – és politikusok számára. Azt is javasolták, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányának 70/A. paragrafusában nevesítsék a szexuális irányultság szerinti diszkrimináció tiltását; az azonos neműek párkapcsolatait a házasság intézményéhez közelebb álló jogi keretek között ismerjék el, azaz teremtsék meg a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét; biztosítsák az azonos nemű párok számára a közös örökbefogadás és a mesterséges megtermékenyítés lehetőségét; biztosítsanak jogi védelmet az azonos nemű párok gyermekei számára azáltal is, hogy jogi keretet teremtenek a nem biológiai szülő általi örökbefogadásra; tegyék büntethetővé a homofób politikai megnyilvánulásokat és a homofób gyűlöletkeltést; az orvosi és a pszichológiai szakterületeken tegyenek lépéseket annak biztosítására, hogy a homoszexualitás betegségként való megközelítését teljes mértékben távolítsák el az irányelvekből és a gyakorlatból; támogassák a leszbikus és meleg szervezetek által indított programokat, amelyek célja a társadalomban elterjedt homofóbia leküzdése és a diszkrimináció áldozatainak segítése.
Mára néhány ajánlás meg is valósult: megtörtént például a büntető törvénykönyv reformja, amely eltörölte az azonos neműek által létrehozott kapcsolatokat leginkább sújtó paragrafusokat, és megszületett az egyenlő bánásmódról szóló 2004-tol hatályos törvény is. Ennek ellenére a fenti ajánlások többsége ma is aktuális.
Európában a magyar helyzethez hasonló tapasztalatokkal találkozhatunk. Még az olyan országokban is sok a panasz, amelyek az LMBT-emancipáció modelljének számítanak – ilyen például Hollandia, ahol a világon először azonos nemű párok is köthettek házasságot, és ahol elsőként tették lehetővé az azonos nemű párok számára is az örökbefogadást, vagy Svédország, amely a világ egyetlen olyan országa, ahol külön ombudsman foglalkozik a szexuális irányultság alapú diszkriminációval. Hans Ytterberg, a szexuális irányultság alapú diszkriminációra szakosodott svéd ombudsman szerint a megkülönböztetés az élet minden területén tapasztalható:
Bármivel kapcsolatban adódhat panasz. Olyan emberek tesznek bejelentést, akiket munkahelyükön zaklattak, akiket állásukból elbocsátottak, mert a munkáltatójuk megtudta, hogy melegek vagy leszbikusok. Diákok is jelentkeznek, akiket diszkrimináció ért tanárok vagy más iskolai alkalmazottak részéről, vagy akiket az iskolatársaik zaklatnak, de az iskola nem tesz semmit az ügyükben. Vendéglátó-ipari intézményekkel kapcsolatban is érkeznek bejelentések, mint amilyenek az éttermek, az utazási irodák vagy a bérlakások fenntartói, akik nem engedik, hogy azonos nemű pár vegyen bérbe egy lakást; az utazási irodák esetében akkor, ha az azonos nemű párnak nem hajlandóak kedvezményes családi jegyet biztosítani. A nyugdíjjárulékokkal, foglalkoztatási segélyekkel kapcsolatban is vannak gondok. Bármiről szó lehet […] A szexuális irányultság szerinti megkülönböztetés mindenütt jelen van.
Kees Waaldijk, a szexuális irányultság szerinti megkülönbözetés holland emberjogi szakértője is kiemelte ezt:
A gyakran előforduló esetek egyik típusa az egészségügy területéről a kórházi látogatáshoz való jog, illetve a partner döntésképtelensége esetén a döntéshez való jog. Sok országban számos kórház csak a házastársat fogadja el. […] A börtönök esetében is hasonló a helyzet: ha valaki börtönbe kerül, az élettársa nem látogathatja őt. Mindez diszkrimináció. Majdnem mindig közvetett diszkriminációról van szó, a szabályokat a heteroszexuális, házasságban élő párokra szabták, amelyekből kimaradnak a homoszexuálisok. Ilyen szabályokat a pénzügyi szolgáltatások terültén is lehet találni. Ha valaki bankkölcsönt akar fölvenni, a partner létét csak heteroszexuális házasság esetében fogadják el. Más esetben sem számít a partner, az ember kevesebb kölcsönhöz jut vagy magasabb biztosítási díjat kell fizetnie, és néhány társadalombiztosítási program is figyelmen kívül hagyja az élettársat. Tehát van egy sor, a nagyközönség számára elérhető szociális és pénzügyi szolgáltatás, amelyben [a szexuális irányultságnak] fontos szerepe van. Az áruk és a szolgáltatások területén tipikus eset, és különböző országokban ebből születtek az első, szexuális irányultság alapú diszkriminációra hivatkozó perek – azt hiszem, ilyen Spanyolország, Finnország, Svédország és Írország –, hogy egy pár egy bárban vagy étteremben csókolózott, majd ezt követően fölkérték őket a távozásra, vagy erőszakkal távolították el őket a helyszínről. Ez nem a foglalkoztatás területe. Valaki elmegy szórakozni, romantikus vagy bármilyen csókot vált a párjával, amiből máris közbotrány származik. Azt mondják, hogy „nincs bajunk a melegekkel, de a vendégeink nem szeretik az ilyesmit”. Ez egy tipikus, gyakran előforduló eset. De nehéz megmondani, hol van a legnagyobb gond, mert a probléma minden területen jelen van.
Az olyan országokban, ahol a kormányzat úgy ítéli meg, hogy az LMBT-emberek emancipációja lezajlott már – így Hollandiában is – nehézségeket okozhat, hogy a kormányzat vonakodik foglalkozni a „már megoldott” LMBT-emancipáció kérdésével. Judith Schuijf, a holland szakértő szerint a gyakorlati megvalósítás feladata a regionális és helyi szintekre terelődik, ahol azonban az állami intézmények nincsenek felkészülve az ilyen feladatokra.
[…] azt mondják, hogy Hollandiában befejeződött a meleg és leszbikus emancipáció kereteinek megteremtése […] és csak a helyi szintű megvalósításra van szükség. Mi ezzel nem értünk egyet, de ez a hivatalos minisztériumi álláspont.
Tania Barkhuis, a COC Netherlands, a homoszexualitás integrációjára létrejött szervezetek holland szövetségének tanácsadója szintén rámutatott, hogy számos olyan kérdés van Hollandiában, amely nagyobb figyelmet igényelne:
Hollandiában most az a helyzet, hogy a kormány szerint például a közösségi házakkal, a választott családnak nyújtott támogatással kapcsolatos kérdések helyi ügyek, amelyekkel helyi szinten kell foglalkozni. A terhet tehát az önkormányzatokra hárították, és azt mondták, hogy akkor mi ezzel készen is volnánk. Sikerült meggyőznünk őket, hogy még így is felügyelniük kell a helyi cselekvéseket, mert jóllehet Amszterdam vagy Rotterdam nagyszerű eredményeket mutathat föl, de ha éppen egy kelet-hollandiai faluban születtél, nagy az esély rá, hogy ott a helyi önkormányzat nem fog megfelelni ezeknek a kívánalmaknak, így hát még mindig szükség van a központi kormányzat általi felülvizsgálatra és fejlesztésekre. […] Meglehetősen sok gondunk adódik a kormányzattal. […] a házasságot három évvel ezelőtt megnyitották az azonos nemű párok előtt is, és azóta a kormány abban a hitben él, hogy a melegek felszabadítása véget ért, kipipálhatjuk, erre nem kell a továbbiakban költeni. Mi megpróbáljuk megértetni a kormánnyal, hogy nem ez a helyzet. A homoszexualitás még mindig erős tabu – és fontos kérdés – főként a bevándorló közösségekben. Emellett például ha a sport helyzetét tekintjük, láthatjuk, hogy a futballstadionokban az egyik leggyakrabban kiabált szitokszó a „buzi, buzi, buzi”, és professzionális futballista nem lehet nyíltan meleg. […] Próbáltuk jelezni a jóléti minisztériumnak, hogy vannak lappangó ügyek, amelyeket még Hollandia sem oldott meg, […] még mindig sok a megoldatlan ügy.
Az LMBT-jogok ügyét globálisan szemlélve megfigyelhetjük, hogy még mindig sok olyan ország van, ahol például az „természet elleni fajtalanságot” tiltó jogszabályok (sodomy laws) teszik lehetetlenné az LMBTemberek életét. A Human Rights Watch meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű jogi projektjének igazgatója, Scott Long azonban úgy vélekedik, hogy a problémák jóval túllépnek a kriminalizáció kérdésén:
Úgy nyolcvan–száz „természet elleni fajtalanságot” tiltó törvény van még mindig hatályban. Ez a szám változik: Egyiptomot például régen úgy tartotta nyilván az ILGA [Nemzetközi Meleg és Leszbikus Szövetség], hogy az nem bünteti a homoszexualitást, de elég nyilvánvaló, hogy közelebbről vizsgálva az egyiptomi jogot, legalábbis 1975 óta van egy olyan értelmezése az alkotmánynak, amely az egyiptomi jogból kiragad egy kifejezést, és azt mondja, hogy a kifejezés a férfiak közötti homoszexuális viselkedésre utal. Úgyhogy szerintem van egy olyan tendencia, hogy a törvényekben megkeresik a homoszexualitásra való utalást, és ha ilyet nem találnak, akkor azt feltételezik, hogy a homoszexualitás megengedett, holott ez esetleg nem is igaz. De persze a problémák messze túlmutatnak a homoszexualitás kriminalizációján. Még mielőtt elkezdhetnénk a társadalmi diszkriminációról vagy a gazdasági diszkriminációról beszélni, vannak egyéb olyan törvények is, amelyek alkalmasak arra, hogy a segítségükkel ellehetetlenítsék a meleg és leszbikus életet vagy aktivizmust. […] Vannak helyek, ahol a közerkölcs védelmében hozott vagy olyan törvények vannak életben, amelyek büntetik az ellenkező nem ruháinak viselését. Dél-Afrikának hihetetlenül liberális az alkotmánya, és nemsokára jogilag is elismeri az azonos neműek házasságát, ugyanakkor tavaly a meleg büszkeség napi felvonuláson [még mindig] megkísérelték megakadályozni, hogy transzvesztiták is felvonuljanak, mivel van egy olyan csalásellenes törvény, amely közterületen tiltja a másik nem ruháinak a viselését. Ez egyszerűen nevetséges, de jó példa. Néhány országban nagyon komolyan veszik az ilyen törvényeket. Sok afrikai országban tilos a nőknek térden felül érő szoknyában hivatalos helyre belépniük. Amikor ilyen szintű kontroll van érvényben, így korlátozzák az emberek megjelenését és a megjelenésükben hordozott szexualitást, akkor persze a transzvesztiták csoportja már végképp elfogadhatatlan.
Ideális esetben az LMBT-emberek jogi emancipációja együtt járna a társadalmi emancipációval – sokan gondolják, hogy az utóbbi logikus velejárója az előbbinek. A valóságban azonban a társadalmi emancipáció nem valósítható meg pusztán a diszkriminatív büntetőjogi rendelkezések eltörlésével vagy a diszkriminációt tiltó jogi keretek megteremtésével. Az LMBT-emberek társadalmi emancipációja éppen az elméletileg meglévő egyenlőség mindennapos gyakorlattá formálásáról szól. A következő részekben a nemzetközi politikai összefüggéseket elemezve rámutatok a problematikus kérdésekre és a jó gyakorlatokra, melyek alapján következtethetünk a magyarországi LMBT-emberek társadalmi esélyegyenlőségének megteremtésével kapcsolatos lehetőségekre is.
Tanulmányom alábbi részében áttekintem a különböző szinteket, amelyeken a nemzetközi szakértők és az LMBT érdekképviseleti szervezetek (stakeholders) elemzik az LMBT-emberek jogi és politikai egyenjogúsításával, állampolgári státusával, társadalmi emancipációjával, valamint a társadalmi együttműködéssel, tudatosságnöveléssel és az erre irányuló közpolitikai (policy) intézkedések megvalósításával kapcsolatos, egymással összefonódó kérdéseket. Az áttekintés során a következő nemzetközi szakértőkkel készített kutatási interjúimban szereplő információkra támaszkodom. 8
Tania Barkhuis, a COC Netherlands, a homoszexualitás társadalmi
integrációjának elősegítésére létrejött szervezetek holland szövetségének
tanácsadója – (T. B.);
Florin Buhuceanu, a román ACCEPT civil szervezet ügyvezető igazgatója
– (F. B.);
Barry Fitzpatrick, Észak-Írország esélyegyenlőségi bizottságában a
jogpolitikai és jogi tanácsadói osztály vezetője – (B. F.);
Gert Hekma, az amszterdami egyetem szociológia és antropológia
tanszékén a meleg és leszbikus tanulmányok tanára – (G. H.);
Scott Long, a Human Rights Watch leszbikus, meleg, biszexuális és
transznemű jogi projektjének igazgatója – (S. L.);
Judith Schuijf, a Homo Emancipatiebeleid holland szakértői központ
vezető tanácsadója – (J. S.);
Anette Sjödin, az RFSL, a meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű
jogokért küzdő svéd szövetség projektvezetője – (A. S.);
Gunnar Svensson, a „Norm-giving diversity” nevű projekt vezetője;
az Equal-program keretében létrejött projekt a svéd egyház, rendőrség
és katonaság LMBT-alkalmazottainak helyzetével foglalkozik – (G. S.);
Hans Ytterberg, a szexuális irányultság alapú diszkriminációval foglalkozó
svéd ombudsman – (H. Y.);
Kees Waaldijk, a leideni egyetem jogi karának docense, a szexuális
irányultság alapú diszkriminációval foglalkozó európai szakértői csoport
vezetője – (K. W.);
Robert Wintemute, az emberi jogok professzora a londoni King’s
College-ban – (R. W.).
Tágabb keretként egy háromszintes modellt alkalmazok: az első szint az antidiszkriminációs politikák kialakítása, a második az esélyegyenlőség elősegítése, a harmadik pedig a sokszínűség (diversity) támogatása.
Az antidiszkriminációs politikák kialakítása általában akkor kezdődhet meg, amikor a büntetőjogból eltörlik az LMBT-embereket sújtó közvetlen jogi megkülönböztetés főbb formáit. Az antidiszkriminációs politikák kialakításának folyamatában a legfontosabb cél az, hogy meghatározzuk a népesség valamely szegmensét, amely hátrányos helyzetben van és védelemre szorul, illetve bevezessük az elvet, hogy őket diszkriminálni helytelen dolog, amelyet a törvény is büntet. Elméletben az antidiszkrimináció elve szimmetrikus, azaz mind a társadalmi kisebbségre, mind a többségre egyformán érvényes; a gyakorlatban azonban leggyakrabban a társadalmilag hátrányos helyzetű kisebbség esetében alkalmazzák.
Bizonyos értelemben az első szint az, amelyet erősen szimmetrikusnak neveznék olyan értelemben, hogy az antidiszkrimináció elve ugyanolyan mértékben vonatkozik a férfiakra és a nőkre, a fehérekre és a feketékre, a heteroszexuálisokra és a melegekre, de ez valójában csak formális egyenlőség. Minden egyes antidiszkriminációs alap mögött – nem feltétlenül mindegyik mögött, de a legtöbb mögött mégis – megtalálható egy sokkal kollektívebb ügy, olyan csoportoké, amelyek különös hátrányt szenvednek a tiltás miatt, különösen, ha a politikák szintjét vagy esetleg az esélyegyenlőségi hatóságok szintjét tekintjük. Bár technikailag igazságos vagy, forrásaid jelentősebb részét a nők, a faji kisebbségek, a melegek és leszbikusok által elszenvedett hátrány kérdéseinek megoldására fordítod. (B. F.)
Bár az antidiszkriminációs politikák kialakítása során kevésbé összpontosítanak a társadalmi hátrányra, mint az esélyegyenlőség elősegítésének szintjén megvalósítandó pozitív – vagy megerősítő – cselekvésre, e politikák alkalmasak arra, hogy a segítségükkel tágabb értelemben, a társadalmat széles körűen értelmezve megküzdjenek a társadalmi befogadás kérdésével, amely a fő kérdés.
A közönségkapcsolatok (public relations) szintjén sokkal könnyebb eladni az antidiszkriminációt, egyszerűen azért, mert leginkább emberi jogi kérdésnek tekintik, és azért is, mert az előnyben lévő csoport valamilyen szinten azonosulni tud vele: […] az emberek azonosulnak a témával, ha azt mondod nekik, hogy ez rájuk is ugyanúgy érvényes. A politikák kialakítása, a források elosztása és végső soron a jogrendszerben a pereskedés fókuszába nagyrészt a hátrányos helyzetben lévő csoportok kerülnek, mert alapvetően a társadalmi befogadás elősegítésére használod az esélyegyenlőségi törvényt azzal, hogy megszünteted a hátrányt: kimutatod a hátrányt, megküzdesz vele, és megkísérled megszüntetni. (B. F.)
A második szint az esélyegyenlőség elősegítése, amely gyakran közvetlenül a hátrányos helyzetben lévő csoportok érdekében hozott pozitív cselekvésre irányuló intézkedésekben nyilvánul meg. Ezen a szinten a rendszerszerű diszkrimináció kerül a középpontba. Csak a diszkrimináció közvetett formáinak azonosítása és kimutatása után kezdődhet meg a pozitív cselekvésre irányuló intézkedések hatékony bevezetése. Az esélyegyenlőség általános érvényesítésének elve (mainstreaming) olyan módszer, amelyet ebben a szakaszban hatékonyan lehet alkalmazni: „Az esélyegyenlőség általános érvényesítése azt jelenti, hogy a tervezés, megvalósítás és értékelés szakaszában következetesen megvizsgáljuk minden politikának a hátrányos helyzetben lévő csoportokra gyakorolt egyedi hatását. Az esélyegyenlőség általános érvényesítésének elvén keresztül általánosan a politikaformálás középpontjába kerülnek az esélyegyenlőség kérdései, így azok döntő szerepet játszanak minden cselekvésben: a politikák fejlesztésében, a kutatásban, az érdekképviseletben, a társadalmi párbeszédben, a jogalkotásban, a források elosztásában, a programok és projektek tervezésében, megvalósításában és annak ellenőrzésében. Ezzel nemcsak az esélyegyenlőségi szakértőknek, hanem minden politikai szinten mindenkinek foglalkoznia kell.” (SCVO, 2002)
Megkülönböztethetjük az esélyegyenlőség általános érvényesítésére vonatkozó elv mikroszintű működését, amelynek során egyes politikai intézkedések hatásaival foglalkoznak, és ugyanannak makroszintű működését, amelynek során egyes hátrányos helyzetben lévő csoportok – például nők, etnikai kisebbségek, fogyatékkal élők vagy LMBTemberek – társadalmi helyzetét átfogóan vizsgálják. Bizonyos esetekben az esélyegyenlőség általános érvényesítésének elve szerinti elemzés eredményeképp felismerhetik, hogy szükség van a pozitív cselekvésre irányuló intézkedések bevezetésére.
A[z esélyegyenlőség általános érvényesítésekor a] makroszinten kimutatható, hogy a nők még mindig meglehetősen alulreprezentáltak a munkaerőpiac bizonyos területein, vagy az etnikai kisebbségek jelentős hátrányokat szenvednek az oktatási rendszerben. És akkor még mindig meg lehet nézni a mikroszintet, hogy ott mit lehet tenni, de meglehet, hogy az mutatható ki, hogy a megoldás nem pusztán a hátrány megszüntetésében van, hanem például az etnikai kisebbségeket az oktatási rendszerbe való belépésre ösztönző, pozitív cselekvésre irányuló intézkedésekben. (B. F.)
Az esélyegyenlőség általános érvényesítésének elve és az antidiszkriminációs politikák kialakításának szakaszát jellemző jogi szemléletű megközelítés olyan esetekben is találkozhat, amikor az antidiszkriminációs jogszabályok megléte arra ösztönzi a társadalmi szereplőket, hogy az esélyegyenlőség általános érvényesítése elvének alkalmazásával végezzenek önelemzést annak érdekében, hogy elkerüljék az esetleges pereskedést.
[Az esélyegyenlőség általános érvényesítésének elve] teljesen más energiákat hordoz, mint a jogi szemléletű megközelítés, bár a kettő bizonyos esetekben jelentős átfedéseket mutathat, ha a jogi szemléletű megközelítés a jogi folyamatokon kívül is növeli a tudatosságot egyszerűen azzal a felismeréssel, hogy: „Ja, ez törvénybe ütközik. Most mihez kezdjünk vele?” Például bármely munkaadó vagy szolgáltató, akire érvényes a közvetett diszkrimináció tiltása, meg kell, hogy vizsgálja, hogy tevékenysége nem érinti-e hátrányosan például a melegeket és a leszbikusokat – mert valaki esetleg perre vihet egy ilyen ügyet. Így a jogi szemléletű megközelítés sem kizárólag arról szól, hogy mi történik a tárgyalótermekben, és milyen pereket nyernek meg. Igaz, az olyan jogi szemléletű megközelítés, amely nem jár együtt a jogérvényesítés lehetőségével – mely során feltárhatóak a problémák és megtalálhatók a megfelelő megoldások –, nem ér sokat. (B. F.)
A harmadik szakaszban is lehet alkalmazni az esélyegyenlőség általános érvényesítésének elvén alapuló módszert; ezt a szakaszt úgy szokták említeni, mint a sokszínűség (diversity) megteremtésének szakaszát, amely jellemzően optimális egyensúlyra törekszik a sokszínűség tisztelete – és „ünneplése” –, valamint a sokféleségnek a társadalmi valóság szerves részeként való elfogadása között.
[…] meg kell találni valamilyen egyensúlyi állapotot a hátrányos helyzetű csoportok befogadása és azon tény tisztelete között, hogy a társadalmi sokszínűség (diversity) nagyon jelentős mértékű, és így a rendszernek valamennyire számot kell vetnie a sokféleséggel. A sokszínűség fogalmát manapság bizonyos mértékig kisajátította egyfajta amerikai emberierőforrás- kezelési (human resource management) megközelítés, amely szerint az esélyegyenlőséget nem tudjuk „eladni” a vállalkozásoknak, a sokszínűséget viszont igen. Ez hasznos dolog, mert az üzleti világ azt mondja: jobb embereket találunk majd, ha tiszteljük a sokféleséget, a vevőkörünk is sokféle, ezért fontos, hogy olyan színben tűnjünk föl, hogy mi tiszteljük a sokféleséget, hogy a lehető legjobban kiszélesítsük a piacunkat, és ez mind meglehetősen jól hangzik. De mindez azt is magával vonja, hogy azt kell mondanunk, hogy a melegek nem heteroszexuálisok és a nők nem férfiak. […] Így hát a rendszer alapjául először is az antidiszkriminációt kell tekinteni, ami nagyon fontos. De azt is el kell fogadni, hogy a valóságban a diszkriminációs esetek többsége aszimmetrikus: hátrányos helyzetben lévő csoportok ellen irányul, és a figyelem középpontjában ezeknek a hátrányos helyzetű csoportoknak kell állniuk, és ezt a hátrányt kell orvosolni. Ezeket a csoportokat azért éri hátrány, mert másmilyenek, mint a többség. Egyensúlyt kell tudni teremteni a hátrányos helyzetben lévő csoportok befogadásában – a munkahelyen, a társadalomban –, hogy annak a következménye ne különbözőségük tudatának, saját kisebbségi kultúrájuknak az elvesztése legyen: a nőknek lehetővé kell tenni, hogy másmilyenek legyenek, mint a férfiak, és a mostaninál sokkal integráltabb módon lehetővé kell tenni a melegek és a leszbikusok számára, hogy megtartsák különbözőségüket, és a fenti három szintnek mind errefelé kell vezetnie. (B. F.)
Az LMBT-emberek jogi emancipációja Európában – és különösen az Európai Unióban – olyan emberi jogi kérdésként értelmezhető, amely a szexuális irányultság és a nemi önkifejezés szerinti diszkrimináció elleni küzdelemben nyilvánul meg.
Vannak általános, nagy múltra visszatekintő emberi jogok, amelyek nyilvánvalóan minden leszbikus nőre és meleg férfira vonatkoznak: az élethez való jog, a kegyetlen bánásmódtól való mentesség joga, az önkényes rendőrségi letartóztatástól való mentesség joga, a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog, az önkifejezéshez való jog, a gyülekezési és egyesülési szabadság. Ezek a jogok vitán felül járnak nekik. Számomra a leszbikus és meleg jogok olyan jogok, amelyekre a heteroszexuális embereknek nincs szükségük. Tehát ezek túllépnek azokon az alapvető jogokon, amelyeket az előbb soroltam föl. Kezdetben nem voltak ilyen jogok, mert csak büntető jellegű [az azonos nemű emberek közötti szexuális cselekedeteket tiltó vagy diszkrimináló] törvények léteztek Európa számos részén. (R. W.)
A szexuális irányultság szerinti diszkrimináció ellenében használt leggyakoribb érvek az Emberi Jogok Európai Egyezményében és az Amerikai Egyesült Államok alkotmányában a következők:
1. A megváltoztathatatlan állapot érve: mivel a szexuális irányultság (mint a
vonzódás irányultsága) sok meleg férfi és leszbikus nő szerint nem választás
kérdése, a szexuális irányultság felfogható olyan „megváltoztathatatlan
állapotként”, mint a faj vagy a [biológiai] nem.
2. Az alapvető választás érve: mivel minden személy megválasztja szexuális
irányultságát (mint egyfajta viselkedést), ami nagyon fontos ahhoz,
hogy az ember boldog legyen. A szexuális irányultság felfogható „alapvető
választásként (vagy jogként, vagy szabadságként)”, mint a vallási vagy
politikai meggyőződés, és részben vagy teljes egészében beleérthető az
„alapvető szabadságjogok” egyikébe, amilyen az önkifejezés szabadsága,
az egyesülési vagy a vallásszabadság, illetve a járulékos és általánosabb
értelmű „magánélethez való jog” vagy a „magánélet tiszteletben tartásához
való jog”.
3. A nemi diszkrimináció érve: mivel valamely személy érzelmi–szexuális
irányultságának elfogadhatósága függ attól, hogy a személy milyen nemű,
a szexuális irányultság szerinti diszkrimináció felfogható a nemi diszkrimináció
egy fajtájának, akárcsak a szexuális zaklatást vagy a terhesség
alapján megvalósuló diszkriminációt. (Wintemute, 1995:17)
A fenti három érv közül a nemi alapú diszkriminációra való hivatkozás tűnik a legkevésbé népszerűnek.
[…] a bíróságok szinte soha nem fogadták el eddig, mert amint a szexuális irányultság szempontjából kezdik elemezni az eseteket – lásd leszbikus/ meleg vagy heteroszexuális –, nem tudnak eltérni ettől a típusú elemzéstől. Nem tudják azt mondani, hogy vessük el egy percre ezeket a fogalmakat, és foglalkozzunk pusztán azzal, hogy vannak a férfiak meg a nők meg az ő választásaik: vajon mindkét nemnek ugyanazok a választási lehetőségei? Ha ezt végiggondolnák, világosan kiderülne, hogy nemi alapú diszkriminációról van szó, de a bíróságok ezt nem szeretik megtenni. Így hát ez a megközelítés elméletileg érdekes, de lényegében eddig mindig megbukott. (R. W.)
Az Amerikai Egyesült Államokban a szexuális irányultság megváltoztathatatlan állapotként való értelmezése az 1960-as évek végén – a Stonewall-lázadás idején – vált népszerűvé, amikor „a leszbikusok és a meleg férfiak felhagytak az asszimilációs törekvésekkel, és az elnyomás és az ellenkultúra »etnikai« modelljét kezdték alkalmazni, amelyben úgy tekintettek önmagukra, ahogy egy faji kisebbség tenné egy rasszista fehér társadalomban. A polgárjogi küzdelmek nyelvét kezdték el használni és a rasszizmussal párhuzamos »homofóbia« fogalmának bevezetésén keresztül megalkották az elnyomásnak a faji üldözéshez hasonlatos magyarázatát.” (Evans, 1995:188) Európában az alapvető választás érve tűnik a legnépszerűbbnek, ahogy ezt az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei is alátámasztják.
A megváltoztathatatlan állapot érve – különösen az USA-ban – azért
népszerű, mert lehetővé teszi, hogy párhuzamot vonjunk különösen a faji
eredettel, de én azért vetem el ezt, mert […] a szexuális irányultság
körüli legnagyobb vitát kiváltó kérdések annak választott viselkedés jellege
kapcsán vetődnek föl. A Római Katolikus Egyházat meg lehet győzni,
hogy fogadja el a megváltoztathatatlan állapotot, mert azt mondják,
hogy tiszteld a homoszexuális embert, csakhogy azt is hozzáteszik, hogy
ne gyakorold [a homoszexualitást]! Úgyhogy ez a megközelítés nem visz
túl messzire. Éppen ezért – európai összefüggésben – onnan indulunk
ki, hogy mindenkit megillet a magánélete tiszteletben tartásához való
jog. Ez vezetett el az első, 1981-es bírósági ítélethez is, a Dudgeon-ügyben.
[…] első olvasásra sokak szerint szűk látókörű az [ítéletbeli] értelmezés:
a magánélet azt jelenti, hogy lehet ugyan szexuális életed, de ennek
semmilyen nyilvános jele ne legyen. De ez nem feltétlenül van így,
mert az Emberi Jogok Európai Bírósága sajátosan értelmezi a magánélethez
való jogot, ami viszont helyenként hasonlóságot mutat az USA Legfelsőbb
Bíróságának [egyes] eseteivel. Az Egyesült Államokban külön
fejlődött a magánéletbeli döntések és a magánélet színtereinek fogalma,
tehát vannak olyan ítéletek, amelyekben a magánélet a személyes, intim
szférát jelenti, amelyet tisztelni kell, még akkor is, ha annak nyilvános
jelei is vannak.
[…] a magánélethez való jogra történő hivatkozás [tehát] nem olyan
szűk látókörű, mint amilyennek hiszik. Az Emberi Jogok Európai
Egyezménye szerint az érv úgy működik, hogy az Emberi Jogok Európai
Bírósága első ízben 1981-ben, a Dudgeon-ügyben mondta ki, hogy
valamely személy magánéletének része a szexuális élete. Az akkor és
ott nagy lépés volt. 1997-ben a Laskey-ügyben azt mondta ki a bíróság,
hogy a szexuális irányultság a magánélet része, a magánéletnek is egy
intim része. Én azt mondanám, hogy a bíróság ezen értelmezése megtalálható
a 8. cikkelyben, így ez lett a sikeres érv, most már csak alkalmazni
kell. (R. W.)
A fenti három érv egyikének alkalmazására sincs szükség olyan esetekben, ahol az alkotmány egyértelműen tiltja a szexuális irányultság szerinti diszkriminációt. Fontos azonban megjegyezni, hogy csak akkor van lehetőség a szexuális irányultságnak az alkotmányba történő felvételére, amikor alkotmányreform történik vagy új alkotmányt fogadnak el, ezért a legtöbb helyen kevés az esély arra, hogy a szexuális irányultság szerinti megkülönböztetés tilalma az alkotmányban is szerepeljen. Magyarországon például 1989-ben új antidiszkriminációs cikkelyt vettek föl a régi alkotmányba, amelyben a szexuális irányultságot mégis csak a „más helyzet” szerinti megkülönböztetés tilalma foglalja magába. 9
Szövetségi állami, illetve tartományi szintű alkotmányba először 1989-ben két brazil állam – Mato Grosso és Sergipe – vette föl a szexuális irányultság szerinti megkülönböztetés tilalmát. A brazil példát két német tartomány követte: 1992-ben Brandenburg és 1993-ban Türingia. A szexuális irányultság alapú megkülönböztetés tiltása 1993-ban szerepelt először nemzeti alkotmányban: a Dél-afrikai Köztársaság alkotmányának 200. cikkelye 8. szakaszának 2. bekezdésében (Wintemute, 1995:265). Jelenleg összesen négy ország nemzeti alkotmánya tiltja a szexuális irányultság szerinti diszkriminációt: Dél-Afrika mellett Ecuador (1997), Fiji (1998) és Portugália (2004).
Továbbra is problematikus lehet azonban annak eldöntése, hogy pontosan mit is értenek a szexuális irányultság szerinti diszkrimináció fogalmán: csak az azonos nemű partnerrel folytatott szexuális gyakorlatokra utal – vagy magában foglalja az azonos nemű élettársak által elszenvedett diszkriminációt is? Miközben Európában az Európai Unió és az Európa Tanács által megerősített jogi normává válik az azonos nemű felnőttek kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális gyakorlatának dekriminalizációja, az LMBT-emberek jogi emancipációjának területén még mindig találhatók – főként az LMBT-párok jogi elismerésével és szülői jogaikkal kapcsolatos – problematikus kérdések, melyekkel nem sok helyen foglalkoznak. Idetartozik például az azonos neműek házassága, a transzszexuális partnerrel kötött házasság, a melegségüket nyíltan vállaló férfiak vagy nők általi egyéni örökbefogadás, vagy az azonos nemű párok általi együttes örökbefogadás lehetővé tétele.
Csak olyan kérdések maradnak ellentmondásosak vagy nem elég világosak, amelyek az élettársakat és a házasságban élő párokat illető bánásmóddal vannak kapcsolatban. Ez a következő szakasz. Ha azonos nemű párról van szó, és azért tagadnak meg tőlük valamely jogot, mert nem házasok, akkor – a házasság intézményéből való kizárás megkérdőjelezése nélkül – le lehet vezetni egy diszkriminációs érvelést. […] A párok esetében a végső kérdés az, hogy nyitva áll-e előttük a házasság intézménye. De ehhez az európai konszenzusnak egy kicsit tovább kell fejlődnie, hiszen a bíróság valós helyzetéhez hozzátartozik, hogy az egy nemzetközi bíróság, és elméletileg bármely ország határozhat úgy, hogy felmondja az Emberi Jogok Európai Egyezményét, és elhagyja a rendszert. Kivéve azokat az országokat, amelyek csatlakozni kívánnak az Európai Unióhoz, mert azok nem tehetik meg. De igazából, ha egyszer már az EU tagja egy ország, elméletileg megteheti. Így hát nagyon vigyázniuk kell, nehogy visszaesés következzen be. Úgyhogy nehéz esetekben megpróbálják megnézni, hogy milyen irányzatok érvényesülnek az európai országok törvényeiben: nincs meghatározott arány, minél nagyobb [a konszenzus], annál jobb. De mivel az országoknak kevesebb, mint egyharmada hajtott végre jelentős változtatást, szerintem nehéz elképzelni, hogy hajlandóak lennének úgy határozni, hogy minden országnak alkalmaznia kell ezt a megközelítést. Pillanatnyilag tehát Spanyolország a negyvenhat tagország közül a harmadik, amely ezt megtette, és szerintem ennél jóval többre van szükség. A házasság tehát még várat magára. Amit viszont 2002-ben a Christine Goodwinügyben a transzszexuális személyek házasságával kapcsolatban 10 tett a bíróság, az lényegében előkészíti ezt a döntést. Gondoskodtak arról, hogy semmi olyan ne hangozzék el, ami a jövőben ezt ellehetetlenítené. Tulajdonképpen az volt a nagyon érdekes ebben az ügyben, hogy elutasították azt az érvelést, hogy az utódnemzési képesség szükséges feltétele lenne a házassághoz való jognak. […] A házasság összefüggésében a klasszikus érvelés úgy hangzik, hogy a különböző nemű párok – a többség legalábbis – képesek utód nemzésére, [míg] az azonos nemű párok harmadik fél segítsége nélkül erre nem képesek; a transzszexuálisok sem, mert a nemi átalakító kezelések következtében az ember automatikusan nemzőképtelenné válik, így a transzszexuálisok házasságában nincs mód utódnemzésre. És azt mondták, hogy nem, ez [az utódnemzési képesség mint házassági kritérium] nem is szükséges. Tehát ezt az érvet a jövőre nézve elvetették. (R. W.)
Stephen Whittle, brit transzszexuális aktivista és jogi szakértő 11 szerint a házasság történetileg változó fogalma ma „egy szerződésszerű társadalmi forma, amelynek kevés köze van a szexhez, a szexualitáshoz, a szexuális irányultsághoz vagy a szexuális aktushoz” (Whittle, 2001:697). Nyomon követhető, hogy a transzszexuálisok jogaival kapcsolatos esetek érveket szolgáltathatnak az azonos neműek házasságának jogi elismertetéséhez. A transzszexualitás – különösen, ha egy „egészségügyi állapot” kifejeződésének tekintjük, amelyre jogilag alkalmazható a „megváltoztathatatlan állapot” érve – elbizonytalaníthatja a házasság utódnemzést szolgáló heteroszexuális intézményként való meghatározásának kizárólagos érvényességét: mivel megkérdőjelezi mind a kromoszomális nem, mind a nemi aktus jelentőségét a házasságban, valamint azt is, hogy a házasságnak valóban elsődleges célja, vagy legalábbis egyik legfontosabb eleme az utódnemzés (Whittle, 2001:712). Amikor a nemi átalakító folyamat során csak az „orvosilag meghatározott nem” megváltoztatására van mód, a „jogi értelemben vett nem” megváltoztatását pedig nem engedélyezik – vagyis az orvosi beavatkozásokat nem kíséri a hivatalos dokumentumok, elsősorban az anyakönyv átírása –, akkor a transzszexuálisok tulajdonképpen köthetnek azonos nemű partnerrel házasságot: „Van abban valami ironikus, hogy olyan jogi környezetben, amelyben a transzszexuálisok »új« nemi szerepükben nem köthetnek házasságot, »régi« nemi szerepükben ezt [továbbra is] megtehetik. Így – ha meleg transzszexuális férfiak házasodnak össze férfi partnerükkel és leszbikus transzszexuális nők házasodnak össze női partnerükkel – olyan helyzetek teremtődhetnek, amelyekben a jogilag továbbra is eltérő neműként kezelt partnerek között létrejövő házasság tulajdonképpen azonos nemű partnerek között köttetik.” (Whittle, 2001:702)
Az LMBT-emberek jogi emancipációjának területén a házasság mellett a gyermekvállalás kérdése az, ami különösen heves vitákat gerjeszt. Jelenleg kevés empirikus adat áll rendelkezésre azzal kapcsolatban, hogy milyen előnyöket, illetve hátrányokat jelenthet LMBT-szülők gyermekeiként felnőni, de a társadalomtudományi kutatások eddigi eredményei alapján nem igazolható a családi jogok és kötelességek politikai elosztásánál a szülők szexuális irányultságának figyelembevétele (Stacey–Biblarz, 2001:179). Bár széles körben elterjedt feltevés, hogy a nem heteroszexuális vagy a transzszexuális szülők gyermekeit, illetve azokat, akiket azonos nemű pár nevel föl, különösen érzékenyen érintenék a szüleiket sújtó társadalmi előítéletek, fontos megjegyezni, hogy ha a társadalmi előítéletekre hivatkozva korlátozni lehetne a szülői jogokat, akkor a felnőtt emberek csupán kis hányada bizonyulna alkalmas szülőnek (Stacey–Biblarz, 2001:178).
Az Emberi Jogok Európai Bírósága 1999-ben hozta meg a melegek és leszbikusok szülői jogaival kapcsolatos első határozatát a Mouta-ügyben. 12 Ebben a bíróság úgy határozott, hogy elfogadhatatlan, ha egy meleg férfitól csupán homoszexualitására hivatkozva tagadják meg, hogy gyermeke gondviselője lehessen. 2002-ben azonban még mindig „túlzásnak” tartotta a bíróság, hogy egy meleg férfi gyermeket kívánt örökbe fogadni.
A bíróság már kimondta, hogy ha egy meleg vagy leszbikus ember genetikai
vagy biológiai szülője egy gyermeknek, akkor a szexuális irányultságot
nem lehet figyelembe venni a gyermek és a szülő közötti jogviszonyra
vonatkozó döntések esetén. Ez nagy győzelem volt.
[…] 2002-ben a Fretté és Franciaország ügyben
13 – amelyben az a megtiszteltetés
ért, hogy én érvelhettem az Emberi Jogok Európai Bírósága
előtt – azt reméltük, hogy a bíróság megteszi a következő lépést: ha tehát
a szexuális irányultság nem számít, amikor egy meleg vagy leszbikus személy
biológiai gyermekének gondviselője kíván lenni, olyan esetben sem
kellene számítania, amikor egy örökbefogadott gyermekkel kívánnak
szülő–gyermek kapcsolatot kialakítani. A bíróságon úgy érveltem, hogy
bár meglehet, hogy a legtöbb országban egy sor gyakorlati nehézségbe ütközhet
az a meleg vagy leszbikus személy, aki egyénileg kíván gyermeket
örökbe fogadni, egyetlen országban sincs hatályban olyan törvény, amely
tiltaná a meleg vagy leszbikus személyek általi örökbefogadást. […] Három
és fél hónappal ezután egy újabb polgári ügy került a franciaországi
legfelsőbb bíróság elé: egy leszbikus nő akart gyermeket örökbe fogadni.
A francia bíróság határozata pontosan ugyanaz volt, mint az előző esetben,
így most az ő ügye van az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt. Az
ILGA-Europe-pal és az APGL-lel – amely a meleg szülőket és leendő
szülőket tömörítő francia szervezet – közösen én szervezem a képviseletet.
[…] Azt remélem, hogy a második alkalommal másképp határoz majd
a bíróság. Ha meg tudjuk nyerni ezt az ügyet, az megalapozhatja az egyéni
örökbefogadás elvét: hogy szexuális irányultság alapján ebben sem lehet
megkülönböztetést tenni. (R. W.)
A gondviselői státussal és az egyéni örökbefogadással kapcsolatos eseteknél is bonyolultabbak lehetnek az azonos nemű párok általi közös örökbefogadással kapcsolatos esetek. Megkülönböztethetjük a harmadik személy biológiai gyermekének azonos nemű pár általi örökbefogadását és az egyik fél biológiai gyermeke együttes örökbefogadásának esetét, amelyet általában könnyebben véghez lehet vinni. Általában a házasságon kívül együtt élő párok általi együttes örökbefogadás kérdésében az utóbbi néhány évben sokat változott az európai országok jogrendszere.
A törvények kezdenek megváltozni ezen a területen. Szerintem hat évvel ezelőtt nem volt még Európában olyan házasságon kívül együtt élő pár, aki együttesen örökbe tudott volna fogadni gyermeket. Ma már említhetjük Svédországot, ahol az azonos nemű élettársak örökbe fogadhatnak gyermeket anélkül, hogy házasságban élnének, bár ehhez kapcsolatukat be kell jegyeztetniük. Hollandiában azonos nemű párok is összeházasodhatnak vagy élettársi kapcsolatukat bejegyeztethetik, de ez nem feltétele az együttes örökbefogadásnak. [Valamely személy örökbe fogadhatja élettársa gyermekét] Dániában, Izlandon és Norvégiában. […] Különböző fogalmak vannak használatban. Én megkülönböztetem [egyrészt] az „együttes örökbefogadást” (joint adoption) – ezt néhányan „idegen általi örökbefogadásnak” hívják (stranger adoption) –, amely azt jelenti, hogy a pár tagjai egyszerre fogadnak örökbe egy gyermeket, aki egyiküknek sem biológiai gyermeke. [Másrészt pedig] a „második szülő általi örökbefogadást” (second parent adoption) – ezt néhányan „mostohaszülő általi örökbefogadásnak” (step parent adoption) vagy „társszülői örökbefogadásnak” (co-parent adoption) nevezik –, amelyben a gyermek általában eleve a biológiai gyermeke az egyik élettársnak. [Az utóbbi esetben] a kérdés a másik szülő általi örökbefogadás. Ez […] tipikusan akkor fordul elő, amikor egy leszbikus pár egyik tagja mesterséges megtermékenyítésre vállalkozik. Tulajdonképpen ez volna a legnagyobb rokonszenvet kiváltó eset az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Mert egy olyan gyermek együttes vagy egyéni örökbefogadása esetén, aki egyik félnek sem biológiai gyermeke, elméletileg versenyhelyzet áll elő: az alapelgondolás ugyanis az, hogy létezik valahol egy ideális heteroszexuális házaspár, akikkel a gyermekre csodálatos élet vár – így hát hogyan lehet elképzelni azt, hogy a gyermeket egy olyan borzalmas helyzet elé állítják, hogy egy azonos nemű párral, illetve egy meleg vagy leszbikus szülővel kelljen élnie? Ez a helyzet nem jön létre a második szülős esetben, mert a gyermek az ítélettől függetlenül abban a családban marad, ahol addig is volt. Senki mással nem jön létre versenyhelyzet. Így hát az egyetlen kérdés az, hogy jobb-e a gyermeknek, ha jogilag két szülője van, mint ha egy. (R. W.)
Még a meleg és leszbikus emancipációban olyan élenjáró országokban is, mint amilyen Hollandia, az azonos nemű párok általi együttes örökbefogadás mindeddig megoldatlan jogi problémákat vet föl.
Hollandiában a fennmaradó jogi problémák egyike az örökbefogadás rendezetlensége. Ez az egyik legfontosabb jogi kérdés, amely a mai napig nem oldódott meg. Itt két szempontot kell figyelembe venni. Az egyik az a tény, hogy a harmadik országból történő örökbefogadást nem engedélyezik vagy nem fogadják el. […] A másik szempont annak a leszbikus társ-anyának a helyzete, aki nem fogadhatja örökbe élettársa gyermekét, és nem vállalhatja teljes mértékben a családhoz kapcsolódó kötelezettségeket, mert a holland törvény feltételezi, hogy valahol mindig megtalálható egy fickó, aki a gyerek apja, az úgynevezett természetes apa. (J. S.)
Örökbe fogadni csak olyan gyermeket lehet, aki holland állampolgár. Külföldi gyereket nem lehet örökbe fogadni, együttesen legalábbis nem, mert a legtöbb külföldi ország nem járul hozzá az azonos nemű párok általi örökbefogadáshoz, tehát ebben a tekintetben az sem jelentene túl sokat, ha megváltoztatnák a holland törvényt. Úgyhogy ez még mindig egy kivétel. A másik dolog az, hogy ha egy nő és egy férfi örökbe fogadnak egy gyermeket, és házasságban élnek, a férfi jogilag automatikusan apává válik, és ha nincsenek összeházasodva, akkor is elég könnyen megoldható a dolog, mert egyszerűen besétálnak a városházára, ahol a férfi kijelenti, „én vagyok az apa”, és ezzel ő lesz az apa. Ha két nő vállal gyermeket, akkor nem ez történik, hanem végig kell menniük egy örökbefogadási eljáráson ahhoz, hogy mindketten [vagy a „második szülő”, azaz a nem biológiai anya] jogilag teljes értékű szülővé válhassanak. Ha élettársi kapcsolatukat bejegyeztették, vagy összeházasodtak, akkor a szülők automatikusan a gyermek gondviselőivé válnak, ami elég jó, de jogilag nem válnak mindketten automatikusan jogilag a gyermek szüleivé, így ha meghal a „második szülő”, akkor a gyermek nem örököl tőle. Ezt előzőleg végakarattal vagy örökbefogadással kellene biztosítani. Tehát a heteroszexuális párokkal összehasonlítva a leszbikus pároknak ennyivel bonyolultabb a helyzete. A törvényt tekintve ez a két fő kivétel. (K. W.)
A legtöbb országban, ahol az azonos nemű párok általi együttes örökbefogadás jogilag lehetséges, e jogi lehetőség biztosítását azzal magyarázzák, hogy ki kell terjeszteni a potenciális örökbefogadó szülők körét. Ezért a politikai színtéren az örökbefogadás elsősorban gyermekjogi kérdésként jelenik meg, amivel „mellesleg” együtt jár, hogy az azonos nemű párok is szélesebb körű jogokhoz juthatnak. Nagy-Britanniára is ez jellemző.
Egy dolog biztosan elmondható: Nagy-Britannia nem úttörő a meleg és leszbikus jogok terén. […] Szakadás mutatkozik a kontinentális Európa valamint Nagy-Britannia, Kanada, az USA és Ausztrália […] között abban, hogy mennyire kívánatos az örökbefogadás. A kontinentális Európában valahogy megvan az az érzés, hogy ez [az örökbefogadás] nem kívánatos, és a gyermeket csak a legvégső esetben szabad elszakítani eredeti környezetétől. Örökbe lehet fogadni egy elhagyott csecsemőt, mert azzal új esélyt nyer, de ha a gyermek két, három, négy éves, vagy idősebb, már szoros kapcsolata alakul ki eredeti szüleivel. Az általános megközelítés szerint ilyenkor az állam veszi gondjaiba a gyerekeket, átmenetileg nevelőszülőknél helyezik el őket, de a végleges örökbefogadást nem tekintik megoldásnak. Ennek a gyökeres ellentéte tapasztalható a fenti angol anyanyelvű országokban. […] Úgy fogalmaznék, hogy az angol anyanyelvű országokban az örökbefogadásnál sokkal gyakorlatiasabb megközelítést alkalmaznak. Ezek az országok úgy tartják, hogy jobb a gyermeknek, ha véglegesen bekerül egy családba, ahol jobb körülmények között élhet. […] Nagy-Britanniában hozzávetőlegesen ötvenezer gyermek van állami gondozásban. Nem tudom, ez a szám hogyan oszlik meg: lehet, hogy néhányan átmenetileg vannak állami gondozásban, és végül vissza fognak térni eredeti szüleikhez, de mindenesetre sokan vannak, akik örökbefogadó szülőkre várna [ezért] megpróbálták felgyorsítani a folyamatot és kiterjeszteni a potenciális örökbefogadó szülők körét – ez volt az elsődleges szempont. […] Az új törvény várhatóan 2005 szeptemberében lép majd hatályba. A régi jogszabály csak a házasságban élő párok számára tette lehetővé az együttes örökbefogadást. A gyermekek örökbefogadásáról szóló 2002. évi törvény [Adoption and Children Act 2002] kimondja, hogy egy gyermeket házaspár vagy házasságon kívül együtt élő pár fogadhat együttesen örökbe. A házasságon kívül együtt élő pár meghatározása a különnemű és azonos nemű párokat is magába foglalja. Ez benne van a jogszabály szövegében. Nagyszerű újítás ez Nagy-Britanniában, de politikailag úgy tálalták, hogy ez pusztán a gyermekek érdekeit, a gyermekjogokat szolgálja […] és emiatt volt nehéz ellenezniük ezt a konzervatívoknak. Végül feladták a küzdelmet és elfogadták a törvényt. Én személy szerint nem kedvelem ezt a fajta megközelítést, mert ebben a helyzetben két kérdés merül föl: az egyik a gyermekek érdekeinek védelme, a másik pedig az azonos nemű párokkal szembeni diszkrimináció megszüntetése. Mindkét célt meg lehet próbálni elérni, és ezek nem is összeegyeztethetetlen célok. 2002- ben például Dél-Afrika alkotmánybírósága egy olyan ügyben hozott ítéletet, amely azonos nemű párok általi együttes örökbefogadással volt kapcsolatban. Két nő esetéről volt szó, ahol az egyik nő egyénileg örökbe fogadhatott volna egy gyermeket anélkül, hogy élettársa bármilyen joghoz jutott volna. De ők ezt nem így akarták. Azt mondták, hogy ugyanazoknak a jogoknak kell megilletniük őket, mint amilyenek egy házaspárnak járnak egy gyermek együttes örökbefogadása esetén. Az alkotmánybíróságig vitték az ügyüket és nyertek. A bíróság mindkét fenti érvet figyelembe vette, mert Dél-Afrika Alkotmányának van egy olyan cikkelye, amely a gyermek jogaira vonatkozik, egy másik cikkelye pedig tiltja a szexuális irányultság szerinti diszkriminációt, és mindkettőt idézik, és ezeket így is kell értelmezni. (R. W.)
A világ sok országában az LMBT-jogokat kiváltságnak tarják és nem fogadják el, hogy nem lehet csak azért diszkriminálni embereket, mert másféle partnert vagy életstílust választanak, mint a többség. Az LMBTemberek jogi emancipációja, ami még sok helyen Európában sem fejeződött be, olyan folyamatként is leírható, amelyet kezdetben a büntetőjog reformja – azaz a büntetőjog diszkriminatív rendelkezéseinek eltörlése – jellemez, ami aztán elvezet az antidiszkriminációs védelemhez és az esélyegyenlőség előmozdításához.
Vannak olyan esetek, amelyekben a jog – különösen a büntetőjog – aktívan diszkriminál. Például lehet olyan törvényt találni, amely azt mondja, hogy melegek és leszbikusok nem lehetnek a fegyveres erők tagjai. Létezik még ilyesmi. De ha ezeket el is törlik, az még mindig nem elég, mert a közhivatalnokok és a magánszemélyek e nélkül is diszkriminálhatnak. Úgyhogy ezt inkább a büntetőjog reformjáról a diszkrimináció elleni védelemre való áttérésnek nevezném, amely általában magával von olyan tiltásokat, amelyek a közszférára és a magánszféra egyes területeire is vonatkoznak. Ekkor merül föl az a kérdés, hogy milyen területekre vonatkozik a [diszkriminációt tiltó] jogszabály: például a foglalkoztatásra, a lakhatásra, az oktatásra, a szolgáltatásokra; és hogy milyen kivételeket alkalmaz, mert a magánszférában tulajdonképpen nem lehet általánosan tiltani a diszkriminációt. A magánszférának vannak olyan területei, ahol tisztelni kell a diszkrimináció szabadságát: például abban, hogy az ember kivel barátkozik, kit hív meg egy buliba. Lehet úgy is érvelni, hogy néhány vallási intézménynek is szüksége van a saját terére, amelyen belül azt tesz, amit akar. Ezért válik ez nagyon elméleti kérdéssé, mert nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy a diszkrimináció tilalma mindenkire érvényes. Ezért én ezt a büntetőjog reformjáról a diszkriminációtól való védelemre való áttérésként értelmezném. (R. W.)
A diszkrimináció elleni védelmet lehet az egyén szintjén értelmezni, amikor a középpontban az egyén védelme áll, és lehet kapcsolati szinten értelmezni, amikor a középpontban az egyénnek más személyekkel – például élettárs, gyermek – való kapcsolata áll.
A diszkrimináció elleni védelemnek két fázisa van. Az egyik az egyént védi függetlenül annak partnerétől vagy gyermekétől, a másik pedig az élettársakat vagy szülőket védi. Az egyszerűbb eset, ha a jogszabály az egyént védi például a munkavállalás vagy a lakhatás területén. A bonyolultabb eset az, amikor élettársakról és gyermekekről van szó. Mégis ugyanazt az antidiszkriminációs elvet kell alkalmazni, csak éppen bizonyos területeken ez nagyobb nehézséget okoz. (R. W.)
A diszkriminációval szembeni védelem a jogi emancipáció rendkívül fontos szakasza, amelynek leglényegesebb eleme azoknak a létező és gyakran széles körben elterjedt társadalmi gyakorlatoknak a tiltása, amelyek az LMBT-embereket hátrányos helyzetbe hozzák. Ezért e tiltás értelmezhető a régi normák és gyakorlatok kijavításának eszközeként.
Ha a büntetőjogot már átalakították, és a diszkriminációval szemben jogszabály véd az élet minden területén, a harmadik szakasz […] a pozitív cselekvés [positive action] vagy az esélyegyenlőség előmozdítása [promoting equality], ahogyan az Egyesült Királyságban nevezik. Az alapelgondolás szerint túl kell lépni a tiltáson és a megtörtént eseményeket követő cselekvésen. A diszkrimináció tiltását a kezelés [a pozitív cselekvést pedig inkább a megelőzés] eszközének tekintik. A megelőzés pedig mindig jobb, mint a kezelés – viszont bonyolultabb is. (R. W.)
A büntetőjog reformjával és a diszkrimináció elleni védelemmel ellentétben az esélyegyenlőség előmozdítása – mivel kimondottan a jövőbe mutat – nemcsak a jogi emancipáció új szakaszának kezdetét, hanem egy új paradigma létrejöttét is jelenti: nemcsak a múltban létrejött és a mai napig elszenvedett társadalmi egyenlőtlenségek fennmaradása elleni küzdelmet, hanem a társadalmi együttélés új normáinak kialakítását is. Az esélyegyenlőség elvének előmozdítása azonban meghaladja a jogvédelem területét: inkább politikai, mint jogi kérdés. Ahogyan erre egy magyar kormányzati tisztviselő rámutatott.
[…] hangsúlyozni akartuk azt, hogy az egyenlő bánásmód az egy jogosultság, amit aztán a bíróság előtt kell kikényszeríteni, ha azt megsérti valaki, tehát egyértelmű határozott tilalmakat lehet megfogalmazni. […] Míg az esélyegyenlőségnél joga senkinek nincs ahhoz, ott vannak állami programok, állami cselekvések, amelyek a társadalmi igazságtalanságokat akarják csökkenteni, és ezért például nőknek adnak munkaidő-kedvezményt vagy hasonlókat. De ez egy pozitív állami szerepvállalás, nem pedig jogvédelem. […] az, hogy egy kormány éppen kit tekint célcsoportnak, mire ad több pénzt, mert ez azért sok pénzbe kerül, […] ezek politikai döntések, amiket a kormány meghoz és vállalja a politikai felelősséget. 14
A szélesebb politikai ügyként megfogalmazott esélyegyenlőség kérdése elvezet az LMBT-emberek politikai emancipációjának kérdéséhez, különösen a szexuális állampolgárság (sexual citizenship) fogalmának elemzéséhez.
A társadalomtudományok által ma alkalmazott állampolgárság-fogalom egyik kiindulópontja Thomas H. Marshall angol szociológus klasszikus elmélete, mely szerint az állampolgárság egy olyan státus, amelyet azok a személyek élveznek, akik közösségük teljes értékű tagjai. Az állampolgárság tehát alapvetően meghatározhatja a társadalmi befogadás és kirekesztés mértékét.
Marshall szerint az állampolgárságnak három egymásra épülő alapeleme van. A polgári (civil) elem magában foglalja az egyéni szabadsághoz nélkülözhetetlen jogokat – a személyes szabadságot, a szólásszabadságot, a gondolat és a meggyőződés szabadságát, a tulajdonhoz és a szabad szerződéshez való jogot, valamint az igazságszolgáltatáshoz való jogot. A politikai elem „a politikai hatalom gyakorlásában való részvétel joga a politikai hatalommal rendelkező testület tagjaként vagy ilyen testület választójaként”, míg a társadalmi elem a gazdasági jólét bizonyos szintjéhez való jogot jelenti azzal a joggal együtt, hogy az egyén „teljes mértékben osztozhasson a társadalmi örökségben, és az adott társadalomban uralkodó életszínvonalnak megfelelő civilizált életet élhessen” (Marshall, 1963:8).
Az 1990-es évek során számos új állampolgárság-fogalmat vezették be: ezek közé tartozik a feminista állampolgárság (feminist citizenship – Walby, 1994), a szexuális állampolgárság (sexual citizenship – Evans, 1993) és az intim állampolgárság (intimate citizenship – Giddens, 1992; Plummer, 1995). Ezek a fogalmak mind a modern állampolgárság-fogalom kiterjesztésének szükségességét hangsúlyozták, hogy megteremtődhessen azoknak a társadalmi csoportoknak – például az LMBT-embereknek – a számára is a teljes értékű társadalmi részvétel lehetősége, akiket ettől korábban megfosztottak.
Az intim állampolgárság – a szexuális állampolgársághoz képest tágabb – fogalma a társadalmi, politikai és gazdasági jogok mellett az állampolgári jogok egy negyedik összetevőjére hívja föl a figyelmet. Ez számot vet mindazokkal a kérdésekkel, amelyek legintimebb vágyainkhoz, örömeinkhez és létformáinkhoz kapcsolódnak (Plummer, 1995:151), és az élet legintimebb szféráival kapcsolatos jogokat, kötelességeket, valamint ezek elismerését és tiszteletben tartását vizsgálja: kivel éljünk, hogyan neveljük a gyermekeinket, hogyan bánjunk a testünkkel, hogyan viselkedjünk a saját nemünkben, hogyan legyünk erotikus lények (Plummer, 2001:238). Az intim állampolgárság elsősorban nem szexuális kérdésekkel vagy a személy szexuális státusával foglalkozik, hanem a személyes életvitellel kapcsolatos immár többféle közbeszédet elemzi a késő modern világ összefüggéseiben, ahol egyre táguló körű választásokkal és nehézségekkel kell szembenéznünk intimitásunk terén (Plummer, 2001:238).
A szexuális állampolgárság fogalmának kiindulópontja az, hogy az állampolgárok nemét, szexualitását és testét politikailag is számításba kell venni. A szexuális állampolgárság a különböző szexuális közösségek által – például a szabad önkifejezés, a testi autonómia jogának gyakorlása, az intézményi befogadás és a társadalmi tér használata kapcsán – megtapasztalt társadalmi kirekesztő folyamatokra irányítja a figyelmet. Ezek a kirekesztő folyamatok meggátolják az adott csoportok teljes körű politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági részvételét. Továbbá az, hogy a szexuális kisebbségek tagjai egyénileg esetlegesen bebocsáttatást nyerhetnek egyes társadalmi intézményekbe, még nem kérdőjelezi meg a legtöbb társadalmat irányító heteroszexista előfeltevéseket (Hekma, 2004). A heteroszexizmus a heteroszexualitás felsőbbrendűségébe vetett hit; annak feltételezése, hogy minden ember heteroszexuális; az a meggyőződés, hogy minden embernek heteroszexuálisnak kellene lennie; valamint a nem heteroszexuálisok ellen irányuló – de akár heteroszexuálisokat is érinthető – előítéletes attitűdök és diszkriminatív cselekvések, melyek a felsorolt feltételezésekből és meggyőződésekből indulnak ki (Roffman, 2000).
Evans szerint az 1990-es évek közepén így lehetett jellemezni a homoszexuális állampolgárságot Nagy-Britanniában:
(i) A homoszexuális irányultsága és/vagy cselekvése alapján meghatározott státuscsoport
létezése, amelynek szexuális különbözőségét annak tagjai és külső
támogatói vele született tulajdonságként értelmezik, míg a külső konzervatív
ellenzék – elég következetlenül – társadalmi tényezőknek tulajdonítja azt;
(ii) E szexuális státuscsoportot nagymértékben meghatározza a polgári,
politikai és társadalmi jogok különös együttállása, amelyben továbbra is
magában foglalja a csoport erkölcstelenségét és megbélyegzését;
(iii) amely viszont általában formálisan és informálisan is meghatározott, a
„morális közösségtől” elkülönülő szigorúan szabályozott (policed) térbe
szorítja a csoportnak a nyilvánosság számára észlelhető jelenlétét;
(iv) a fenti térben elérhető egy sor „közösségi” társadalmi, szexuális és
politikai szolgáltatás, amelyek egyre nagyobb mértékben a szabadidő eltöltését
és a fogyasztói életstílust szolgálják;
(v) Ezek a terek befogadnak más, kevésbé fejlett, de fejlődő »immorális«
szexuális státuscsoportokat: leszbikusokat, biszexuálisokat, transzvesztitákat,
transzszexuálisokat stb.;
(vi) A csoport legtöbb „tagja” időlegesen (part-time) – azaz a szabadidő eltöltése
és a fogyasztás alkalmával – vesz részt ebben a térben, maguk a terek is
elszórtak és sokfélék, sajátos strukturális jellemzőkkel bírnak, és ez legalábbis
problematikussá teszi a gyakran hangoztatott „meleg közösség” kifejezést;
(vii) E területekről sajátos politikai „pártok” emelkednek ki, de a „politizálódást”
[…] inkább a rutinná vált fogyasztói szabadidő- és életstílus
határozza meg, mintsem valamilyen nyílt politikai beszéd, amelynek
eredményeképp
(viii) a – beleegyezési korhatárra vagy hasonló kérdésekre koncentráló –
politikai kampányok ritkák és – az „egyenlőség” retorikáját alkalmazó
mozgósítási kísérletek ellenére – csak egy [belső] kisebbség aktív támogatását
élvezik. (Evans, 1995:177–8).
Evans leírásában a meleg férfiak egy belső sokféleséggel jellemzett, kívülről stigmatizált szexuális státuscsoport tagjaiként jelennek meg, akik ugyanakkor a – „morális” – közösségnek nem teljes értékű tagjai, s ezáltal meg vannak fosztva attól, hogy társadalmi esélyegyenlőségüket megalapozottan követelhessék. Így könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy csak a „normális” vagy „jó állampolgároknak” járhat az állampolgári jogok összessége, és mivel a „jó állampolgár” általában heteroszexuális, úgy tűnik, hogy „a heteroszexualitás szükséges, de nem elégséges feltétele a teljes értékű állampolgárságnak” (Phelan, 2001 idézi: Richardson, 2004a:1).
A szexuális állampolgárság összefüggésében az LMBT-emberek politikai emancipációjának nagy dilemmája, hogy érdemes-e egy normalizáló politika keretén belül követelni egyenlő jogokat. E kereteken belül „normális, jó állampolgárokként” jelenhetnek meg az LMBT-emberek feltéve, hogy a konvencionális nemi szerepeknek megfelelően élnek, a szexualitást a házassághoz hasonló kapcsolatokhoz kötik, védelmezik a családi értékeket, megfelelnek a gazdasági individualizmus normáinak, és büszkék nemzeti hovatartozásukra – vagyis kiérdemelhetik a társadalom tiszteletét és befogadását (integration), ha megfelelnek az uralkodó társadalmi normáknak. Ez a megközelítés azonban magával vonná a „tolerancia és a kisebbségi jogok olyan politikai logikáját, amely nem kérdőjelezi meg a heteroszexualitás dominanciáját” (Seidman, 2002:133).
Az esélyegyenlőségnek a heteronormatív értékek és gyakorlatok által meghatározott érvényesítését (Richardson, 2004b) meg lehet – és egyesek szerint meg is kell – kérdőjelezni. Steven Seidman szerint a jogokra összpontosító politikai megközelítést legalább három dimenzióban kell kiterjeszteni: a nemzeti intézményekben – így a kormányzatban, a munkahelyeken, az iskolákban, a családokban, a szociális és egészségügyi intézményekben – kell tiszteletet kivívni és képviseletet létrehozni; az intézmények által támogatott társadalmi párbeszédet kell folytatni a felek egyenlőségének alapján; valamint újra kell gondolni a „jó állampolgár” normáját. Seidman szerint a szűken értelmezett jogokra összpontosító politikával a legfőbb gond az, hogy a partner nemének megválasztásán túl meghagyja a domináns szexuális normákat és ezeket nem emeli be a politikai vitába, miközben figyelmen kívül hagyja a szexuális állampolgárságnak azokat a jellemzőit, amelyek meghúzzák a bennfentesek (a jó állampolgárok) és a kívülállók (a rossz állampolgárok) közötti társadalmi határvonalat. Emellett – miközben a partner nemének azonossága vagy különbözősége minden bizonnyal egyike a „határkérdéseknek” – a szexualitásnak számos más olyan dimenziója is van, amelynek alapján megkülönböztetik a jó és a rossz állampolgárt. Ilyen például a társadalmi nemi normáknak való megfelelés, a partner életkora, vagy hogy a kapcsolat monogám-e vagy sem, gyengéd-e vagy durva (Seidman, 2002:189).
A szexuális állampolgárság hasznos vonatkoztatási pontként szolgálhat a teljes jogú közösségi tagságért zajló politikai küzdelemben, amenynyiben azt kellő körültekintéssel alkalmazzák. Ezzel kapcsolatban talán az a legfontosabb kérdés, hogy az esélyegyenlőséget statikus társadalmi összefüggésben, illetve erkölcsi univerzumban értelmezik-e, amelynek keretein belül csak a társadalmi kisebbségi csoportok tudnak aktívan elmozdulni és változásokat létrehozni – akiknek így az lenne a feladatuk, hogy a többség által rájuk hagyományozott normákhoz aktívan alkalmazkodjanak. Vagy értelmezhető-e az esélyegyenlőség kérdése ennél rugalmasabban: azaz különböző társadalmi szegmensek „eltérő, de egyenlő” jogok és lehetőségek megteremtése céljából létrehozott koalícióinak közös eredményeként.
Stychin az európai unióbeli szexuális állampolgárság elemzése során az aktív és a passzív állampolgárság közötti különbségekre hívja föl a figyelmet. Az európai – azaz az uniós – állampolgárságnak a fentről érkező, a magánjellegű, depolitizált szférára korlátozódó jogok által teremtett „passzivitásával” szemben a szexuális állampolgárság társadalmi küzdelem útján ér el bizonyos jogokat, ezért értelmezhető „aktív, a nyilvánosság előtt zajló és potenciálisan demokratikus kezdeményezésként” (Stychin, 2001:292). Az Európai Unióban a szexuális irányultság, antidiszkriminációs jogi vonzataival együtt fokozatosan olyan identitássá válik, amely „megnöveli annak az esélyét, hogy európai szintű megegyezés jöjjön létre a szexualitás jelentéséről, nemcsak az antidiszkriminációs védelem garanciájaként, hanem ennél alapvetőbb értelemben politizált identitásként” (Stychin, 2001:295). A szexuális állampolgárság tehát egyre inkább az „affinitás politikájának” területén értelmeződik, amely inkább rugalmas „affinitásokra” és koalíciókra épít, mintsem rögzített, monolitikus identitásokra (vö.:. Phelan, 1995). Az újfajta „affinitás-politika azonban csak egy olyan koalíciós alapú modellen belül értelmezhető, amely megengedi a heterogén LMBT-csoportok hatékony politikai együttműködését: „Az aktív, demokratikus politikai stratégiákból fognak folyamatosan kinőni, változni és fejlődni koalíciók, ahogyan a személyek azonosulnak (vagy nem azonosulnak) a jogi küzdelmek bizonyos vonulataival. A szexuális identifikáció kétségtelenül olyan kötelék, amely képes öszszehozni az embereket, a köztük lévő egyéni különbségek azonban túlságosan nagynak tűnnek ahhoz, hogy létrejöhessen egy rögzített, stabil identitás. […] Erre példa lehet a transzneműek, valamint a leszbikusok, a melegek és a biszexuálisok közös erőfeszítése és egymásnak nyújtott támogatása a jogi küzdelmek terén, amelyet elősegített az európai uniós antidiszkriminációs jogszabályoknak a nemi (sex) diszkriminációra összpontosító jellegzetessége. Miközben ezen a területen hasznos lehet a különféle identifikációkon keresztüli párbeszéd, a közbeszéd rögzített identitásra épülő, egységes szférájának létrehozására tett minden kísérlet hiányosan tükrözné az érintett alanyok különböző társadalmi pozícióit” (Stychin, 2001:295).
A koalíciós stratégia elősegítheti a transznemű állampolgárság létrejöttét is. A „nemi határsértők” széles köre azonosíthatja önmagát transznemű emberként, beleértve többek között a transzszexuálisokat, a transzvesztitákat, az átöltözőket, a harmadik neműeket, interszexuálisokat, az önmagukat nemileg meg nem határozókat, a „drag queen”-eket és „drag king”- eket, a saját nemükkel küzdőket (gender-challenged), a nemüket adománynak tekintőket (gender-gifted), az alakváltoztatókat (shape-shifters) (Nataf, 1996:16). A transzneműségnek – talán még a homoszexualitásnál is fiktívebb – kategóriáját nagyon nehéz lenne egy egységesítő szexuálisidentitásalapú politikán belül alkalmazni. A brit Press for Change 15 szervezet tapasztalatai alapján azonban elmondható, hogy egy transznemű jogok képviseletére létrehozott koalíció sikerrel harcolhat ki mind szélesebb körű közösségi tagságot egyes transznemű emberek számára – miközben a koalíció tagjai tudatában vannak annak, hogy „az általában a transznemű emberek jogaiért folytatott küzdelem jelentősebb társadalmi változásokat vonna maga után. Ilyenek például a harmadik vagy többedik (társadalmi) nem kategóriájának megteremtése, és a mindenféle nemű emberek közötti házasságkötés lehetőségének a jogi támogatása” (Monro–Warren, 2004:357).
Az LMBT-emberek politikai emancipációja elválaszthatatlan társadalmi emancipációjuktól. A társadalmi emancipáció olyan tág fogalom, amely a jogi keretektől kezdve a politikai részvételi lehetőségeken át a kulturális reprezentációkig az élet minden területét lefedi.
Az LMBT-emberek társadalmi emancipációját gyakran a jogi emancipáció egyik soron következő szakaszának tekintik.
Egy évszázada küzdünk a melegek jogi diszkriminációja ellen. Ez volt eddig a melegmozgalom: jogokról és jogi kérdésekről szólt. Most a társadalmi egyenlőség elérésének sokkal nehezebb szakasza következik. A társadalmi emancipáció érdekében vívott küzdelem sokkal nehezebb. A jogi emancipáció megtörtént, most társadalmi emancipációra van szükség, amely még csak az alapozásnál tart. (G. H.)
Ebben az összefüggésben az antidiszkriminációs jogszabályok lehetnek a társadalmi egyenlőség fölépítésének alapkövei.
Az erős jogszabályok nagyon jó kiindulópontot jelentenek. Svédországban mindkét oldal: a munkaadók és a szakszervezetek is ismerik a vonatkozó jogszabályt, és egyetlen munkaadó sem akar rossz hírbe kerülni. (G. S.)
Lehet, hogy egyszerűbb azzal kezdeni, hogy „nézze, van erre egy törvényünk, és ha Ön nem tesz semmit, akkor valakit diszkrimináció fog érni”. Úgyhogy lehet, hogy adott esetben azzal helyes kezdeni, hogy az ember a törvénnyel fenyegetőzik, és amikor már odafigyelnek az emberre, akkor beszélhet más dolgokról is. (A. S.)
A jog hasznos kereteket, eljárásokat biztosít. Lehet bizottsághoz, hatósághoz, bírósághoz, vagy egyszerűen a munkaadóhoz fordulni, és azt mondani, hogy „nos, itt azt mondja a törvény, hogy ezt kell tennie, ehelyett Ön azt tette, úgyhogy itt valami nincs rendben. Változtatni kell”. Erre néhány munkaadó azt fogja mondani, hogy „igen, akkor úgy fogok cselekedni, ahogy kellett volna”. (K. W.)
Nekünk [az ACCEPT nevű román civil szervezetnek] jogunk van bírósági védelem ellátásához [képviseleti jogunk van], ami azt jelenti, hogy egyéneket vagy egy egész közösséget is képviselhetünk a bíróság előtt, ami rettentő fontos. Így hát az antidiszkriminációs törvény döntő szerepet játszik jogaink védelmében és egyszersmind előbbre vitelében. Mondok egy példát. Nemrég tudomásunkra jutott, hogy az oktatási minisztérium és az egészségügyi minisztérium megegyezett abban, hogy készítenek egy listát, amely meghatározza, hogy kit lehet kizárni abból, hogy a közoktatásban tanárként működjön. […] Eleinte a szexuális irányultság szerinti tiltást is emlegették, majd azt a szexuális identitással váltották föl. Megpróbálkoztak számos különféle fogalom használatával, de a jelentés mindig valami hasonló volt. Mi viszont föl tudtuk használni az antidiszkriminációs törvényt arra, hogy per nélkül is nyomást gyakoroljunk a minisztériumokra. (F. B.)
A jogi diszkrimináció sokkal megfoghatóbb jelenség, mint a társadalmi diszkrimináció. A jogi panaszokat sokkal könnyebben meg lehet határozni, mint a társadalomban lappangó alaktalan rossz érzéseket. Így föllépni is könnyebb a jogi diszkriminációval szemben.
A jogi diszkrimináció lezárulásával az a baj, hogy sokkal megfoghatatlanabbá teszi, hogy mi a gond. Ha Budapest vagy Szófia polgármestere kitalálja, hogy nem szereti a melegeket vagy leszbikusokat, akkor nagyon világos, hogy hogyan lehet ez ellen föllépni. De Hollandiában nagyon kevés ember hangoztat nyíltan melegellenes véleményt, vagy ellenzi a melegek és a leszbikusok jogait. Az emberek tudják, hogy ezt már nem tehetik meg. A társadalmi diszkrimináció létező jelenség, és bár nagyon rejtetté vált, nem tűnt el. […] [Ez] nagyon megnehezíti a melegek és a leszbikusok dolgát a jogaikért folyó küzdelemben. Szóval, ha Bush azt mondja, hogy nem akarja, hogy az azonos neműek házasodhassanak, akkor ezzel könynyen belátható célpontot ad [a tiltakozáshoz]. Ha egy hadsereg azt mondja, hogy nem engedi, hogy a nyíltan meleg vagy leszbikus emberek a kötelékébe tartozhassanak, az is tiszta ügy. Ha Buttiglione azt mondja, hogy a homoszexualitás bűn, az is jó célpont. (G. H.)
A jognak lehetősége – és bizonyos mértékig kötelessége – a társadalmi változások elősegítése, de a változásoknak messze nem ez az egyetlen vagy fő eszköze. A jog hatékony lehet olyan esetekben, amikor az emberek képesek elfogadni vagy elsajátítani a jog által képviselt normatív elvárásokat.
Ha a jog működik, az azért van, mert az emberek tisztában vannak azzal, hogy mi a rossz vagy mit tekintenek rossznak, és ezáltal meg tudják változtatni viselkedésüket. Az autópályán nem mindenkit állítanak meg, vagy tartóztatnak le gyorshajtásért, sok ember egyszerűen azért nem hajt a megengedettnél gyorsabban, mert úgy gondolja, hogy esetleg bajba kerülhet, vagy hogy a gyorshajtás rossz, illetve veszélyes. (K. W.)
A jogi és a társadalmi emancipáció értelmezhető egymással összefüggő kérdésekként, vagy ugyanazon folyamat különböző aspektusaiként is. Míg a jogi emancipációt lehet a kodifikált társadalmi normarendszer változásaival mérni, a társadalmi emancipáció szorosan kapcsolódik a polgári társadalom fejlődéséhez, illetve a különböző társadalmi csoportok érdekérvényesítési képességéhez. Ebben az összefüggésben az együttműködési készségek és alkalmak – például az LMBT-emberek egyéni együttműködése szervezetek létrehozása érdekében; a különböző nemzeti és nemzetközi civil szervezetek együttműködése szélesebb körű koalíciók létrehozására; az állam és a civil szervezetek közötti együttműködés – nagyon fontossá válnak.
A társadalmi–kulturális fejlődés bizonyos fokán az LMBT-emancipáció elválaszthatatlan az önálló identitások és életmódok nyilvánosság elé lépésétől (vö.: Bech, 1993), azaz az identitáspolitika hatékony működésétől. Az identitáspolitika rendszerspecifikus fogalom: aligha értelmezhető antidemokratikus politikai rendszerekben, amelyeket a magánidentitások nagy mértékű eróziója, valamint a nyilvános és magánidentitások merev, gyakran kényszerű elkülönülése jellemez. Az identitáspolitika természetes kontextusa a polgári társadalom, amely teret ad az önszerveződésnek, és amely kerete és egyben garanciája a modern identitásformáknak (vö.: Erős, 1994). Egy vezető magyar melegaktivista szerint a társadalmi kirekesztésnek lehetnek olyan élénkítő hatásai, amelyek a megbélyegzett embereket az önvédelem megszervezésére késztethetik.
A közösség önszerveződése egyben egy tudatosodási folyamat is. Ehhez szükséges egy külső nyomás: a kirekesztettség és a stigmatizáció élménye összehozza az embereket. Ma Magyarországon […] az emberek elkezdték a saját kezükbe venni az életüket: kezdik azt érezni, hogy bizonyos mértékig valóban irányítani tudják az életük alakulását. 16
Az LMBT-szervezetek működésének hatékonysága szélesebb koalíciók létrehozásával fokozható. A nemzeti LMBT-szervezetek gyakran fordulnak támogatásért az – ILGA-hoz hasonló – nemzetközi LMBTszervezetekhez vagy más országok nemzeti szervezeteihez.
Gyakran azt lehet megfigyelni, hogy a [kelet-európai] melegmozgalom úgy tekint Európa nyugati felére mint megmentőjére: „ti már készen vagytok, most segítsetek nekünk”. A [holland] COC ezt gyakran meg is teszi. Jelenleg is vannak Romániát, Bulgáriát, Moldovát és a volt jugoszláv köztársaságokat támogató programjaink. […] Ez a fajta szolidaritás nagyon fontos, de a szolidaritásnak nem ez az egyetlen megnyilvánulása. (T. B.)
A nemzeti szinten ezek a szélesebb alapokra épülő koalíciók a civil társadalom más kisebbségi – vallási, emberi jogi – csoportok érdekeit támogató szereplőit is magukban foglalhatják: LMBT-embereket és „heteroszexuális barátaikat” egyaránt.
Az emberek koalíciókat alakítanak. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy együtt kell dolgozniuk, hanem hogy támogatják egymást a tevékenységeikben. […] Ezt nem én találtam ki, hanem megfigyeltem az olyan országokban, mint Törökország, és az olyan országokban, ahol mi [a holland COC] eddig is működtünk: Romániában, Bulgáriában. Ily módon a különféle szervezetek nem állnak egyedül, hanem egy különböző kisebbségekből álló frontként jelennek meg, melyek különféle ügyeket képviselnek: mint nők, etnikai kisebbségek vagy diákcsoportok. Mindenféle ilyen koalíciót létre lehet hozni […] imámokkal dolgozunk együtt moszlim ügyeken, bár talán még ennél is nehezebb [lenne] rábírni egy lengyel püspököt, hogy kedvező véleményt mondjon vagy nyíltan beszéljen a homoszexualitásról, de ha ilyesmit tapasztal az ember a közvetlen környezetében, ez még nem jelenti azt, hogy akkor ezzel már nem is kell foglalkozni. Ahogy az előbb is mondtam, nagyon is lehetséges, hogy különböző kisebbségi csoportok együttműködjenek, és szükségleteiket és ügyeiket közvetítsék a – helyi vagy nemzeti – kormányzat felé, hogy ezzel mindenképpen foglalkozni kell. (T. B.)
> Az ACCEPT [román szervezet] a civil társadalom része. Tulajdonképpen egyik fő résztvevője ennek az informális koalíciónak. Ez a koalíció – az ACCEPT együtt a Jogi Forrásközponttal, amely szintén tagja a Soros Nyílt Hálózatnak, a Román Helsinki Bizottsággal, a Romani Krissel, amely a legnagyobb roma civil szervezet és a Pro Európa Ligával, amely Temesváron működik Északnyugat-Romániában – számos javaslatot terjesztett be […] ezek a fontosabb emberi jogi szervezetek. (F. B.)
Számomra a Fretté és Franciaország ügy egyik első tanulsága az volt, hogy milyen fontosak a heteroszexuális többség széles körben elfogadott civil szervezeteivel alakított koalíciók. Ha a meleg és leszbikus civil szervezetek a bírósághoz fordulnak vagy törvénymódosítást kezdeményeznek, nagyobb eséllyel utasítják el érveiket azzal, ha azt mondhatják, hogy ez csak a melegek és leszbikusok javát szolgálja, miért is kellene erre odafigyelni, hiszen ők persze, hogy azt fogják mondani, hogy ez a dolog sérti az emberi jogokat. Ha a heteroszexuális barátaid is csatlakoznak, az ügyed nagyobb súllyal eshet latba. (R. W.)
Miközben a szélesebb koalíciók stratégiai fontosságú politikai előnyöket jelenthetnek, az őket alkotó különféle kisebbségi csoportok különböző – bár egymást esetenként átfedő – társadalmi igazságtalanságoktól szenvednek, és nem feltétlenül lelkesednek a más kisebbségekkel való szolidaritás és együttműködés gondolatáért.
Mi [a meleg és leszbikus politikai ügyek holland szakértői központja] megpróbáltunk összefogni az egyéb antidiszkriminációs területen működő holland intézményekkel, és ez időnként érdekes eredményekkel járt. […] Vezetői szinten elég biztosak vagyunk abban, hogy a legtöbb esetben az emberek nagyjából ugyanolyan okokból diszkriminálnak. Ezt úgy értem, hogy akik diszkriminálnak, éppen olyan könnyen megteszik ezt feketékkel, mint melegekkel, és az ezzel való megküzdés módjai is nagyjából hasonlóak, úgyhogy bizonyos szinten azzal kísérletezünk, hogy hogyan lehet ezzel megküzdeni, de azt tapasztaljuk, hogy nem minden bázisszervezetünk akar ebben részt venni. […] Valószínűleg azért, mert annyira megtanulták, hogy csak magukkal foglalkozzanak, hogy a csoportközi szolidaritáshoz nincs érzékük és őszintén szólva tényleg vannak problémák egyes moszlim csoportok és a melegek, leszbikusok között. (J. S.)
A szakszervezetek fontos szerepet tölthetnek be ezekben a koalíciókban is. Svédországban például két tudatosságnövelő projektet is LMBT civil szervezetek és szakszervezetek együttműködésére alapoztak, és Romániában is tervezi egy LMBT-szervezet, hogy összefog a szakszervezetekkel.
A „Homo- és biszexuálisok a szociális ellátórendszerben” című projekt, amelyet röviden „HOBICARE”-nek hívunk […] önkormányzati területekkel foglalkozik, különösen a gyermekvédelem és az idősgondozás területén. A projektben négy szervezet vesz részt: három szakszervezet és egy civil szervezet [az RFSL – a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű jogokért küzdő svéd szövetség] (A. S.)
A „Norm-giving Diversity” [Normateremtő Különbözőség] […] című projekt a svéd egyházzal, a rendőrséggel és a katonasággal foglalkozik – olyan szervezetekkel, amelyekről azt lehet mondani, hogy meghatározzák a társadalmi normákat. Úgyhogy az e területeken működő munkaadókkal és egy sor szakszervezettel működünk együtt, akik a projektben partnerként szerepelnek. (G. S.)
Ez főleg a civil szervezetekre érvényes, de a szakszervezetek is nagyon nagy segítséget jelenthetnek ebben a keretben. Párbeszédet kellene kezdeményeznünk velük. (F. B.)
LMBT-szervezetek sikerrel működhetnek együtt bizonyos önállósággal bíró kormányzati szervezetekkel [quango], például esélyegyenlőségi hatóságokkal – különösen, ha lehetőség nyílik a rendszeres egyeztetésre.
Minden autonóm kormányzati intézmény az állam és a civil szervezetek között helyezkedik el. Mi [Észak-Írország esélyegyenlőségi bizottsága] költségvetési intézményként bizonyos mértékig az állam része vagyunk, más részről viszont nyilvánvalóan közeli kapcsolatot tartunk a civil társadalommal, különösen azokkal a civil szervezetekkel, amelyek azokat a társadalmi csoportokat képviselik, akikért dolgozunk. Tehát nem vagyunk a civil társadalom része, de nem is tartozunk egyértelműen az államhoz. Így az emberek gyakran összezavarodnak, és vannak esetek, amikor a civil társadalom ki akar követelni tőlünk bizonyos dolgokat. Bizottságunk tizennyolc tagból áll, és az rendben van, amikor egy biztos azt mondja, hogy ezt meg ezt meg kell tennünk, de a vége mindig az, hogy tizennyolc független embert kell meggyőzni arról, mit kéne tenni. És időnként a minisztériumokat kezdi el erősen foglalkoztatni a tevékenységünk, más esetekben pedig a civil társadalom hördül föl, mert nem foglalkozunk valamivel, amivel szerintük foglalkoznunk kellene. Az ilyen intézményeket hívjuk [rövidítve] quangónak. Két tűz között vagyunk, és ez nem valami kényelmes. (B. F.)
[A szexuális irányultság szerinti diszkriminációval foglalkozó svéd ombudsman hivatala rendszeres kapcsolatot tart] … a közigazgatással, valamint a munkavállalók szakszervezeteivel, a munkaadók szövetségeivel, az egyetemekkel, az emberjogi szervezetekkel és a szexuális irányultság területén működő civil szervezetekkel is. Részben a közös projektjeinkkel foglalkozunk, de azon túl is legalábbis megpróbálunk rendszeresen találkozni, hogy tudjuk, hogy mi élvez elsőbbséget a civil szervezetek számára, és hogy ők is tisztában legyenek azzal, hogy számunkra mi élvez elsőbbséget, hogy mit tehetünk meg, és mi az, amit nem. A szerepek különbözőek, de én azt mondanám, hogy kiegészítik egymást. És szerintem fontos, hogy folyamatos legyen a kapcsolattartás. (H. Y.)
A társadalmi hátrányoktól szenvedő csoportok láthatóságának növelése, úgy tűnik, előfeltétele a jogok követelésének. A láthatóság azonban sebezhetővé teheti az egyént, ezért nem is mindenki engedheti meg magának, hogy nyíltan fölvállalja magát, azaz „előbújjon”. Más részről viszont a társadalmi láthatóság viszonylag magas szintje nem szükségszerűen eredményez pozitív fejleményeket a jogegyenlőség terén.
A jog önmagában nem tudja megváltoztatni a társadalmat. A változást viszont elősegítheti. A meleg és leszbikus kisebbséggel szembeni diszkrimináció jelenségének esetében az előbújás képessége valószínűleg kulcsfontosságú tényező. Kezdetben az egyénnek önmaga előtt [kell magát fölvállalnia], majd más melegek és leszbikusok, a család és a munkatársak előtt […] Ha az ember egy olyan társadalomban él, ahol ez nem lehetséges, ahol nem lehet nyíltan meleg és leszbikus közösséget szervezni, szervezeteket létrehozni, az fölveti [az ok és okozat kérdését], hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás. Mert ilyen társadalmakban gyakran nem lesz diszkrimináció, nem lesznek jogi esetek, mert az emberek félnek előbújni, és rejtőzködve próbálják meg elkerülni a diszkriminációt. Az a kevés bátor ember, aki mégis előbújik, meglehet, hogy diszkriminációt szenved, de lehet, hogy fél érvényesíteni a jogait. Emlékszem, hogy régebben azt gondoltam, hogy a jog és a társadalom különbségét jól illusztrálja a büntetőjog, mivel egy sor kelet-európai országban úgy tizenöt éve nem lehetett megtalálni a férfiak és nők közötti szexuális tevékenység nyílt tilalmát, miközben ez megvolt az USA majdnem mindegyik déli államában, mármint úgy tíz évvel ezelőtt. Ehhez képest például Texasban, Dallasban és Houstonban élénk meleg és leszbikus közösségi életet lehetett találni, büszkeség napi felvonulásokat, szervezeteket, könyvesboltokat stb., miközben abban az államban hivatalosan, a jog szerint szexuális tevékenységük nagy része tiltott volt. Eközben a kelet-európai országokban, ahol mindez elméletileg nem ütközött törvénybe, sehol nem lehetett megtalálni a közösséget. A jog és az állam legföljebb csak segíteni tudja a meleg és leszbikus civil társadalom fejlődését, és ez egy nagy kérdés a Kelet-Európában fejlődő szervezetek támogatásával kapcsolatban, mert így ösztönözni lehet az embereket, hogy vállaljanak önkéntességet, támogatni lehet azokat, akik diszkriminációt szenvedtek, és segíteni lehet nekik abban, hogyan éljenek a jogaikkal, illetve hogyan érvényesítsék azokat. (R. W.)
Nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – megfogalmazni a láthatatlan társadalmi szereplők érdekeit és védeni a jogaikat. Az LMBTemberekkel szembeni diszkrimináció sok esetben rejtett marad, ami részben – egyéni szinten – magyarázható azzal, hogy az áldozatok inkább elkerülik a nyilvánosságot.
Először is, a szexuális irányultság szerinti diszkrimináció nagyon sokszor rejtett, nem közvetlen. A második gond az, hogy a melegek és a leszbikusok sok esetben költöznek olyan helyekre, ahol nem éri őket diszkrimináció. És ha éri is őket diszkrimináció, nem szívesen tesznek panaszt emiatt. […] Az a baj a melegekkel és a leszbikusokkal, hogy olyan helyekre költöznek, ahol biztonságban érzik magukat, és elfeledkeznek arról a helyről, ahonnan érkeztek. Így hát mindazok a meleg és leszbikus emberek, akik vidékről vagy egyes erősen homofób vidékekről származnak, már nem élnek és nem dolgoznak ott, nem oda járnak sportolni vagy iskolába. Olyan helyekre költöznek, ahol szabadnak és boldognak érezhetik magukat. Megfigyelhető egy költözési irány nem pusztán a nagyvárosokba, hanem a biztonságos helyekre. Szeretnek elfeledkezni a származási helyükről. Nem akarják, hogy bármi is arra emlékeztesse őket, hogy milyen boldogtalanok voltak az isten háta mögött Amersfoortban vagy Puttenben, hogy eltanácsolták őket az iskolából, hogy zaklatták őket a munkahelyükön. (G. H.)
Nagyon kicsi annak az esélye, hogy a diszkrimináció áldozata valóban felveszi a küzdelmet és elmegy a bíróságra, mivel a legtöbb embernek ez a megoldás nem áll érdekében. Legjobb, ha új munkahely után nézel, elfelejted a rossz munkaadót, és átpártolsz a jó munkaadóhoz. Remélhetőleg ráakadsz majd egyre. Vagy egyszerűen csöndben maradsz és akkor nem ér diszkrimináció. Úgyhogy rengeteg oka van annak, hogy az emberek nem fordulnak bírósághoz. (K. W.)
Az LMBT-emberekkel szembeni diszkriminációt részben – az intézményi szinten – az is magyarázhatja, hogy az intézményrendszer nem elég érzékeny erre a jelenségre, és nem ad elég ösztönzést arra, hogy az egyének utat találjanak a megfelelő intézményekhez. A létező, ám nem hatékonyan működő – a rászorulók számára láthatatlan és hozzáférhetetlen – intézmények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a diszkrimináció bizonyos formái rejtve maradjanak.
Egyes dél-afrikai városrészekben [townships] az embereknek egyébként sem feltétlenül az az első gondolatuk, hogy ezekhez az [egyenlő bánásmód] bizottságokhoz forduljanak a panaszaikkal. És amikor ezek a bizottságok nem jelennek meg a nyilvánosság előtt, és nem hirdetik, hogy a munkájuk során foglalkoznak a szexuális irányultság kérdéseivel is, akkor az a leszbikus, akit Cape Flats vagy Soweto egyik helyi közösségében bántalmazás ér, azt fogja gondolni, hogy „miért is kellene éppen hozzájuk fordulnom?”. Esze ágában sem lesz, hogy hozzájuk forduljon. (S. L.)
Ha az embereket semmi nem ösztönzi arra, hogy az egyenlő bánásmód kérdéseire szakosodott hivatalos intézményekhez forduljanak, ez csökkenheti a diszkriminációval kapcsolatos panasztételi hajlandóságukat. Romániában például – csakúgy, mint Magyarországon és más országokban – a diszkrimináció áldozatainak nem lehet a diszkriminációt megvalósító fél által az egyenlő bánásmód hatóságnak fizetett bírság terhére pénzbeli kártérítést megítélni. Az áldozatoknak külön kell pereskedniük a személyes kártérítésért, és ez a folyamat – mivel gyakran költséges és időigényes – megnehezíti az áldozat életét, így ilyen típusú perekre csak ritkán kerül sor.
[Romániában] a Diszkriminációellenes Nemzeti Tanács ([angol rövidítése] NCCD) sokkal szélesebb jogkörrel bír, mint az ombudsman. […] egész egyszerűen azért, mert minisztériumi hatáskörrel rendelkezik, és minisztériumi bírságot szabhat ki a diszkrimináció megvalósítójára. […] A bírság az államkasszába kerül, nem az áldozathoz, ami nagyon sajnálatos dolog, mert így sok embernek esze ágában sem lesz az NCCD-hez fordulni. […] A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a diszkrimináció áldozatainak bírósághoz kellene fordulniuk, hogy a diszkrimináció elszenvedéséért anyagi kártérítésben részesüljenek. Ez rettentő fontos. Nem tudok egyetlen esetről sem, amikor ezt végig tudtuk volna vinni. (F. B.)
A rejtett diszkrimináció lehet rejtett előítéletek következménye, vagy az is eredményezheti, ha nem gondolják végig, hogy a különféle politikai intézkedéseknek milyen kedvezőtlen hatásai lehetnek bizonyos társadalmi csoportokra. Ez utóbbit nevezzük indirekt vagy közvetett diszkriminációnak, amelyet elég nehéz elkerülni, ha a politikai intézkedés már megvalósult. A közvetett diszkriminációt a politikaalkotás szakaszában gondos körültekintéssel lehetne megelőzni.
Az antidiszkriminációs jogszabályokkal kapcsolatban gyakran azt kifogásoljuk, hogy a diszkrimináció legnyilvánvalóbb formái ellen hatékony segítséget nyújt, de a diszkrimináció kifinomultabb formái ellen nem, és ez általánosan igaz […] A diszkrimináció kifinomult formáival kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy ahol teret hagynak a szabad mérlegelésnek, ott a diszkrimináció meg tud bújni. Amíg az emberek óvatosan, finoman fogalmaznak, és nyíltan nem mondanak ki semmit, majdnem lehetetlen a bizonyítás. Direkt vagy közvetlen diszkrimináció az, ha valakivel egyértelműen a faji hovatartozása, neme vagy szexuális irányultsága miatt bánnak kevésbé kedvezően. Ez azonban általában nem nyíltan történik. Így a közvetett diszkrimináció több figyelmet érdemel: vannak-e olyan szabályok, amelyek alkalmazása bizonyos csoportok aránytalan kirekesztéséhez vezet? […] Egyesek azt mondanák, hogy mivel a közvetlen diszkrimináció olyan kifinomult formában van jelen és olyan nehéz bizonyítani, csakis úgy lehet hatékonyan küzedeni ellene, és ezzel javítani a csoport társadalmi helyzetét, növelni képviseletét a társadalom különféle ágazataiban, hogy aktívan előnyben részesítjük az adott csoportot. De ez a megközelítés is fölvet bizonyos problémákat. […] Az antidiszkriminációs jogszabályok nem tökéletesek, de sokkal jobb, hogy vannak, mintha nem lennének. (R. W.)
Az LMBT-emberek társadalmi egyenjogúsítása szoros kapcsolatban áll az antidiszkriminációs jogszabály- és politikaalkotással, valamint azzal is, hogy alkalmaznak-e a diszkrimináció előfordulását megelőző intézkedéseket a gyakorlatban.
A diszkrimináció megelőzésének egyik fő eszköze a tudatosságnövelés. A tudatosságnövelés során alkalmazott módszerek közé sorolható az információcsere és a kommunikáció, az oktatás és képzés, az emberek személyes tapasztalatainak bővítése és a személyes részvételi lehetőségek teremtése. Az információcserét és a kommunikációt számos helyzetben meg lehet valósítani: hivatalos intézményi folyamatok részeként, például perek vagy politikaalkotás során; az általános és a közösségi médiában; publikációkban: például jelentések, információs füzetek, adatközlések, szóróanyagok, tudományos publikációk formájában; találkozók, például műhelybeszélgetések, kiállítások, konferenciák alkalmával; valamint fesztivál vagy demonstráció jellegű események alkalmával (vö.: FAO/ECE/ILO, 2003:9–10).
Az oktatás és képzés segítségével történő tudatosságnövelést szakosodott oktatási programok (például előadások, tanfolyamok) és oktatási anyagok (például olvasókönyvek, tankönyvek fejezetei, képzési segédanyagok) kifejlesztésével lehet megvalósítani – az iskolarendszeren belül a diákok és a tanárok megszólításával, az iskolarendszeren kívül pedig a széles nyilvánosság vagy annak bizonyos rétegeinek a megszólításával. Ez a cél elérhető társadalomtudományi kutatásokkal és a kutatások eredményeinek közzétételével is. A személyes részvételre és bevonódásra alkalmat nyújtanak például a hivatalos jelentésekkel, dokumentumokkal és döntésekkel kapcsolatban folytatott konzultációk, feltéve, ha a „hivatalos oldal” be szándékozik vonni ezekbe az embereket.
Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is a tudatosságnövelés, de minden bizonnyal magában foglal valamilyen szintű elégedetlenséget egy problematikusnak érzékelt helyzettel kapcsolatban, valamint a változtatás – és gyakran a szélesebb körű mozgósítás – igényét. A tudatosságnövelés olyan kérdések népszerűsítéséről szól, amelyek, legalábbis egyes csoportok szerint, nagyobb társadalmi figyelmet érdemelnének: azaz a fő cél az emberek – ideális esetben „a társadalom egészének” – meggyőzése valaminek a fontosságáról, amit az emberek egy kisebb – például aktivistákból, kormányzati vagy tudományos szakértőkből, pártpolitikusokból álló – csoportja fontosnak tart. Gyakorlati értelemben a tudatosságnövelésre lehet a politikai napirend kialakításának részeként tekinteni, amelyben egy kisebb társadalmi csoport problémáit nagyobb jelentőségű társadalompolitikai kérdéssé kell alakítani egy jelentés-meghatározásból és üzenetközvetítésből álló kétfázisú folyamat során (vö.: Gamson, 1988). A tudatosságnövelés döntő fontosságú része az eredeti kérdés „jelentésmenedzsmentje”: a kérdést a társadalom számára is emészthető módon kell megjeleníteni olyan formában, ami még elfogadható a változ(tat)ás szükségét leginkább érző „problémagazdák” számára is. A tudatosságnövelés hatékonyabb lehet, ha azok a kérdések, amelyekre nagyobb figyelmet akarnak irányítani, összhangban vannak az adott társadalom általános értékpreferenciáival. A világ népességének közel 75%-át jelentő, több mint hatvan társadalom népességének meggyőződéseit és értékválasztásait vizsgáló World Values Survey empirikus eredményei szerint a fejlett ipari társadalmak a „materialista” értékekről a „posztmaterialista” értékekre való áttéréssel jellemezhetők: „Ezekben a társadalmakban nagyon kevesen éheznek, népességük egyre nagyobb arányban tekinti a [fizikai] túlélést adottnak. Bár még mindig foglalkoztatja őket az anyagi értelemben vett magas életszínvonal, ezt magától értetődőnek tekintik, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az életminőségre. […] az elmúlt néhány évtized során újfajta posztmodern értékek alakították a Föld gazdag országainak társadalmi, politikai, gazdasági és szexuális normáit. […] A posztmodern értékek a hatalomnak való behódolással szemben előnyben részesítik az önkifejezést és tolerálják a más csoportokat, sőt az egzotikus dolgokat és a kulturális különbözőséget is ösztönzőnek és érdekesnek, nem pedig fenyegetőnek tartják. […] Ez a világnézetbeli változás egy sor új társadalmi mozgalom születését eredményezte a környezetvédelemtől a nőmozgalomig, új normákat hozott létre a kulturális sokféleséggel kapcsolatban, és a meleg és leszbikus életmódok egyre növekvő elfogadottságát eredményezte.” (Vö.: Inglehart, 2000:220–224.) A fenti eredmények alapján azt mondhatjuk, hogy a posztmodern világnézettel jellemezhető társadalmi környezet szolgál az LMBTkérdésekkel kapcsolatos hatékony tudatosságnövelés legígéretesebb színteréül, hiszen „a nők, a melegek, a leszbikusok, a külföldiek és más kirekesztett csoportok egyenlő jogait általában elutasítják az olyan társadalmakban, amelyekben a túlélés bizonytalannak tűnik, és egyre inkább elfogadják ott, ahol az önkifejezés értéke nagyobb hangsúlyt kap” (Inglehart–Baker, 2000:28). Másrészről azonban azt is feltételezhetjük, hogy a posztmaterialista értékorientációval kevésbé átitatott társadalmakban élő LMBT-emberek nagyobb szükségét érzik a sajátos problémáikkal kapcsolatos tudatosságnövelésnek. Amikor a tudatosságnövelésre az LMBT-emberekkel szembeni diszkrimináció megelőzésének módszereként tekintünk, alkalmazhatjuk a környezetvédelmi tudatosságnövelés általános mozgósító modelljét. A környezetvédelem olyan kérdés, amelynek a posztmaterialista értékorientáció térnyerésével egyre nagyobb a társadalmi fontossága. Ebben a modellben a tudatosságnövelést értelmezhetjük olyan kommunikációs és interakciós folyamatként, amely alkalmat biztosít a párbeszédre, az egymástól való tanulásra és a bizalom építésére, illetve amelynek célja az, hogy erősebbé tegye az embereket, erősítse érdekeiket és az adott kérdésnek való elkötelezettségüket (vö.: FAO/ECE/ILO, 2003:7). Ez a folyamat különböző szakaszokra tagolható: 1. A figyelem és az érdeklődés fölkeltése – a probléma felismerése, a kontextus azonosítása és a saját érdek meghatározása által. 2. A társadalom tudásának és megértésének növelése – az információ gyűjtésén és cseréjén, a helyzet jobb megértésén és a döntéshozatali folyamatban a bizalom kialakításán keresztül. 3. A szociális készségek és képességek fejlesztése a változás érdekében – új megoldások és érdekegyensúlyok létrehozásával, nagyobb mértékű interakcióval és új kapcsolatok fejlesztésével. 4. A változtatásra való képesség növelése – a cselekvési készségek mozgósításával, a megfelelő források összpontosításával és az új partneri kapcsolatok fenntartásával. 5. A változtatás véghezvitele és az elért fejlődés értékelése – a társadalmi attitűdök és viselkedésformák megváltoztatásával az aktív elköteleződés és részvétel érdekében; a megvalósítás ellenőrzésével és az eredmények értékelésével (vö.: FAO/ECE/ILO, 2003:8). Ez a modell azonban csak korlátozott mértékben alkalmazható az LMBT-kérdésekkel kapcsolatban – különös tekintettel arra, hogy az LMBT-emberek egyenlő bánásmód iránti igényét negatív ítéletek kísérték történetileg, amelyek a környezetvédelem kérdéskörével kapcsolatban nem, vagy nem ilyen határozott formában jelennek meg. Az LMBTügyekkel kapcsolatos tudatosságnövelés során hasznosítani lehet az egyéb területeken már eredményesen használt társadalmi mozgósító stratégiák egyes elemeit, de sajátos LMBT-specifikus elemek használata is szükséges. A probléma-felismerés fázisában először érzékennyé kell tenni az embereket az LMBT-diszkriminációra: tudniuk kell, miről van szó, hogy meg tudják akadályozni, és képesnek kell lenniük a jelenség felismerésére, hogy tenni tudjanak ellene. A törvény segíthet ebben: az antidiszkriminációs jogszabályok létének önmagában is lehet tudatosságnövelő hatása, mivel azt az üzenetet közvetíti, hogy az állam szerint a diszkrimináció helytelen és büntetendő társadalmi gyakorlat. A törvénynek egyszersmind PR [public relations – közönségkapcsolati] funkciói is vannak: nyilvánosan közvetítheti az emberek felé, hogy a diszkrimináció helytelen bizonyos alapokon, így több ember fogja felismerni a diszkriminációt. Sokak számára a diszkrimináció a faji diszkriminációt jelentette, és sok időnek kellett eltelnie, hogy a nemi alapú diszkriminációt is a diszkrimináció egy formájaként ismerjék el. És az egész politikai folyamat, mind az európai, mind a [helyi] végrehajtási szinteken segít ráébreszteni az embereket, hogy a szexuális irányultság alapján is érhet embereket diszkrimináció. (K. W.) Európai összefüggésben az a tanulási folyamat, amelynek során az emberek tudatára ébrednek annak, hogy a diszkrimináció helytelen dolog, a faji diszkriminációval kezdődött, majd a nemi alapú diszkriminációval folytatódott. Ebben az értelemben az LMBT-emberek kitaposott ösvényen járhatnak. Az emberek elfogadták azt a gondolatot, hogy a diszkrimináció helytelen dolog, és ez leginkább a faji diszkrimináción keresztül történt meg, valamint az utóbbi néhány évtizedben a nemi diszkrimináció kérdéskörén keresztül […] szóval már nem kell internalizálni a normát, csak meg kell változtatni olyan értelemben, hogy a diszkrimináció tulajdonképpen általános fogalom. Ezt hívják az esélyegyenlőség egységes megközelítésének. […] Az egész Európai Unióról szóló vitának az a tárgya, hogy az Unió minden állampolgára egyenlő: a szabad költözés joga mindenki számára azonos, a vállalkozás indításának joga azonos, a kivitel [exportálás] joga azonos, és így tovább. Az, hogy a diszkrimináció helytelen dolog, nagyon sok szinten megjelenik: jogi, gazdasági, társadalmi, erkölcsi szinten. Úgyhogy csak be kell emelni a szexuális irányultsággal kapcsolatos tudatosságot ebbe [a keretbe] – és ez a tudatosság egyes országokban fejlettebb lehet, mint másokban. (K. W.) Az antidiszkriminációs jogszabályok megvitatása témája lehet előadásoknak, de az iskolai tantervbe is beilleszthető. Beszélni kell a törvényről. Ezt nyilvánvalóan az oktatásban is fel kell vetni. Az ember beszélhet, órát tarthat a diszkriminációról vagy akár az antidiszkriminációs törvényről. Az a tény, hogy létezik ilyen törvény, megkönnyíti a tanár dolgát abban, hogy elmagyarázza a diákoknak, mi is a diszkrimináció. És a gyerekek vagy a diákok vagy a tévénézők könnyebben belátják, hogy ez fontos dolog, mert ez a sok európai ország és kormányzat mind megszavazta. (K. W.) Az antidiszkriminációs jogszabályok léte azonban önmagában még nem jelent túl sokat, ha az emberek nem ismerik a törvényt, mert nem kap elég nyilvánosságot, vagy mert nem alkalmazzák elég gyakran – vagy ha a gyakorlatban nem is alkalmazzák, mert az érintettek félnek és/vagy elfogadják „másodrendű állampolgár” státusukat. Először is a melegek, a leszbikusok és a heteroszexuális emberek tudatában kell hogy legyenek a diszkriminációnak. Foglalkozni kell a nyilvános és a magánszféra kérdéseivel is. […] Mindig azt mondják, hogy a szexuális irányultság magánügy, így semmi köze sincs a nyilvánosság előtt folytatott élethez. Melegek és leszbikusok is éreznek így, no meg a legtöbb heteroszexuális. A szexuális irányultságnak ez a fajta „privatizációja”, magánosítása megnehezíti a szexuális orientációs ügyek nyilvánosság elé vitelét. Hollandiában a melegek és leszbikusok emancipációja kapcsán mondhatjuk, hogy mi vagyunk Európa vagy a világ legtoleránsabb országa, de ugyanakkor nagyon is egyértelmű a diszkrimináció, mivel a heteroszexuális emberek szexuális irányultságát mindig emlegetik a nyilvánosság előtt. Föl sem merül a kérdés, hogy heteroszexuális ügyeket meg lehet- e vitatni a nyilvánosság előtt. Én úgy fogalmaznék, hogy a nyilvánosság normája heteroszexuális norma, és ha történetesen meleg vagy, akkor vonulj vissza a magánszférádba. A legtöbb meleg és leszbikus, úgy tűnik, elfogadja ezt a kettősséget és ezt a hátrányt. A heteroszexuális nyilvánosság normája miatt a homoszexualitás még mindig csak másodlagos opcióként jöhet szóba: a melegek és leszbikusok még mindig másodrendű állampolgárok. […] Először is [a melegek és leszbikusok] nem ismerik a törvényt, és ha ismerik is, akkor sem mernek bírósághoz fordulni, hogy melegként vagy leszbikusként megvédjék magukat. Természetesen nagyon fontos, hogy legyen törvény, de itt ugyanakkor a mentalitásról is szó van. Végül is a mentalitás a döntő tényező. (G. H.) Az LMBT-kérdésekkel kapcsolatos tudatosságnövelés szélesebb körű oktatási program részét is képezheti, amelynek középpontjában az élet minden területén megnyilvánuló különbözőség elfogadása és pozitív értékelése állhat. Amennyiben elég korán elkezdődik, az ilyen jellegű oktatás sikeresebb lehet, és a személyiség fejlődését meghatározó években részévé válhat a szocializációs folyamatnak. Szerintem valójában csak egyetlen módon lehet felvenni a küzdelmet [az egyre növekvő intoleranciával]: az elég korán kezdett oktatással. Nem csak meleg és leszbikus ügyekről van szó, hanem az egész szexualitásról. De ennek útját állja a tipikusan holland „het gedogen” [el kell viselni] -mentalitás. […] A hollandok mindig hajlamosak elviselni dolgokat, eltűrni őket, amíg egyszer csak ráébrednek, hogy elegük van, de addigra már túl késő. […] A korai szakaszban kell beavatkozni, és azt mondani: „nézzétek, ami sok, az sok, nem így fogunk bánni egymással”. […] Úgyhogy egyrészről ott az oktatás, másrészről pedig – ahogy azt a kicsi gyerekekkel teszi az ember – világosan megmondjuk, hogy mi a szabály, és mihez kell alkalmazkodni. (J. S.) A tudatosságnövelésnek hatékony módja lenne, ha a köz- és főtisztviselőket és például a közalkalmazottakat képzésben részesítenék arra vonatkozóan, hogy hogyan járjanak el az LMBT-ügyekben. Azt szeretném látni, ha a meleg és leszbikus ügyek professzionális kezelése része lenne minden köztisztviselő felfogásának arról, hogy mi a professzionális magatartás. Mint ahogyan az ember tudja, hogy mi a helyzet a környezet[védelemmel] vagy az állampolgári kötelességekkel, vagy bármi mással; az ilyen ügyekkel foglakozó szakembereknek át kellene adniuk szaktudásukat az utódjaiknak anélkül, hogy a meleg és leszbikus mozgalomnak újra meg újra elölről kelljen kezdenie mindent. (J. S.) A legtöbb esetben nem pusztán az a gond, hogy a kormányzat nem tárja eléggé a nyilvánosság elé a már létező emberi jogi szabályozást, hanem az is, hogy a kormányzat nem rendelkezik megfelelő információval a diszkriminációról. [Dél-Afrikában] a kormányzat nagyon keveset tett azért, hogy helyi szinten nyilvánosság elé tárják az alkotmányos jogvédelem lehetőségeit. Nyilvánosság nélkül pedig ezek a védelmi eszközök mit sem érnek. Belső problémák is vannak azzal, hogy milyen módon kap információt a kormányzat, hiszen ezeknek a mechanizmusoknak a hatékonysága azon múlik, hogy a kormányzat pontos információkat kap-e arról, hogy a diszkrimináció milyen mértékű és mire terjed ki. (S. L.)
Az LMBT-ügyekkel is foglalkozó egységes esélyegyenlőségi hatóságok vagy a kifejezetten LMBT-ügyekre szakosodott esélyegyenlőségi hatóságok működése nagymértékben hozzájárulhat a tudatosság növeléséhez és az egyenlő bánásmód elvének megvalósításához.
Az emberi jogokat védő civil szervezetek, köztük az LMBT-szervezetek is nagy szerepet játszhatnak a tudatosságnövelésben. Segíthetik a diszkrimináció áldozatait azáltal, hogy információval és jogi segítséggel látják el őket – és gyakran a kitartáshoz szükséges érzelmi támogatást is nyújtanak a számukra. Számos országban van jogi lehetőség az actio popularisra [közérdekű igényérvényesítésre], ami – abban a diszkriminációs esetben, ha a jogellenes bánásmód alapja olyan kategória, amely az egyén alapvető személyiségjegye 17 – lehetővé teszi, hogy társadalmi szervezetek és érdekvédő csoportok az áldozat személyes részvétele nélkül jogi útra tereljék az adott ügyet.
Azt hiszem, hogy [a civil szervezetek szerepe] nem merül ki a lobbitevékenységben. Az is a szerepük, hogy megteremtsenek bizonyos fajta tudatosságot ezekkel az ügyekkel kapcsolatban, ami nagyon fontos, ha a gyakorlatban akarjuk alkalmazni az antidiszkriminációs jogszabályokat. […] Mi [a romániai ACCEPT] meghirdettük, hogy független jogi segítséget tudunk biztosítani a diszkrimináció áldozatainak, egyszerűen azért, mert az NCCD [Diszkriminációellenes Nemzeti Tanács] jogi korlátai miatt nem játszhat ilyen szerepet. Különféle feladatokat tudunk ellátni: […] az egyik az áldozatok jogainak védelme, amelynek során följegyezzük panaszukat és azt adminisztratív úton közvetítjük az NCCD-nek. [Azaz…] dokumentáljuk az eseteiket, ami valójában a legnehezebb része ennek a munkának. Másodsorban, meg tudjuk győzni az áldozatokat arról, hogy tegyenek lépéseket a jogaik védelmének érdekében. Ez azért fontos, mert különben az NCCD-hez semmiféle közvetlen panasz nem jutna el. Annak tudatában, hogy az NCCD jelenleg nem túlságosan ismert intézmény – éppen hogy elindították saját honlapjukat –, tehát egy csomó embernek fogalma sincs az NCCD munkamódszereiről, hogy hol vannak, mivel foglalkoznak, milyen jogokkal rendelkeznek, ez fontos szerep lehet egy civil szervezetnek. Civil szervezetként megpróbálhatjuk védeni kisebbségeink kollektív jogait, nemcsak egyes emberek jogait. […] A szervezeti státus felhasználásával meg lehet előzni a diszkriminációt, hiszen a szervezet legitim érdekkel rendelkezik, képes bíróság előtt vagy más intézményekkel kapcsolatban védeni az általa képviselt kisebbségek jogait. (F. B.)
A sikeres antidiszkriminációs bírósági ügyek nyilvánosságot kaphatnak a médián keresztül, amely egy részről arra bátoríthatja a diszkrimináció más áldozatait, hogy ők is cselekedjenek, másrészt elbátortalaníthatja azokat, akik hajlamosak lennének diszkriminálni. Ha van egy elszánt ember, aki el tudja viselni a média nyomását […] és bíróság elé viszi az ügyét, meg is nyeri, és az ítélet nyilvánosságot is kap, akkor az segíthet a társadalom oktatásában. Amiről sosem tudunk meg semmit, az az olyan eset, ami azért nem történik meg, mert valaki hallott a jogszabályról, aminek a hatására megváltoztatta a viselkedését, és így nem diszkriminál. (R. W.) A médiabeli láthatóság mellett az LMBT-kérdésekkel kapcsolatos tudás növelésében fontos szerepet játszik a politikai láthatóság megteremtése. A különböző társadalmak politikai színterein jelenleg nem élveznek nagy népszerűséget a szexualitással kapcsolatos témák – amenynyiben egyáltalán jelen vannak. A kormányoknak és a politikai pártoknak nincsen átgondolt politikai programjuk a szexualitással kapcsolatban, és nem szívesen gondolnak az emberekre szexuális állampolgárokként. A szexuális állampolgárság a szexuális lényként létező állampolgárokról szól. […] Fel kell ismernünk, hogy amennyiben létezik állampolgárság, akkor az a nemekről is szól, a gazdaságról, a politikáról és a szexualitásról is. Úgyhogy nyilvános politikai vitát kellene folytatni a szexuális állampolgárságról. Az embereknek vannak szexualitással kapcsolatos jogaik és kötelezettségeik: ezt meg lehet tenni, azt pedig nem. […] Hollandiában nincs olyan párt, amely külön fejezetet szentelne a szexualitással kapcsolatos politikájának kifejtésére. Szerintem ez kifejezetten szégyenletes és ostoba dolog, mert nyilvánvaló, hogy jelenleg Hollandia egyik legégetőbb kérdése az etnikai, illetve a vallási feszültség az egyik oldalon a moszlimokkal, a másikon pedig a nem vallásos emberekkel, illetve a keresztényekkel. Ez leginkább a szexről szól: a körülmetélésről, a csadorról, a homoszexualitásról, a szexuális bántalmazásról – arról, hogy a marokkóiak kihagyták a szexuális forradalmat […] Az etnikai és vallási feszültségek jelentős szexuális konnotációval bírnak – bár ezeket a [szexuális] témákat nagyon leértékelik. (G. H.) A tudatosságnövelés egyik alapeleme az LMBT-kérdésekkel kapcsolatos tudás és információ összegyűjtése a problematikus helyzeteket feltáró jelentésekben, és az egyes társadalmi problémák okainak és következményeinek elemzésére vállalkozó kutatások beszámolóiban. A jelentéseknek nagyon fontos szerepe lehet a probléma-felismerésben és az összefüggések megvilágításában azáltal, hogy a problémák létezését igazoló tényekre irányítják a figyelmet.
A jelentés klasszikus emberi jogi termék. Különösen jól alkalmazható az LMBT-kérdésekkel kapcsolatos munkában. […] először is azért, mert mindig azt halljuk, hogy az ellenünk elkövetett emberijogsértések meglehetősen szórványosan fordulnak elő, vagy elhanyagolható mértékűek a nagy méreteket öltő visszaélésekkel összehasonlítva. Vagy egyszerűen azt, hogy nem is létezünk egy adott kultúrában. A visszaélések kiterjedésének és az azokat elszenvedő népesség arányának részletes dokumentációja szerintem a leghatékonyabb módja annak, hogy felhívjuk a figyelmet a kérdés emberi jogi fontosságára. (S. L.)
A problémákat feltáró jelentések és az információk rendszerezett gyűjtése hozzájárulhat a politikacsinálás és a politikai intézkedések értékelésének hatékonyságához. Már annak a ténynek is lehet tudatosságnövelő hatása, hogy valaki – legyen az egy civil szervezet, esélyegyenlőségi hatóság, tudós vagy politikai párt – fontosnak tartja, hogy bizonyos típusú információkat gyűjtsön.
Mi [a meleg és leszbikus politikai ügyek holland szakértői központja] úgy is tekintünk magunkra, mint akik közvetítenek a meleg és leszbikus ügyekben szaktudással rendelkezők és a szaktudást igénylők között. Nagyon hamar rájöttünk, hogy a helyi önkormányzatokkal és intézményekkel való együttműködésben az a legnagyobb gond, hogy egyes intézmények egyszerűen azt mondják, „Melegek és leszbikusok? Olyanok itt nincsenek!”. Amikor pedig ráébredtek, hogy náluk is vannak melegek és leszbikusok, azt mondták, hogy sosem volt velük kapcsolatban semmi gond, nem hallottak problémákról. Így hát az egyik legfontosabb feladat az, hogy felkészítsük a helyi meleg- és leszbikus szervezeteket arra, hogy helyi információkat gyűjtsenek, és közvetlenül az önkormányzatokhoz intézett kérdéseket fogalmazzanak meg. Ezután jöhetünk mi, és elmondhatjuk, hogy jó, nálunk megvan a probléma megoldásához szükséges szaktudás. […] Az egyik első dolgunk az volt, hogy készítettünk egy listát, amelyen minden létező helyi politikai intézkedés szerepelt. […] E gyűjtés során nemcsak közvetlenül arra a kérdésre akartunk választ kapni, hogy „Létezik-e Önöknél meleg/leszbikus politika?” – ezt nagyon rövid úton el lehetett volna intézni –, hanem egy sor más kérdést tettünk föl. Például: van-e kapcsolatuk a helyi meleg- és leszbikus szervezetekkel; tudnak-e olyan köztisztviselőről, aki hajlandó valamit tenni az ügyben; támogatnak-e ilyen jellegű kezdeményezéseket; ha igen, a támogatás morális, pénzügyi vagy egyéb anyagi jellegű. Rákérdeztünk arra, hogy tudatában vannak-e… és itt felsoroltunk egy csomó lehetséges problémát, ami a melegeket és a leszbikusokat érintheti, mint például a fiatal melegek és leszbikusok helyzete az iskolában, illetve azt, hogy semmiféle munka nem folyik kimondottan az idős melegek és leszbikusok érdekében. Egy sor hasonló lehetséges problémát vetettünk föl, és megkérdeztük, hogy a városukban létezik-e ez vagy az a probléma. […] Az adatgyűjtésből jelentés készült, amiből kiderült, hogy mindössze tizenegy városi önkormányzatnak van a melegekkel és leszbikusokkal kapcsolatban hivatalos politikai intézkedési terve abban az értelemben, hogy létezik valamilyen erre vonatkozó politikai dokumentum, vagy van egy köztisztviselő, aki kimondottan ezzel a területtel foglalkozik. Úgy húsz köztisztviselő kapott valamiféle pénzügyi támogatást a COC-n [a homoszexualitás integrációjára létrejött szervezetek holland szövetségén] vagy más helyi szervezeten keresztül, és még huszonegyen voltak, akik felismerték, hogy vannak még megoldandó kérdések, és jó lenne valamit tenni ez ügyben. […] az a helyzet, hogy a holland városoknak kevesebb mint tíz százaléka az, ahol tesznek is valamit a meleg- és leszbikus ügyekben. (J. S.)
Adatok gyűjtésére társadalomtudományi kutatások keretében is sor kerülhet. A politikai intézkedések megtervezése és értékelése szempontjából a kvalitatív adatgyűjtés és elemzés a „diagnosztikus folyamat” különösen fontos részévé válhat, ami információval láthatja el a döntéshozókat nemcsak arról, hogy a probléma létezik, hanem annak tartalmáról és lehetséges megoldásairól is.
A bürokratikus észjárás nagyon szereti a statisztikákat. A köztisztviselőknek számot kell adni a munkájukról a politikusoknak, az adófizetőknek és a nyilvánosságnak, és ehhez szükségük van a statisztikákra. És kormányzati vagy helyi önkormányzati politikusként jó, ha rendelkezésre áll valamilyen statisztikai alap, amellyel meg lehet indokolni a szükséges intézkedéseket. […] az esélyegyenlőség általános érvényesítésének vagy a közvetett diszkrimináció [vizsgálatának…] az a lényege, hogy megvizsgálja, hol vannak az egyenlőtlenségek, és mihez kell kezdeni velük. Különféle okok miatt bizonyos területeken – mint a fogyatékosság, a faji hovatartozás és a szexuális irányultság – a számbűvölés nem vezet messzire. A fogyatékosság területén azért nem, mert olyan sokféle fogyatékosság létezik; a faji hovatartozás területén azért nem, mert olyan sokféle faji-etnikai kisebbség létezik; a szexuális irányultság területén pedig azért nem, mert erről [a szexuális irányultság szerinti diszkriminációról] senki nem fog beszélni – vagy ha mégis, akkor is talán elkülönülne a melegek ügye és a leszbikusoké. […] Úgyhogy a lényeg az, hogy a diagnosztikus folyamat első szakasza lehetőség szerint a statisztikai és kvalitatív adatgyűjtési módszerek kombinációjából álljon. […] Az egyenlőtlenséget vagy hátrányt megtapasztaló embereket vagy az őket képviselő szervezeteket meg kell kérdezni, hogy mik a tapasztalataik, mik az akadályok, mik a nehézségek – a diagnosztikus folyamat szempontjából az ilyenfajta kvalitatív adatok tulajdonképpen sokkal fontosabbak [a statisztikáknál]. A statisztika csak azt fogja megmutatni, hogy létezik egy probléma, a konzultációk alapján viszont az is kiderülhet, hogy valójában mi is a probléma, és akkor el lehet kezdeni megoldásokat keresni. Mi azt állítjuk, hogy az esélyegyenlőség általános érvényesítése a bizonyító erejű adatgyűjtés hatékonyságától függ. Ezek lehetnek statisztikai adatok, de […] még a statisztikailag felmért területeken sem lehet elkerülni, hogy az emberekkel beszéljünk. Ha a foglalkoztatás területéről van szó, lehet beszélni a szakszervezetekkel, ha a szélesebb társadalomról, akkor pedig a civil szervezetekkel. Ezt a fajta konzultatív modellt kell megvalósítani annak érdekében, hogy hitelt érdemlően tudjuk meghatározni, milyen kérdésekkel kell foglalkozni. Aztán ki lehet tűzni a célokat, majd pedig fel lehet mérni, hogy elértük-e a kitűzött célokat… (B. F.)
A tudatosságnövelés összetett folyamat, amely különféle alkalmakat kínál arra, hogy az LMBT-ügyekkel kapcsolatban növeljük a társadalom tudását, odafigyelését és megértését. Bár a tudatosságnövelés inkább gondolati – vagy érzelmi –, semmint gyakorlati szinten mozgósít, mégis hozzájárulhat a gyakorlati változásokhoz azáltal, hogy növeli az emberek változtatási készségét.
Az egyenlő bánásmód gyakorlati megvalósításának egyik formája az, hogy az LMBT-emberek társadalmi emancipációjának érdekében jogi változásokat léptetnek hatályba. A hatékony megvalósítás egyik legfontosabb feltétele a jól működő intézményi keret, amelynek részét képezik az emberi jogi bizottságok, a szakosodott egyenlőbánásmód-hatóságok és a szakértői központok. A megvalósítás azonban még így is sok esetben problematikus lehet. Egyes országokban ugyan hatályban vannak antidiszkriminációs jogszabályok, de azok hatását nem vizsgálja esélyegyenlőségi hatóság vagy ahhoz hasonló szerv. Az esélyegyenlőségi hatóságokról szólva ki szeretnék emelni egy Svédország és Finnország közötti érdekes különbséget. Finnországban nem régebbi a munkahelyi diszkrimináció elleni törvény, mint Svédországban, de még soha nem alkalmazták, és tudomásom szerint senki nem is tud róla. Van törvény, de senki nem tud róla. Amikor Svédországban megszületett a törvény, kineveztek egy antidiszkriminációs ombudsmant is. Nagyon fontosnak tartom, hogy milyen kontextusban, a társadalommal milyen viszonyban alkalmaznak egy törvényt: [tehát] van egy ombudsmanunk, aki őrködik a törvény betartása fölött. Úgyhogy amikor egy vállalat valami hülyeséget csinál, az ombudsman megvizsgálja az ügyet, és megmondja, hogy „ez a dolog így nincs rendben”, a vállalat pedig visszakozik: „ó, mi nem akartunk semmi rosszat”, és megváltoztatja a viselkedését. Így valódi változást lehet elérni, és növelni lehet a tudatosságot is. De ha senki nem őrködik a törvény betartása fölött, semmi nem fog történni. Minden országban kellene lennie valamiféle esélyegyenlőségi szervnek. Gondolom, lesz majd Finnországban is, ha még mindig nem lenne, de a múltban mindenesetre ez volt a helyzet. (A. S.)
Más esetekben a már meglévő esélyegyenlőségi hatóság nem működik elég hatékonyan. Dél-Afrikában például – amely egyike a szexuális irányultság szerinti diszkrimináció ellen alkotmányba foglalt védelmet nyújtó országoknak – az emberi jogokkal, valamint a nők és a férfiak közti esélyegyenlőséggel foglalkozó bizottságok, úgy tűnik, nincsenek a birtokában a szexuális irányultság terén fölmerülő kérdésekkel kapcsolatos szakértelemnek.
Vegyük például Dél-Afrikát, amely 1996-ban fogadta el liberális alkotmányát, és azóta egy sor bírósági ítéletben kiterjesztette e döntés érvényességi körét: eltörölte a „természetelleni fajtalanságról” szóló törvényeket [sodomy laws], számos jogi formában elismerte az azonos neműek párkapcsolatát, és nagyon közel áll ahhoz, hogy elismerje az azonos neműek házasságát. 18 Ugyanakkor még mindig nagyon gyenge a diszkrimináció elleni védelem a mindennapokban. Több szinten is igaz ez. Makroszinten két „kilencedik fejezet” bizottság létezik, amelyek az alkotmány idevonatkozó fejezetéről kapták a nevüket. Mindkét bizottságnak a diszkrimináció a működési területe. Az egyik az emberi jogokkal, a másik a nők és a férfiak közötti esélyegyenlőséggel foglalkozik. A szexuális irányultság kérdése azonban eddig valahogy mindig elveszett közöttük. Egyikben sincs egy olyan elkötelezett ember sem, akinek az lenne a feladata, hogy összefogja az ezeken a területeken elérhető szaktudást, úgyhogy mindig kérdéses, milyen hatékonysággal tudnak fellépni [a szexuális irányultsággal kapcsolatos ügyekben]. (S. L.)
Az esélyegyenlőségi hatóságoknak két fő fajtája van: az egyik az általános, minden diszkriminációs területért felelős testület – mint a holland Egyenlő Bánásmód Bizottság, az észak-ír Esélyegyenlőségi Bizottság, a romániai Diszkrimináció Elleni Nemzeti Tanács, vagy a magyar Egyenlő Bánásmód Hatóság –, a másik pedig szakosodott intézményekből áll, amelyek különféle megbízatással működnek. Svédország a világ egyetlen olyan országa, ahol más, például a nők és a férfiak közötti esélyegyenlőség kérdéseire vagy az etnikai alapú diszkriminációra szakosodott, ombudsmani hivatalok mellett működik egy szexuálisorientációalapú diszkriminációval foglalkozó ombudsmani hivatal is (a „HOMO”).
Svédországban a szexuálisorientáció-alapú diszkriminációval foglalkozó ombudsman hivatala nemzeti emberi jogi intézmény. Az intézményt a parlament hozta létre […] A kormány később kibővítette az ombudsman megbízatását, mely így a svéd közélet gyakorlatilag minden területére kiterjed. Az ombudsman feladata, hogy alkalmazza az antidiszkriminációs törvényt, és az is, hogy az élet minden területén föllépjen a szexuálisorientáció-alapú diszkrimináció ellen. Pontosabban a hivatalhoz beérkeznek az olyan panaszok, amikor valaki úgy érzi, hogy diszkrimináció áldozata lett, mert meleg, leszbikus vagy biszexuális. Ami a munkahelyi diszkriminációt, az egyetemeken vagy más oktatási intézményekben a diákok elleni diszkriminációt illeti, vagy amikor az áruk és szolgáltatások kerülnek szóba, mint amilyen a lakhatás, az ombudsman végső esetben bírósághoz is fordulhat az adott személy képviseletében. […] Amellett, hogy egyéni panaszokkal foglalkozunk, saját kezdeményezésű vizsgálatokat is indíthatunk a gyanúsnak tűnő esetekben. Nagy hangsúlyt fektetünk az oktatásra, az információk közvetítésére, a tudatosságnövelésre; ennek nagy része megelőző munka, az esélyegyenlőség elősegítése, hogy a diszkrimináció elő se fordulhasson. Tulajdonképpen azt mondanám, munkánk nagy része abból áll, hogy rábírjuk a magán- és a közszféra szereplőit – más hatóságokat, a munkaadók szövetségeit vagy a munkavállalói szakszervezeteket –, hogy proaktívan cselekedjenek, növeljék a tudatosságot, és aktívan vállaljanak köreikben oktatási feladatokat. […] az is része az ombudsman feladatkörének, hogy szükség esetén törvénymódosítási vagy egyéb intézkedésekre vonatkozó javaslatokkal álljon elő, ha úgy érzi, hogy a szexuálisorientáció-alapú hátrányos megkülönböztetés elleni fellépés ezt megkívánja. Tehát mi is kezdeményezhetünk ilyesmit, bár legtöbbször az történik, hogy a törvényalkotás különböző területeiről küldenek hozzánk javaslatokat, hogy az azokkal kapcsolatos visszajelzéseinket eljuttathassuk a kormányhoz. Ilyenkor azt vizsgáljuk, hogy a tervezett törvény milyen lehetséges hatással lehet például a melegekre és a leszbikusokra. Ily módon részt veszünk a törvényalkotási munkában is. (H. Y.)
A szexuális irányultsággal foglalkozó svéd ombudsmani hivatal olyan közigazgatási szerv, amely antidiszkriminációs kérdésekért felelős, rendelkezik hivatalos hatáskörrel és az állam által támogatott hatalommal. Ezért a diszkrimináció elleni küzdelemben bizonyos területeken hatékonyabb lehet – vagy más területeken lehet hatékony –, mint a forrásokhoz és információkhoz korlátozottabb mértékben hozzáférő civil szervezetek. Egy szakosodott közigazgatási szerv például aktív szerepet játszhat a diszkrimináció megelőzésében azáltal, hogy már a tervezési szakaszban megvizsgálja a közigazgatási politikai intézkedéseket, és felhívhatja a figyelmet az LMBT-emberek szempontjából esetleg kedvezőtlen lehetséges következményekre.
A tapasztalatok azt mutatják – Svédországban mindenképpen –, hogy egészen másként történnek a dolgok, ha egy kormányzati szerv foglalkozik e kérdésekkel, illetve ha egy NGO, egy civil szervezet teszi ugyanezt. Amikor én elfoglaltam a hivatalomat, először áttekintettem a különböző minisztériumok feladat- és felelősségi körét: tudni akartam, hogy mivel foglalkoznak, milyen kötelezettségeik vannak és milyen szexuális orientációval kapcsolatos kérdések merülhetnek fel a működésük során. Ezután személyesen találkoztam minden egyes miniszterrel, akikkel sorra vettük, hogy „Az Ön minisztériumi felelősségi körébe tartozó szexuális orientációval kapcsolatos kérdések a következők […] Vannak bizonyos elképzeléseim, hogy milyen lépéseket kellene tennie. Mik az Önök elképzelései ezzel kapcsolatban? És mit fognak tenni?”. Lehet a közigazgatás legtetején kezdeni, majd onnan haladni lefelé, illetve egyre tágabb körökben kifelé. Persze ilyen személyes tárgyalásokat nem lehet havonta tartani, nem lehet havonta beszélgetésre hívni a minisztereket, de ha a hivatalomnak az az álláspontja, hogy egyes területeken – például a bíróságok, a rendőrség, az ügyészség munkájával összefüggésben – beavatkozásra van szükség, akkor a legfelső vezetéshez fordulok, és ők először is nem utasítanak el. Talán egy civil szervezetet elutasítanának – akár úgy, hogy fogadják őket, vagy úgy, hogy nem is fogadják őket –, de egy törvényi felhatalmazással bíró állami intézménynek biztosan nem fognak nemet mondani. És ha nem érek el kielégítő eredményeket, akkor jövök megint: visszatérek a következő hónapban, vagy fél év múlva, és utánanézek, mi történt időközben. És ha továbbra sincsenek megfelelő fejlemények, akkor a kormányhoz fordulok. Mindenki tudatában van annak, hogy ezt megtehetem. A kormánynak küldött javaslatom eredményeként új törvények, törvénymódosítások vagy kormányrendeletek születhetnek a szexuálisorientáció- alapú diszkrimináció visszaszorítása érdekében. Ugyanakkor egy civil szervezet, még ha udvariasan és érdeklődéssel fogadják is a „felsőbb helyeken” – ami az én országomban amúgy nagyon valószínű –, mit tud tenni, ha valamivel nem elégedett? Legfeljebb panaszt tehet. […] azt tapasztaltuk, hogy valami egészen más történik, ha egy hivatalos szerv hívja fel arra a figyelmet, hogy „Nézze, ez a törvény. Nem én találtam ki”. Ugyanezt mondhatom a kormánynak is: „Ha úgy gondolják, túl sokat akadékoskodom, sajnálom – de Önök bíztak meg ezzel a feladattal. A parlament kérésére akadékoskodom. Ezek nem az én ötleteim, ez a törvény, ez a kormány határozata.” Mindez teljesen más összefüggésbe helyezi a dolgokat. Engem is meglepett, mennyivel több lehetőség nyílt meg előttünk azáltal, hogy hivatalos állami szervezetként működünk és nem civilként. (H. Y.)
Bizonyos esetekben a civil szervezetek is aktívan hozzájárulhatnak az esélyegyenlőségi hatóságok megalakításához egyrészt lobbitevékenységükkel, másrészt érdekképviseleti tevékenységük során szerzett szaktudásukkal. Ez arra is utalhat, hogy a civil társadalom szereplői fontosnak és hasznosnak tarthatják egy antidiszkriminációs közigazgatási szerv létét. Éppen ez történt Romániában:
2000-ben egy rendkívüli rendeletben összegyűjtötték az összes antidiszkriminációs rendelkezést. A rendelet külön kiemelte, hogy ezt a jogszabályt egy antidiszkriminációs szervnek kell megvalósítania. Ez nagyon fontos, hiszen egy szakosodott hivatal hiányában nem lehet elvárni, hogy a törvénynek gyakorlati hatása legyen – ez történik most [2004-ben] a magyar és a bolgár törvény esetében. […] A civil társadalom ráébredt, hogy a 2000 novemberében megválasztott új kormány politikai akarata nem elég erős ahhoz, hogy érvényesítsen egy antidiszkriminációs törvényt […]. Bejelentettük, hogy […] akár be is pereljük a román kormányt, ha nem tartja be a törvényt. Kevesebb, mint két héten belül a kormány rendeletben határozott az antidiszkriminációs szerv, a Diszkrimináció Elleni Nemzeti Tanács létrehozásáról. Ez jó példa a nyomásgyakorlásra. […] A román kormány 2001- ben tette közzé ezt a rendeletét, de még legalább egy évbe telt, míg megalakították a testületet. Eközben mi [az ACCEPT] ismét megkíséreltünk nyomást gyakorolni a román kormányra, hogy állítson össze egy listát azokról, akiket ki lehetne nevezni a testület vezetőségébe. Meg akartunk győződni róla, hogy a listán szereplő emberek a múltban nem követtek el diszkriminációt, és hogy legalább minimálisan megfelelnek az antidiszkriminációs elvárásoknak. Arról is meg akartunk győződni, hogy minden kisebbségnek legalább egy képviselője szerepel majd a vezetőségben, illetve aggodalmunknak adtunk hangot a vezetők szakértelmének színvonalával kapcsolatban. Szóval biztosak akartunk lenni abban, hogy ezek az emberek legalább minimális szinten tudatában vannak, hogy miről szól ez a dolog. […] Az ACCEPT és a Nyílt Társadalom Intézet 2002-ben találkozóra hívta a testület vezetőségét, és megpróbált vitát indítani arról, hogy melyek azok a legégetőbb kérdések, amelyekkel ennek a semmilyen tapasztalattal nem rendelkező intézménynek először foglalkoznia kellene. A kezdet elég zavaros volt, mert a frissen megválasztott testületnek fogalma sem volt arról, mihez kezdjen. Nem volt stratégiájuk, bevallottan kevés szaktudással rendelkeztek ezen a területen, úgyhogy nagyon is örültek, hogy a civil társadalom segíti a képzésüket […] Nyilvánvaló volt, hogy a román kormány nem tartja nagyon fontosnak az ügyet, úgyhogy nagyon kevés pénzt áldoztak az intézmény fenntartására, kezdetben még irodájuk sem volt. (F. B.)
A legtöbb olyan országban, ahol működik antidiszriminációs jogszabály, egyetlen általános esélyegyenlőségi hatóságot hoztak létre, amely összefogja a különböző diszkriminációs alapokkal kapcsolatos kérdéseket. Néhány országban, például Észak-Írországban, úgy hoztak létre egy egységes esélyegyenlőségi hatóságot, hogy egyesítették a korábban különálló, szakosodott antidiszkriminációs hivatalokat, és az Amszterdami Szerződés 13. cikkelyében szereplő többi diszkriminációs alapot beépítették a korábban létrehozott intézményi keretekbe.
[Észak-Írország Esélyegyenlőségi Bizottsága] öt évvel ezelőtt alakult meg. Két bizottság összeolvadásából jött létre, amelyek már több mint huszonöt éve működtek. A hetvenes évek közepétől volt bizottsága a vallási ügyeknek, valamint a nők és a férfiak közötti esélyegyenlőségnek […], sokkal később pedig létrehoztak egy faji kérdésekkel foglalkozó biztosságot. Nagy- Britanniában szintén a hetvenes évek közepétől volt faji esélyegyenlőséggel foglalkozó bizottság, de ez nálunk csak 1997-ben jött létre, aztán pedig csak azért nem jött létre külön a fogyatékosok jogaival foglalkozó bizottság, mert a mi bizottságunk előbb alakult meg, így a mi bizottságunk négy különböző esélyegyenlőségi hivatal összeolvadásából jött létre: a faji, vallási, (társadalmi) nemi kérdésekkel és a fogyatékosok ügyeivel foglalkozó bizottságokból. Felelősségünk általánosan kiterjed mind a kilenc bűncselekményre, amelyeket a 75. szakasz a törvénnyel szembeni kötelességekkel kapcsolatban felsorol, úgyhogy most azért került föl a szexuális irányultság a listánkra, mert már létező egységes esélyegyenlőségi hatóság vagyunk, és így amikor a szexuális irányultságra vonatkozó törvény hatályba lépett, természetes volt, hogy hozzánk kerül a terület. […] Úgyhogy azt hiszem, hogy minden olyan országban, ahol kötelező a faji és a nemi kérdésekkel foglalkozó hivatal létrehozása, fontos azt mondani, hogy nos, ha már megvan a faj és a nem, és itt van még egy sor diszkriminációs alap a 13. cikkben, akkor inkább legyen egy egységes hivatal, amely összegyűjti az esélyegyenlőség előmozdítása terén összegyűlt tapasztalatot. […] Még mindig sokat kell tenni a civil szervezeti szinten, és a melegek és leszbikusok láthatóságával kapcsolatban is még rengeteg a tennivaló, de azt hiszem, fontos, hogy az állam létrehozzon egy szakértői, támogatói, cselekvési központot, és ha a szexuális irányultságot is be lehet emelni ebbe a hivatalba, akkor az egy óriási előrelépés. (B. F.)
A szexuális irányultsággal foglalkozó svéd ombudsman szerint az Európai Unió minden tagállamának kötelezően létre kellene hoznia a 13. cikkelyben szereplő minden diszkriminációs alapért felelős egységes esélyegyenlőségi hatóságot:
Véleményem szerint az egyik legfontosabb teendőnk, hogy megpróbáljuk elérni, hogy az Európai Unióban a tagállamok kötelezettsége legyen egy olyan hatóság felállítása, mely nemcsak az etnikai diszkriminációval foglalkozik – a specializált etnikai antidiszkriminációs hatóságok létrehozását ugyanis már az Európa Tanács 2000/43. számú direktívája előírta –, hanem kiterjeszti a hatókörét az összes olyan védett kategóriára, mely az Amszterdami Szerződés 13. paragrafusában szerepelt. (H. Y.)
Az általános hatáskörrel bíró közhatóság létrehozásának egyik fő előnye lehet, hogy nagyobb hozzáértéssel és több forrással rendelkezik, mint az egyetlen területre összpontosító szakosodott hivatalok, és esetleg jobban föl is van készülve arra, hogy foglalkozzon a többszörös diszkrimináció eseteivel, amikor valamely személyt egyszerre több alapon is diszkriminálnak. Egy általános esélyegyenlőségi hatóság esetében azonban nagyobb az esélye, hogy kifejlődik a jogok bizonyos fajta hierarchiája, amelyben az egyik fajta diszkrimináció több figyelmet kap a többinél.
Egy kifejezetten a szexuális orientációs ügyekkel foglalkozó intézmény nagy előnye, hogy egy területre kell koncentrálnia és ezáltal speciális szakértelmet, szaktudást tud felhalmozni. De mégis azt gondolom, hogy hosszú távon nagyobb társadalmi súlyt képviselhet egy tágabb hatókörű emberi jogi intézmény. Ebben az értelemben egy átfogóbb profilú egyenlő bánásmód hatóság sok előnyt jelenthet. Arra azonban mindenképpen oda kellene figyelni, hogy egy ilyen általános hatóság tényleg átfogóan működjön: ne hagyjon figyelmen kívül bizonyos részeket és ne hierarchizálja a jogokat esetleg úgy, hogy például a nemek közötti esélyegyenlőség megteremtése legyen a fő prioritás, míg a fogyatékosság és a szexuális orientáció kérdései a margóra kerüljenek. De mindez kiküszöbölhető például úgy, ha a hatóság vezetésével egy olyan bizottságot bíznak meg, melynek tagjai – mondjuk négy-öt, vagy akármennyi biztos – egy-egy területért lesznek felelősek, amellett persze, hogy az egész szervezet működéséért általános felelősséggel tartoznak. Vagyis lenne egy biztos, aki a nemek közötti esélyegyenlőségért felel, egy másik a szexuális orientációs ügyekért, egy harmadik a fogyatékossági ügyekért, és így tovább. Azt gondolom, hogy így elkerülhetőek lennének a negatívumok, és ugyanakkor kiaknázhatóvá válnának egy egységes emberi jogi hatóság létéből fakadó pozitívumok. (H. Y.)
Más országok jobbnak látják, ha különféle antidiszkriminációs jogszabályaik vannak, ami viszont sokkal több nehézséget okozhat a parlamentben, és számos antidiszkriminációs hatóságra lesz szükségük, hogy minden területtel tudjanak foglalkozni. És néha, például egy többszörös diszkrimináció esetében, nagyon nehéz lehet az egyeztetés: például, ha valaki meleg vagy leszbikus és zsidó is. Vagy ha valaki melegként és menekültként is bajba került. […] A másik esetnek is megvannak a hátrányai, ha nem rendelkeznek megfelelő szaktudással minden területen, amelyért felelősek: például ha a szexuális irányultsággal kapcsolatban nincsenek megfelelő információ birtokában. Ez történt a mi NCCD-nkkel [romániai Diszkrimináció Elleni Nemzeti Tanács]. Sajnálatos, hogy nálunk nincs a svéd „HOMO”-hoz hasonló jellegű, szexuális irányultsággal foglalkozó ombudsmani intézmény. [De] mindkét esetnek vannak előnyei és hátrányai is. (F. B.)
Másrészről viszont az egymástól független, szakosodott esélyegyenlőségi hatóságok létének egyik előnye lehet, hogy egy adott területen nagyobb szakértelmet képesek felhalmozni. Optimális megoldásnak tűnik, ha egy egységes esélyegyenlőségi hatóság együtt tud működni különféle szakosodott szakértői központokkal.
Egy ideális társadalomban lenne egy általános antidiszkriminációs hatóság, amely különösen politikai és jogi kérdésekkel foglalkozna, és lennének olyan szakosodott hivatalok, mint a miénk [„Homo Emancipatiebeleid”, a meleg és leszbikus politikai ügyek holland szakértői központja], amely oktatással és különböző programok megvalósításával foglalkozik a helyi és a nemzeti szinten. (J. S.)
Jelenleg Hollandiában található meg az LMBT-esélyegyenlőség megvalósításának és ellenőrzésének legfejlettebb rendszere. A Commissie Gelijke Behandeling (CGB; Egyenlő Bánásmód Bizottság) 19 1994-ben alakult meg azzal az elsődleges céllal, hogy elősegítse és ellenőrizze a már meglévő esélyegyenlőségi törvényeknek való megfelelést. Emellett egyéb előnyei is vannak egy hasonló bizottság meglétének, például az, hogy elkerülhetőek az esetlegesen költséges, időigényes és megalázó perek, és a különféle típusú diszkriminációs esetekkel kapcsolatos gyakorlati tudás egy helyen összpontosul, ahonnan azután kutatók és politikaalkotók is meríthetnek.
Nehéz pereskedni, mert sokba kerül, sok idő elmegy vele […] [és] megalázó is lehet. Ha viszont van egy hatóság, amely nem bíróság, de amelynek van bizonyos tekintélye, de egy alacsonyabb szinten működik, olcsóbb, gyorsabb és kevésbé formális, nagyobb a szaktudása és barátságosabb, akkor lehet, hogy az emberek könnyebbnek találják, hogy ide forduljanak, és ez azt is jelenti, hogy a munkaadók tudják, hogy az emberek könnyen fordulhatnak segítségért, ami megkönnyítheti a munkavállalók dolgát. […] Lehet, hogy itt vagy ott lesz egy-két bírósági eset, de ezekből mindig csak nagyon kevés lesz, miközben ezekhez a bizottságokhoz sokkal több eset jut el, úgyhogy nagyobb szakmai gyakorlatra tesznek szert, amelyet a soron következő eseteknél is fel tudnak használni, emellett sajtóközleményeket adhatnak ki és együtt is működhetnek. […] Kutatók is fordulhatnak a bizottsághoz vagy az ombudsmanhoz, vagy ilyesféléhez és megkérdezhetik, hogy milyen esetek voltak, vagy elolvashatják az éves jelentéseket. Ennek nagyobb a társadalmi hatása, mint a legtöbb bírósági ügynek. (K. W.)
Hollandiában 2002-ben kezdte meg működését a meleg és leszbikus politikai ügyek szakértői központja, ami szakértelmével azóta is a politikaalkotók rendelkezésére áll, elsősorban helyi politikai szinten.
A meleg és leszbikus politikai ügyek szakértői központja közel két és fél éve alakult meg, és a holland jóléti, egészségügyi és sportminisztérium ösztöndíjából tartjuk fönn. Ezt a négy évre elnyerhető projektet a meleg és leszbikus mozgalom kérésére hozták létre, mert egyre határozottabb volt a vélemény, hogy jóllehet ez a minisztérium fogja össze a meleg és leszbikus ügyeket, a megvalósítás szintjén alig történt valami, a szakértelem pedig egyre kevesebbet számított. […] az a gond, hogy abban a pillanatban, amikor valaki nyugdíjba vonul, meghal, vagy másik állást talál, a teljes szakértelem elúszik. (J. S.)
Az esélyegyenlőségi hatóságok és a szakértői központok fontos eszközei lehetnek annak, hogy az LMBT-emberek esélyegyenlősége megvalósuljon a hétköznapokban, különösen egy olyan társadalmi környezetben, ahol a köztisztviselők, állami hivatalnokok, politikusok és a társadalom tagjai még kevés tudással bírnak ezekről a kérdésekről.
Az LMBT-emberekkel szembeni egyenlő bánásmód elvének gyakorlati alkalmazása számos területen problematikusnak számít, beleértve a munkahelyeket, a különféle vallási tevékenységek színtereit, valamint a fiatal, illetve az idős emberek számára fontos társadalmi környezetet.
Két svéd EQUAL-projekt – Homoszexuálisok a szociális ellátórendszerben és Normateremtő sokféleség – tapasztalatai szerint a legtöbb munkahelyen heteronormatív elvárások uralkodnak: mindenkit automatikusan heteroszexuálisnak tekintenek. A nem heteroszexuálisoknak külön erőfeszítésbe kerül, hogy elfogadják őket munkatársaik, amikor szembesítik őket azzal, hogy a való élet és az általánosan elterjedt sztereotípiák tartalma nem fedi egymást. Az LMBT-alkalmazottak számára az első fontos lépés a munkahelyen az a döntés, hogy nem heteroszexuálisként „előbújjanak”, azaz nyíltan fölvállalják önmagukat.
Ahhoz, hogy elkezdhess valahol dolgozni, először is nyíltnak kell lenned, és keresned kell az alkalmat, hogy nyilvánosan melegként vagy leszbikusként jelenj meg. Miért is fontos ez? El kell kezdened beszélni róla, hogy úgymond kiképezd a heteroszexuális munkatársakat, hogy ez miért fontos, és hogyan is vannak ezek a dolgok a való életben. Sok beszélgetés a kávészünetek alatt zajlik le, nemcsak a munkáról, hanem a munkán kívüli életről is. Azt szoktuk mondani, hogy [minden] nagyon heteronormatív. Az az általános alapfeltételezés, hogy mindenki heteroszexuális – egészen addig, amíg elő nem bújik valaki. Amíg ezt nem teszi meg, mindenki azt feltételezi, hogy ő heteroszexuális. Azt hiszem, itt kell kezdeni az oktatást. (G. S.)
Tudatosságnövelő programok segíthetnek abban, hogy az emberek úgy lássák a sokféleséget, beleértve a szexuális és a nemi különbözőséget is, mint ami gazdagítja, jobbá teszi a munkahelyet. A munkahelyi tudatosságnövelés azonban hatékonyabb lehet, ha megfelelő jogszabályok állnak a hátterében, és ha például a szakszervezetek kötelességüknek érzik, hogy az egyenlő bánásmódra vonatkozó elveket a gyakorlatba is átültessék.
Azt kell hangsúlyoznunk a heteroszexuálisnak feltételezett munkahelyi vezetés előtt, hogy ezzel mindenki csak nyerhet. Nem elég azt mondani, hogy ezt meg ezt kell tenni a melegek és a leszbikusok érdekében, mert te egy jó ember vagy. Azt is tudniuk kell, miért [kell ezt tenni]: Lehet azzal érvelni, hogy ez emberi jog, de úgy is, hogy mindenkinek jó az, ha ilyen egy munkahely. Azt is lehet mondani, hogy a homofób emberek egyszersmind rasszisták is […] ezek a dolgok együtt járnak, és ha foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, akkor minden tekintetben jobb lesz a helyzet és jobb lesz a munkahely is. Motiválni kell az embereket […] [és] ebben van a nehézség. Svédországban nagyon sokat segített nekünk a törvény, mert a törvény felelősséget ruház a munkaadókra és a szakszervezetekre is. Azt hiszem, ezért van, hogy a szakszervezetek szívesen foglalkoznak ezzel a területtel, mert jól akarják végezni a munkájukat. Ha nem végzik jól a munkájukat [ezen a területen], akkor meg fogják változtatni a törvényt, de ők élni akarnak ezzel a hatalommal, úgyhogy viselkedniük kell. (A. S.)
Ha toleránsabb, barátságosabb munkakörnyezetet teremtenek az LMBT-emberek számára, ez befolyásolhatja teljesítményük eredményességét is. Ha az LMBT-emberek szabadon önmaguk lehetnek, jobban oda tudnak figyelni a munkájukra, mivel kevesebb energiájuk megy el arra, hogy rejtegessék életük nem heteronormatív részét.
Ha melegként vagy leszbikusként rejtőzködik az ember, nagyon sok energiája megy el erre, amit ha munkára tud fordítani, sokkal hatékonyabbá válik, és ennek a munkahelye látja a javát, és a hangulat is jobb lesz attól, ha mindenki nyíltan önmaga lehet. A homofób viccek és feltevések felszámolásával mindenki számára jobb munkahelyi légkör teremtődhet. Tíz évvel ezelőtt például nagyon gyakran viccelődtek a nőkön, de ma már nem teszik, mert úgymond megemeltük a színvonalat. […] Ez egy lassú folyamat, hosszú évek alatt érkeztük el oda, ahol most vagyunk, de szerintem az új uniós tagállamokban, mint amilyen Magyarország is, a miénkhez képest fel lehet gyorsítani ezt a folyamatot. (G. S.)
A munkahelyi tudatosságnövelő képzéseken az LMBT-emberek számára barátságosabb munkahelyi légkör megteremtésére vonatkozó érvek közül valószínűleg hatásosabb a hatékonyság növekedésére, mint az emberi jogokra hivatkozni.
Szerintem az is nagyon fontos, hogy az adott szervezet nyelvén beszéljünk. Sokat beszélünk az emberi jogokról, de a vállalatok esetében ez nem elég. Pénzről, profitról, hatékonyságról kell beszélni. […] A rejtőzködés sok energiát fölemészt, de erről is kockázatos beszélni, mert [akkor talán] az a „legjobb” megoldás [a munkaadóknak], hogy eleve megpróbálják elkerülni a melegek felvételét. Úgyhogy teljes mértékben a munkahelyi légkörre kell összpontosítani, és lehet azzal érvelni, hogy nagyobb profitra tehetnek szert, ha jó a munkahelyi légkör. Sok érv létezik, és az adott szervezet számára legmegfelelőbbet kell használni. (A. S.)
Az LMBT-emberekre vonatkozó egyenlő bánásmód megvalósítása terén sok a tennivaló az LMBT-fiatalokkal kapcsolatban is. A szexuális irányultsággal foglalkozó svéd ombudsman szerint a nem heteroszexuális fiatalok különösen az iskolarendszerben vannak kitéve hátrányos megkülönböztetésnek, ami megnyilvánulhat a tanárok vagy az iskolatársak viselkedésében, vagy akár a tantervben is megjelenhet.
Amit különösen hangsúlyozni szeretnék, az a fiatalok sérülékenysége. Az elmúlt öt és fél év alatt próbáltam, és a jövőben is próbálok, különös figyelmet fordítani a gyermekkorú és a fiatal melegekre, leszbikusokra és biszexuálisokra, mert ők különösen kiszolgáltatott helyzetben vannak. Problémáik megoldásában az iskolarendszernek lehet nagyon fontos szerepe. Először is a gyerekek nem választhatnak: iskolába kell járniuk, ez kötelező a számukra. Ezért nagy abban az iskola felelőssége, hogy az odajáró gyerekek, kamaszok és fiatal felnőttek mindennapi élete hogyan alakul. Ez tényleg nagy felelősség. Ennek megfelelően mi is próbáljuk elsődleges fontosságúként kezelni az ilyen az ügyeket. […] felhívjuk a helyi önkormányzatok figyelmét arra, hogy az oktatási segédanyagok még mindig sokféleképpen lehetnek diszkriminatívak, de ugyanígy fölhívjuk a figyelmet a jó dolgokra, a jó gyakorlatokra is. (H. Y.)
A fiatal LMBT-embereknek civil szervezetek is nyújthatnak segítséget azáltal, hogy családias, elfogadó környezetet biztosítanak a számukra, ahol otthon érezhetik magukat. A közösség ebből a szempontból választott családként is működhet a fiatal LMBT-emberek számára, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy „a nem heteroszexuálisok számára a választott család az újrakezdés lehetőségét jelenti, a valahova tartozás újfajta megerősítését, amely alapvető részévé válik a homoszexuális életmódok mint érvényes életlehetőségek elfogadásának” (Weeks [et al.], 1999:88).
Az a különleges abban, hogy az ember meleg, hogy ezt nem a szüleitől kapja. Saját maga fejleszti ki önmagában. Mindegy, hogy egy másodperc vagy húsz év alatt jössz rá – abban a pillanatban, hogy tudatára ébredsz, hogy olyasmit érzel, ami a társaid között vagy a családodban nagyon ritka, személyes döntés előtt állsz: vagy vállalod, vagy nem. A döntés az egyéné. De azt gyakran elfelejtik, hogy ez esetleg azt is jelenti, hogy részben ki kell szakadnod korábbi környezetedből, legyen szó egy barátról, aki már nem szeret, pedig együtt fociztatok, vagy egy hatalmas törésről a családodban: közted és a szüleid vagy a testvéreid között. De eljön a döntés pillanata, és a döntés következményei nagyon súlyosak is lehetnek. Ezért mondjuk el annyiszor, hogy mennyire fontos a választott család jellegű szerveződések szerepe: akár egy civil szervezeten belül vagy a melegségnek az élet minden területén való felvállalása által. Mindenesetre nagyon fontos a fiatalok számára, hogy megjelenhessenek valamilyen nyíltan meleg közösségben, mert heteroszexuális családjukat [amelyben nevelkedtek] kisebb vagy nagyobb mértékben [nagy eséllyel] elveszítik. (T. B.)
A fiatalokhoz képest még kevesebb figyelmet kapnak az idős LMBT-emberek speciális szükségletei. A fejlett világ idősödő társadalmaiban az LMBT-emberek is életük egy bizonyos kései szakaszában nagy valószínűséggel idősek otthonában találják majd magukat, ahol aztán újra nekikezdhetnek az „önfelszabadításnak”, illetve az előbújásnak.
Társadalmunk, népességünk öregszik, mert az elmúlt negyven-ötven évben egyre kevesebb gyerek születik. Ez azt jelenti, hogy az idős melegeknek és leszbikusoknak – akik egyszer már előbújtak és meleg–leszbikus közösségben éltek – egyszer csak vissza kell térniük a heteroszexuális közösségbe, amikor idősek otthonába kerülnek, ahol a szabályok kialakításakor gyakran nem számolnak a meleg és a leszbikus emberek igényeivel. Ha egy heteroszexuális kapcsolatban az egyik fél meghal, és a másik segítségre, ápolásra szorul, ez az ember hozzá hasonló emberekkel találkozhat egy idősek otthonában. De ha egy meleg vagy leszbikus kerül ugyanebbe az otthonba, ő megint elölről kezdheti önfelszabadító munkáját. (T. B.)
Az idős LMBT-emberekre vonatkozó egyenlő bánásmód megvalósítása így olyan kérdés, amely várhatóan egyre nagyobb figyelmet kelt majd a társadalomban. Emellett megemlíthető, hogy azok az LMBTemberek is rendelkezhetnek idősebb társaikéhoz hasonló tapasztalattal, akik bizonyos időt kórházban vagy más egészségügyi, illetve szociális intézményben töltöttek – bár ha a benntartózkodás nem nyúlik hosszúra, talán nem annyira nyilvánvaló a tapasztalatok hasonlósága.
A vallási meggyőződés és a nem heteroszexuális irányultság összehangolása olyan kérdés, amellyel az egyenlő bánásmóddal összefüggésben nem igazán foglalkoznak. Mégis fontos utalni a holland COC-nek különböző holland vallási szervezetekkel együttműködésben végzett Társadalmi párbeszéd a homoszexualitásról, vallásról, életmódról és etikáról (The Social Dialogue on Homosexuality, Religion, Lifestyle, and Ethics) című projektjének eredményeire – különös tekintettel arra, hogy egyes diszkriminatív gyakorlatok közeli kapcsolatban állhatnak bizonyos vallási meggyőződésekkel. Ez a program többek között arra hívta föl a figyelmet, hogy a jelenlegi európai kontextusban problematikus lehet „fehér, szekuláris” mozgalomként meghatározni az LMBT-mozgalmat.
Sok vallásos meleg, legyenek bár keresztények, katolikusok vagy bármilyen vallásúak, úgy érzi, hogy elsősorban a vallási közösségéhez tartozik, és keresi, hogyan tudná szexuális irányultságát [megfelelőképpen] kifejezni. Nem azt mondom, hogy ez mindenkire igaz, de nagyon fontos ezt a szempontot is figyelembe venni. Ilyen szempontból a mai melegmozgalom egy fehér, szekuláris mozgalomként tűnik fel, ami aztán egy sor vitás kérdést vet fel. (T. B.)
A Társadalmi párbeszéd című program következtetéseinek egyike az volt, hogy a homoszexualitás modern nyugati fogalma – ami „két egyenlő ember szerelmi kapcsolatára vonatkozik, akik között nincs hatalmi harc” (T. B.) – nem feltétlenül jelenti ugyanezt a más kulturális háttérrel rendelkező emberek számára. Az etnocentrikus előfeltevések helyett tehát egy kultúrafüggőbb megközelítést kellett alkalmazni ahhoz, hogy értelmezni tudják „a homoszexualitás” fogalmának potenciálisan nagyon is különböző tartalmait.
Azt tapasztaltuk, hogy a homoszexualitás iszlám megközelítésben gyűjtőfogalom, amelybe beletartozik a pedofília éppúgy, mint az erőszak és a szodómia. Ha valakit azzal keresel föl, hogy: „Beszélhetnék Önnel a fia megerőszakolásáról?”, akkor igen nagy bajba kerülsz. Gyakran pedig ez történik: amikor a meleg közösségből valaki meg akarja szólítani az iszlám közösséget, és azt mondja „Beszélhetnénk a homoszexualitásról?”, akkor a moszlim ebből azt hallja ki, hogy „Beszélhetnék Önnel a fia megerőszakolásáról?”. Így aztán általában nem állnak kötélnek, mert nem értik, hogy az európaiak miért foglalkoznak állandóan egymás megerőszakolásával. Igaz, valószínűleg azért gondolkodnak így, mert sok bevándorló moszlim Törökország, Marokkó és Észak-Afrika vidéki részeiről származik, amelyek nem túl felvilágosultak abban az értelemben, hogy nem igazán tudják az ilyesféle modern fogalmakat hova tenni. (T. B.)
Az ilyen értelmezésbeli különbségek tudatosítása segíthet abban, hogy hatékony párbeszéd kezdődhessen az LMBT-szervezetek és a vallási szervezetek között. Ezen a szinten az interakció egyik leghatékonyabb módja a párbeszéd folytatása.
A párbeszéd fogalmát a vallási közösségek jól ismerik: azt jelenti, hogy az emberek megosztják egymással a véleményüket, de nem próbálják meg értékelni a másik nézeteit. […] Ha valaki úgy látja, hogy a másik nem értette meg, akkor újra elmagyarázhatja, mit akart mondani. Az egyik tanulság számunkra [az, hogy]… ha egy bizonyos hitet vall az ember, akkor annak a hitnek a bűnről alkotott fogalma személyes fogalom is. Például te magad azt gondolod, hogy a homoszexualitás bűn, ami nem azt jelenti, hogy minden homoszexuális bűnös, mert ha nem a te hitedhez tartoznak, akkor nekik ez nem probléma. Ezt is sokat kell magyarázni, mert sok meleg és leszbikus azt gondolja, hogy biztosan bűnösnek tekintik, és emiatt diszkrimináció fogja érni őket. Egy bizonyos hitet valló emberek kifejezhetik, hogy más szempontból egyáltalán nem kell téged megkülönböztetnem, csak a hitemben, az Istennel való kapcsolatomban kell tudatában lennem a büntetésnek. […] A moszlimokra is ez érvényes. Természetesen sok moszlim fogja azt mondani, hogy az ő közösségükben nincs homoszexualitás. Ha ez bűn egy adott hit szerint, akkor az az adott hitet követők problémája. (T. B.)
Azon LMBT-emberek számára, akiknek vallási vagy etnikai hátterük nem tolerálja szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat, az LMBT civil szervezetek menedéket nyújthatnak, ahol megpróbálhatnak önmaguk lenni. Ebből a szempontból – a közösségbe való – „bebújás” („coming in”) válhat fontos fogalommá.
A meleg közösség nagyon kedveli az előbújás (coming out) fogalmát. Ha az ember egyszer már előbújt, akkor vállalja önmagát, megszabadul az addigi gúzsbakötöttségtől, és jobb, teljesebb életet élhet úgy, mint soha azelőtt. De természetesen létezik egy egyensúly az előbújás és az előbújásért fizetett ár között. Számos etnikai közösségben olyan fontos a saját közösséggel fenntartott társadalmi kapcsolat, hogy az előbújás szóba sem kerülhet. Ezért kezdtük el használni a „bebújás” („coming in”) fogalmát. Ez azt jelenti, hogy az emberek „bebújnak” a meleg közösségbe: azaz megpróbálják megtalálni helyüket a meleg közösségen belül, mielőtt arra gondolnának, hogy előbújnak a tágabb családjukban vagy társadalmi környezetükben. (T. B.)
Az LMBT-emberekre vonatkozó egyenlőbánásmód-elv különböző társadalmi intézményeken belüli megvalósításának fenti – munkahelyi, iskolai, családi, idősotthonbeli és vallási csoportokból merített – problematikus példái jól érzékeltetik, hogy számos területen kell még továbblépni és tovább gondolkodni.
1 1 A fejezet az eredeti angol nyelvű változat alapján, Solymár Bence fordításának felhasználásával készült.
2 2 Heteronormativitás: kulturális és társadalmi gyakorlatok, melyek arra késztetik az embereket, hogy a heteroszexualitást tekintsék az egyetlen elképzelhető szexualitásformának; magában foglalja a heteroszexualitás mint kizárólagos viselkedésbeli norma elfogadását.
3 3 Összefoglaló a leszbikusok, melegek és biszexuálisok diszkriminációjáról Magyarországon. A Háttér Baráti Társaság a Melegekért és Labrisz Leszbikus Egyesület kiadványa. Budapest: 2001. www.hatter.hu/index3.html (Link: Kiadványaink.)
4 4 2000/1474. sz. ajánlás, A leszbikusok és melegek helyzete az Európa Tanács tagállamaiban – http://assembly.coe.int/Documents/AdoptedText/TA00/EREC1474.htm
5 5 A melegek és leszbikusok helyzete az Európa Tanács tagállamaiban, 8755. számú dokumentum, az Emberi Jogi Bizottság 2000. június 6-i jelentése; előadó: Tabajdi Csaba, Magyarország, Szocialista frakció – http://assembly.coe.int/Documents/ WorkingDocs/doc00/edoc8755.htm
6 6 Részlet Láner László Tabajdi Csabával 2004. július 1-jén készített interjújából. Az interjú szerkesztett változata „A melegkérdés megkerülhetetlen – Interjú Tabajdi Csabával” címmel jelent meg a Mások 2004/8. számában (14–16.).
7 7 Összefoglaló a leszbikusok, melegek és biszexuálisok diszkriminációjáról Magyarországon. Ibid.
8 8 Az interjúkat 2004–2005 során készítettem az International Policy Fellowship program keretében. Interjúalanyaim többsége aktívan közreműködik a szexuális irányultság és a nemi identitás szerinti antidiszkriminációs és egyenlő bánásmódra vonatkozó közpolitikák alakításában.
9 9 Erről bővebben lásd a III.3. fejezetet.
10 10 Erről részletesebben lásd a III. fejezet 2. pontját – különösen a B táblázatot.
11 11 www.pfc.org.uk/campaign/people/swhittle.htm
12 12 Részletesebben lásd a III. fejezet 2. pontját - különösen a B táblázatot.
13 13 36515/97. számú beadvány. Ítélet kelte: 2002. február 26. http://cmiskp.echr.coe.int
14 14 Részlet egy névtelenséget kérő kormánytisztviselővel a szerző által 2004. szeptember 1-jén készített interjúból.
15 15 www.pfc.org.uk
16 16 Interjú Mocsonaki Lászlóval, a Háttér Társaság a Melegekért ügyvivőjével – készítette: Takács Judit, Budapest, 2002. Az interjúalany jóváhagyásával.
17 17 A közérdekű igényérvényesítés (actio popularis) magyarországi alkalmazásáról bővebben lásd a III. fejezet 3.2. pontját: Az egyenlőbánásmód-igények gyakorlati alkalmazása I.
18 18 A Dél-Afrikai Köztársaságban 2006-ban született meg az azonos nemű párok házasságáról szóló törvény.
19 19 www.cgb.nl