Kutatásom központi kérdése volt, hogy vajon identitásképző tényezőnek tekinthető-e a mai magyar társadalomban a homoszexualitás. Hipotézisemet – mely szerint a mai magyar társadalomban a homoszexualitás társadalmi kategóriájának jelentős az identitáskonstruáló ereje – a disszertációban közölt különböző szempontokat tükröző kutatási eredmények megerősítették.
Vizsgálódásaim elméleti hátteréül a homoszexualitás társadalmi konstrukcióként való megközelítése szolgált, mely a szexualitás modern kategóriáit társadalmi-történeti képződményekként értelmezi. Ebben a kontextusban 'a homoszexuális' egy történelmen túli és univerzálisan fellelhető embertípusnak tekinthető – azzal a megszorítással, hogy a homoszexuális vágy egy olyan külön(leges) embertípust, illetve társadalmi identitást hív életre, amely a modern nyugati társadalmak sajátossága.
Kutatásaim történetileg igazolódni látszó előfeltevése volt, hogy a jól körülhatárolható – kívülről tulajdonított, majd az érintettek által internalizált – homoszexuális identitások létezése egyfajta társadalmi tünetként azonosítható. A mai Magyarországon a homoszexualitás identitásképző tényezőként való funkcionálása azt jelezte, hogy a magyar társadalomban az egymást kizáró monolitikus – heteroszexuális, homoszexuális – identitásminták az uralkodóak, melyek esetenként komolyan veszélyeztethetik az egyének társadalmi boldogulását. A homoszexuális identitás tehát elsősorban a megbélyegző társadalmi megkülönböztetés, a gyakorlati életben is megtapasztalható hierarchikus elkülönítés termékeként jelent meg. Ezt a társadalmi jellemzőt értelmeztem az egyéni – nem csak szexuális, de akár etnikai, vallási, politikai gondolkodásbeli – különbözőséghez való jog elutasításának társadalmi tüneteként.
E társadalmi tünet vizsgálata során először feltérképeztem a homoszexualitás társadalmi kategóriája köré épült nemzetközi és magyar elméletrendszert, valamint áttekintettem a homoszexualitás-kategória különféle társadalmi környezetektől függő jelentéstartalmait és az ezekhez kapcsolódó eltérő gyakorlati, politikai, jogi következményeket. Majd dolgozatom empirikus részében – ahol kvantitatív és kvalitatív elemzési módszereket egyaránt alkalmaztam – egyrészt arra kerestem a választ, hogy az önmagukat melegként azonosító magyar férfiak értékválasztásbeli sajátosságai értelmezhetők-e egyfajta homoszexuális identitás meglétének indikátoraiként. Másrészt azt vizsgáltam, hogy milyen a viszony a homoszexualitás társadalmi kategóriájának Magyarországon észlelhető tartalma és az önmagukról – mint férfiakhoz vonzódó férfiakról – alkotott képük között, azaz: az érintettek számára a homoszexualitás szociális reprezentációja mennyiben jelentett identitásfenyegetést. A válaszokból ugyanis következtetni lehetett a homoszexualitás társadalmi kategóriájának csoportképző és – kulturálisan meghatározott – identitáskonstruáló erejére, valamint ennek korlátaira is.
I. A homoszexualitás diszkurzív történetét – a homoszexuálisról szóló nyelvezet és tudáskategóriák elemzésével – áttekintve a következőket állapítottam meg:
A homoszexualitás diszkurzív történetét a bűn-betegség-deviancia triumvirátusa és a köréjük rendeződött szaktudományos megközelítések uralták, melyeknek alapanyagát elsősorban a teológiai gyökerű, de előítéletessé vulgarizált erkölcstan, az egyházi majd a polgári jog, a pszichiátria, illetve a szociológia szakértői által felhalmozott tudás alkotta.
Az azonos neműek közötti kapcsolatok társadalmi fogadtatása történeti és szocio-kulturális szempontból – némi leegyszerűsítéssel élve – négyféleképpen kategorizálható: bűnként, betegségként, normasértésként és szabadon választható életformaként. A nyugat-európai társadalmakban a 18-19. századig a bűndiskurzus volt az uralkodó. Ezt váltotta fel a 19. század végétől a homoszexualitás medikalizált modellje, melynek megkérdőjelezése csak a 20. század utolsó harmadára vált általánossá. A társadalmi devianciák kutatói a 20. század közepétől kezdték felfedezni vizsgálandó témaként a különféle – elsősorban a marginalizált – szexualitásformákat: ettől kezdve a homoszexualitás fokozatosan bevonódott a társadalomtudományos érdeklődés körébe, mely ezt a szexualitásformát egyre kevésbé „természetesen”, biológiailag meghatározott állapotként és egyre inkább társadalmilag konstruált jelenségként, illetve szerepként értelmezte. A homoszexualitást magánügynek, illetve a homoszexuális életforma szabad választását alapvető emberi jognak tekintő felfogások csak a 20. század második felében jelentek meg. A mai nyugat-európai törvényi szabályozás pedig annak az elvnek a társadalmi elfogadását tükrözi, hogy a heteroszexualitás feltétlenül követendő normaként való társadalmi előírása éppúgy az alapvető emberi jogok megsértését jelenti, mint a rasszizmus és a szexizmus társadalmi gyakorlata.
II. A homoszexualitás társadalmi kategóriájának átpolitizálódásának elemzése során a következő megállapítások tűntek a legfontosabbnak:
A homoszexuális politikát a modern társadalmakra jellemző identitáspolitikák – illetve „életpolitikai stratégiák” – egyik jellegzetes típusaként megfogalmazva azokat a politikai aktorokat próbáltam azonosítani, akik ezt a politikát művelhetik. Ideáltipikusan ezek olyan homoszexuális alanyok, akiknek homoszexuális identitása szükségképpen a homoszexualitás társadalmi kategóriájához és jelentéseihez kapcsolódik. A homoszexualitás jelentésének – egyéni és társadalmi – identifikációs és attribúciós kontextusokban való vizsgálata során azonban egyrészt a homoszexuális identitású alany, másrészt maga a homoszexualitás kategóriája problematizálódott.
A politikai aktivizmushoz sokak által kikerülhetetlennek vélt homoszexuális identitások csoportközi, illetve társadalmi szinten „fikciókként”, az egyéneket tekintve „fenyegetett identitásokként” értelmeződtek. A homoszexualitás kategóriája pedig egy – a „heteroszexuális alapfeltevést” tükröző – „heteroszexuális koncepcióként” jelent meg, mely önmagában értelmezhetetlen.
A homoszexuális kategória – és identitás – elégtelensége referenciátlanságából adódott, illetve annak a fel nem ismeréséből – vagy egyfajta társadalmi konszenzuson nyugvó tudatos „félreismeréséből” –, hogy a társadalmi nemi normák kulturális mátrixában a biológiai nem, a társadalmi nemi szerep, a szexuális gyakorlatok és a vágyak egysége megkérdőjelezhető és esetenként megkérdőjelezendő. A homoszexualitás politikája ilyen értelemben a társadalmi nemi és a szexuális identitások alkotóelemeinek és társadalmi-kulturális környezetének újra- és újjáértelmezése után kiált. A homoszexualitás politikájának elemzése tehát csak több szinten, az esszencialista és a társadalmi konstrukcionista megközelítések máig jellemző „együttélésének” figyelembevételével valósítható meg.
III. A magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban tükröződő homoszexualitáskép történeti előzményeinek és mai jellegzetességeinek áttekintése során – különös tekintettel azokra a büntetőjogi rendelkezésekre, melyek a homoszexuálisokat érintő intézményesített diszkrimináció alapjául szolgálhattak – a következőket állapítottam meg:
A homoszexualitással kapcsolatos törvények magyarországi történetének felvázolásából megmutatkozott, hogy a büntetőtörvényekben tettenérhető elutasítás gyökere egyfajta – a keresztény “szemérmetességet”, illetve a “természet rendjének” fenntartását hirdető – erkölcsi ítélet volt. Ez a keresztény gyökerű, erkölcsi alapú megítélés sugárzott az AB által 2002 szeptemberében megsemmisített paragrafusokból is.
A történeti áttekintésből az is kitűnt, hogy az azonos neműekhez vonzódók jogi megkülönböztetése ellen egyes európai szerzők már a 19. század második felétől szót emeltek. Bár már ebben az időszakban megjelentek azok az érvek, melyek a büntethetőség megszüntetését a magánélet állami beavatkozás-mentesítésére hivatkozva kívánták elérni, a későbbiekben elsősorban a homoszexualitás medikalizált megközelítése uralta el a jogalkotást. A 20. század eleji magyar pszichiáterek nézeteiből azonban az is kiderült, hogy – legalábbis többen közülük – a homoszexualitást “önmagában” nem tartották betegségnek: ők is inkább a társadalmi megbélyegzésből eredő traumatikus következményeket tartották a homoszexualitás “betegségtüneteinek”.
Magyarországon az 1878-as törvény a – felnőtt férfiak – kölcsönös beleegyezéssel történő homoszexuális kapcsolatait még szankcionálta, míg az 1961-es törvényben ez a bűncselekménytípus már nem szerepelt. A változás hátterében a homoszexualitás “biológiai terheltségként” való meghatározását találjuk. Az 1978-as törvény azonban tovább őrizte – és egyes részeiben továbbra is őrzi – az 1961-es megkülönböztető gyakorlatot az un. belegyezési korhatárok eltérő meghatározásával. Bár az 1978-as törvényhez fűzött magyarázatban a homoszexualitás “eltanulhatóságára” vonatkozó elképzelés jelent meg, mely ellentétbe állítható a 17 évvel korábbi biológiai meghatározottságot hangoztató érvvel, mely alapján eltörölték a felnőttek közötti kölcsönös beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolatok büntetését.
Mindezek alapján elmondható, hogy a 20. század második felében a magyar jogalkotók a homoszexualitást egyfajta “abnormális” biológiai – és így nem büntetendő – jelenségként határozták meg, mely ugyanakkor mégis valamilyen módon eltanulható és elsajátítása különösen az ifjúság számára elkerülendő veszélyekkel jár. Az 1990-es évek végére a homoszexualitásra vonatkoztatható magyar jogalkotás ellentmondásai a jogalkalmazásban is felszínre törtek: több konkrét esetben is felmerült az azonos neműek kapcsolatát megkülönböztetéssel kezelő jogszabályok alkotmányellenessége. A nemzetközi – európai uniós – elvárások szintén a diszkriminatív szabályozások fölülvizsgálatát vetítették előre.
A magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban tükröződő homoszexualitással kapcsolatos attitűdök – elsősorban 19-20. századi – vizsgálata során nyomon követhetők a homoszexualitás társadalmi kategorizációjának változatai: a homoszexualitás a 19. század végéig bűnként, a 20. század második feléig betegségként, majd a társadalomra – bizonyos mértékig – veszélyes normasértésként jelenült meg. A szabadon választható homoszexuális életforma, úgy tűnik, egyelőre nem szerepel a magyar jogrendszer által tükrözött választékban.
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az azonos neműek közötti kapcsolatok jogi megkülönböztetésében megnyilvánuló intézményes diszkrimináció fokozatos felszámolása csak az első lépéseket jelentheti egy általános antidiszkriminációs szabályozás megalkotása felé. Az Alkotmánybíróság 2002 szeptember 3-ai döntése ilyen szempontból mindenképpen nagy jelentőségű, hiszen hozzájárulhat az állampolgárok egy nem elhanyagolható hányadának sikeresebb társadalmi integrációjához.
IV. A homoszexualitás magyar médiabeli láthatóságára vonatkozóan – elsősorban a homoszexualitással kapcsolatos 1993 és 2000 közötti HVG-beli médiareprezentációk vizsgálata alapján – a következőket állapítottam meg:
Vizsgálataim arra alkalmasak voltak, hogy jelezzék a homoszexualitás adott időszakra jellemző társadalmi „tematizálódását”, arra viszont nem, hogy a homoszexualitás társadalmi elfogadottságára vonatkozóan megalapozott kijelentéseket tegyek. A HVG – mint gazdasági, politikai hírmagazin – elemzése műfaji meghatározottságából adódóan viszonylag hűen tükrözte a homoszexualitás hírértékét, így lehetőség nyílt annak nyomonkövetésére, mikor, hogyan és miért vált közlésre érdemessé a téma nem csupán a napi szenzációhajsza, hanem a tartósabb – komolyabb – társadalmi figyelem felkeltése, illetve visszatükrözése szintjén.
Vizsgálódásaim központi témája a homoszexualitás mainstream médiabeli láthatósága volt, melynek mértéke egyrészt a jelenség kulturális elfogadottságát és társadalmi integráltságát, másrészt a homoszexuálisok társadalmi csoportjának erőviszonyait és önkifejező képességét jelezhette. A társadalmi észlelhetőséggel kapcsolatos vizsgálataim alapján az mondható, hogy a homoszexualitás tematikája a vizsgált időszak kezdetétől folyamatosan jelen volt a HVG-ben, bár a magyarországi beszámolókban ez a folyamatosság csak 1995-96-tól vált jellemzővé. 1996-tól – különösen 1998-ig – a homoszexualitás magyarországi észlelhetősége a homoszexuálisok közvetlen megszólalási lehetőségével erősödni kezdett, ami összefüggésbe hozható a magyar homoszexuális aktivizmus egyre hatékonyabbá válásával.
A homoszexualitás tematikáján belül elsősorban a büntető- és polgári jogi (főként az azonos neműek szexuális kapcsolatának büntethetőségére és az azonos neműek életközösségének jogi elismerésére vonatkozó) törvények megváltoztatására irányuló kezdeményezések voltak esélyesek a hírérték megszerzésére. Az ilyen típusú különféle kezdeményezések országspecifikus jellegének hangsúlyozása mellett már a kezdetektől jellemző volt a homoszexuálisok problémáinak tágabb, emberi jogi kontextusban való ábrázolása. A magyar témájú cikkekben szintén fokozatosan erősödött a homoszexuálisok társadalmi megkülönböztetésének alapvető emberi jogi problémaként, valamint az Európai Unió tagországainak többségében – elvárásként vagy működő gyakorlatként – meglévő antidiszkriminációs szabályozás igényként való megjelenítése.
A homoszexuálisokkal kapcsolatos sztereotípiák közül a legerősebb motívumként a promiszkuitásra való közvetlen vagy – elsősorban az AIDS kapcsán – közvetett utalás mutatkozott. Ebben fontos szerepet játszott a homoszexuálisokra mint „AIDS-es rizikócsoportra” való utalás: itt volt a leginkább tettenérhető a homoszexualitás és a gyakori szexuális partnercsere közötti látszatkorreláció. Valószínűleg az sem lehetett véletlen, hogy éppen az AIDS – illetve a promiszkuitás – kapcsán tűntek fel a homoszexuálisok a leghomogenizáltabb módon: olyan egységes „(rizikó)csoportként”, ahol a valós szexuális gyakorlatokhoz képest a homoszexuális csoporttagság vált elsődlegessé az ítéletalkotásban.
A terminológiai vizsgálatból arra lehetett következtetni, hogy – az elsősorban a beszélő és a homoszexuálisok közötti társadalmi távolság hangsúlyozására szolgáló negatív vagy trágár konnotációjú, régóta használatos kifejezések továbbélése mellett – Magyarországon az 1990-es évek második felére elfogadott és egyre elterjedtebb köznyelvi formává vált a homoszexuálisok önmeghatározásának tiszteletben tartását sugalló 'meleg' kifejezés.
A HVG-ben szereplő homoszexualitással kapcsolatos médiareprezentációkat a homoszexualitás Magyarországon is fokozatosan növekvő társadalmi láthatóságának, észlelhetőségének a dokumentumaiként értelmeztem. Elemzésem megengedte azt a következtetést, hogy a homoszexualitással kapcsolatos többféle forrásból származó információmennyiség növekedésével, illetve ennek médiareprezentációkban való megjelenülésével a téma árnyaltabb – kevésbé sztereotip – és a társadalom felé nyitottabb megközelítése várható.
V. Az önmagukat melegként azonosító férfiak értékpreferenciáinak empirikus kvantitatív vizsgálata során a következőket állapítottam meg:
Az önmagukat melegként azonosító magyar férfiak értékpreferenciái és identitásképző tényezőként értelmezett homoszexualitásuk közötti összefüggés feltételezését arra alapoztam, hogy értékpreferenciáikat a magyar népesség értékpreferenciáival összehasonlítva jelentős eltéréseket tapasztaltam.
Az értékpreferencia vizsgálatokban használt Rokeach-teszt ugyan nem tartalmaz a homoszexualitással közvetlenül összefüggésbe hozható értékeket, de a korábban részletesen ismertetett vizsgálataimból az derült ki, hogy az önmagukat melegként azonosító férfiak mintájából nyert budapesti melegminta és a magyar népességet reprezentáló mintából a budapestiek leválogatással és kétdimenziós súlyozással nyert másik minta értékválasztási mintázatában jelentős eltérések voltak tapasztalhatók. Mivel ezekben a mintákban a nem, az életkor, a lakóhely és az iskolai végzettség szerinti csoportok megoszlása szinte teljesen azonos volt, az értékpreferenciabeli különbségek értelmezésében mindenképpen nagy szerepet kellett játszania a két minta között mutatkozó egyetlen jól azonosítható megkülönböztető jellemzőnek, az – azonos neműek irányában megnyilvánuló nyíltan vállalt, illetve az egyéni életvezetés szempontjából meghatározónak érzett vonzalomként megfogalmazott – homoszexualitásnak.
Ezen a ponton a homoszexualitás – vagy melegség – tartalmi jellemzőinek meghatározása nem is tűnt fel lényeges elemként, hiszen csak azt tudhattuk, hogy az eredeti melegmintát önmagukat melegnek valló férfiak alkották; arról azonban nem rendelkez(het)tünk pontosabb információkkal, hogy az egyes válaszadók számára saját melegségük – vagy a homoszexualitás társadalmi kategóriájához való viszonyuk – hogyan, milyen értelmezési keretben jelent meg.
Azt viszont szinte teljes bizonyossággal állíthattam, hogy a megkérdezett magyar meleg férfiak olyan sajátos értékválasztásbeli jellemzőkkel bírtak, melyek a homoszexuális-, illetve melegidentitás(ok) vagy identitásszelet(ek) meglétének indikátoraiként váltak értelmezhetővé. E jellemzők közé sorolódott például a sokszor hiányként vagy az átlagosnál nehezebben megvalósítható célként megjelenő családi biztonság alternatíváiként értelmezhető kötődésekre – például az igazi barátságra – koncentráló beállítódás; a családi biztonságtól elkülönülő belső harmónia megteremtésének kiemelt szerepe; a meleg mintákban megnyilvánuló – Inglehart értelmezésében „posztmaterialistábbnak” tekinthető – olyan értékorientáció, ahol a „minőségi életre” való törekvés nyilván elképzelhetetlen a melegség bizonyos fokú – egyéni és társadalmi – elfogadottsága nélkül; és ezzel összhangban az előítéletektől való mentesség fontosságának hangsúlyozása, ami az előítéletektől szenvedők – köztük a magyar meleg férfiak – számára mindenképpen különös jelentőségű érték.
VI. A homoszexualitás szociális reprezentációjának kvalitatív empirikus vizsgálata során – magyar meleg férfiakkal készített interjúk elemzése alapján – a következőket állapítottam meg:
Az elemzés tágabb elméleti kereteként a szociálisidentitás- és szociálisreprezentáció-elméleteket használtam. A szociálisreprezentáció-elméletek a társadalmi valóság konstruált jellegét hangsúlyozzák: a társadalmi valóságot a társadalmi interakciós folyamatokban létrejövő szociális reprezentációk képviselik. A szociális reprezentációk „hétköznapi tudástartalmai” az ezeket létrehozó egyének és csoportok valóságértelmezését tükrözik, mely valóságértelmezés az egyéni és csoportidentitások megalkotásának alapanyagául szolgál. A társadalmi reprezentációk és identitások kialakításának kölcsönhatása központi eleme Breakwell identitásfolyamat-elméletének: az identitásfolyamatok hatékony működését akadályozó identitásfenyegetések és az ezek feldolgozására alkalmazott stratégiák megértése érdekében válik szükségessé a –társadalmi hiedelmekként és attribúciókként megfogalmazott – szociális reprezentációk vizsgálata.
A homoszexualitást tehát fenyegetett identitásként közelítettem meg, melynek kialakulásához nagymértékben hozzájárult a homoszexualitás szociális reprezentációja. Vizsgálataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a homoszexualitás társadalmi kategóriája identitáskonstruáló erejét főként a homoszexualitás szociális reprezentációjának negatív tartalmaiból nyeri, melyek az érintettek számára identitásfenyegetésként jelentek meg.
A kvalitatív interjúelemzési módszerek szabályszerűségeinek megfelelően vizsgálatom nem egy általános érvényű helyzetjelentés, hanem sokkal inkább az eddigi nemzetközi kutatási tapasztalatok alapján „tipikusnak” tekinthető esetek, attitűdök, viselkedési mintázatok rekonstruálásának kísérlete volt.
Egy 1983-ban készült vizsgálat eredményeinek felhasználásával lehetőségem nyílt a rendszerváltást megelőző és az azt követő időszak bizonyos fokú összehasonlítására is, mely alapján a homoszexualitás 1980-as évek eleji szociális reprezentációja a maihoz képest sokkal negatívabbnak tűnt. Az 1983-as „homoszexuális helyzet” jellemzésében a következő egymással szorosan összefüggő fogalmak tűntek központi jelentőségűnek: a homoszexualitás társadalmi felvállalhatatlanságából adódóan az önazonosság titkolása, a kényszerpályaként megjelenő látszatnormalitás, a mindehhez kapcsolódó öngyűlölet és az esetleges menekülési lehetőségek (külföldre távozás, névházasság, öngyilkosság).
A homoszexuálisok által használt nyelvi önmeghatározási készlet vizsgálata arra mutatott, hogy az azonos neműek közötti kapcsolatok társadalmi reprezentációs tere a korábbi időszakhoz képest kitágult: a meleg és a homoszexuális szavak fokozódó jelentéselkülönülése, illetve a „buzi” szó átfogóan negatív tartalmának hatástalanítására tett kísérletek a szabadabb önmeghatározási igény erősödésének jeleként vált értelmezhetővé az azonos neműekhez vonzódó magyar férfiak körében.
A homoszexualitás szociális reprezentációjának identitásfenyegetésként való megközelítését támasztották alá a mai Magyarországon élő azonos neműekhez vonzódó férfiak saját társadalmi helyzetértékelésére vonatkozó beszámolók, melyek kiegészültek a családi és a munkahelyi környezetben is érvényesülő félelmekre, illetve negatív tapasztalatokra való utalásokkal. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy az önazonosság meglelését és kiteljesítését válaszadóim számára leginkább a társadalom elutasító légköre akadályozta. A társadalmi elutasítás gyökerei a homoszexuális és a heteroszexuális kategóriák merev elkülöníthetőségébe vetett hitben és ezzel összefüggésben a heteroszexuálisokat és a homoszexuálisokat egymástól jól megkülönböztethető – és egyes konkrét szabályok által megkülönböztetett – társadalmi csoportokként kezelő megközelítésig nyúlnak. Ennek az értelmezésnek az érvényessége hangsúlyozódott azok által, akiknek a válaszain végigvonult a heteroszexualitással ellenpontozott homoszexualitás fogalmi egységével, illetve a társadalomban élő homoszexualitáskép homogenizáltságával kapcsolatos feltételezések megkérdőjelezése. Ennek alapján az mondható, hogy a szexuális tapasztalatok nem önmagukban – nem önmaguktól – váltak identitásteremtő kapacitássá, hanem a hozzájuk tapadó társadalmi jelentések által.
A homoszexualitás társadalmi reprezentációjában az 1980-as évekbeli helyzettel összehasonlítva több ponton is jelentős változást tapasztaltam. Egyrészt a mostani beszámolókban helyet kaptak az 1983-ban még teljesen hiányzó pozitívumok: a homoszexuális lét lehetséges pozitív aspektusai társadalmi szinten – a társadalmi nemi szereprendszer kontextusában – a némileg sztereotipikusan megközelített klasszikus heteroszexuális férfiszerep kritikájának, csoportközi szinten a közösségteremtés igényének, személyes szinten pedig az önelemzés szükségletének kifejeződéseiként jelentek meg. Másrészt a „homoszexuális infrastruktúra” egyre jobb kiépülésével, a társadalmi láthatóság fokozódásával a homoszexualitás társadalmi reprezentációs tere is tágabbá és tagoltabbá vált: például a meleg szervezetek már nyíltan felléphetnek a melegek érdekében és a meleg bárok kulturáltabb szórakozási, ismerkedési lehetőségeket kínálnak, mint a homoszexuális élet korábbi titkos színterei. A családi és a munkahelyi környezetben azonban továbbra is jelen voltak – bár valamennyire kisebb mértékben – a korábban is jellemző titkolózás-lelepleződés dinamikájában megragadható identitásfenyegetések.
A homoszexuális identitás fenyegetett identitásként való értelmezése és a homoszexualitás szociális reprezentációiban tükröződő identitásfenyegetések vizsgálata alapján vetődhetett fel annak a lehetősége, hogy e társadalmi fenyegetettség nélkül talán nem is létezne homoszexuális identitás. Ilyen értelemben a homoszexuális identitás sokkal inkább a társadalmi elkülönítés és megkülönböztetés által életrehívott társadalmi fikciónak tűnt, mint az egyéni önazonosság egyik „tartópillérének”.
A magyar kutatási lehetőségek rendkívül sokirányúak, hiszen sok tekintetben az alapvető fontosságú információk hiányoznak.
A homoszexualitás társadalmi vizsgálata a nagy nyugati demokráciák önvizsgálatával került fókuszba: a magukat demokratikusnak és az egyéni szabadságot, a saját testtel és lélekkel való rendelkezés szabadságát felértékelő társadalmaknak szembe kellett nézniük nem csak a női szerepek újraértékelésével, nem csak a fogamzásgátlás vagy a nemzeti és vallási kisebbségi kultúrák elfogadásának szükségességével és hasznosságával, hanem az ellenséges, idegenkedő kontextusban mozgalommá fejlődött homoszexualitás társadalmi értékelésének tanulmányozásával és újraformálásával is.
A homoszexualitás aktualitása ugyanis a posztmodern, városi társadalmakban szorosan összefügg a tágan vett értékrend átalakulásával. A homoszexualitás láthatósága tanúsítja egyfelől a személyes kiteljesülés, az önazonosság értékeinek előtérbe kerülését a mai nyugati társadalmakban. Másfelől e láthatóság azt is mutatja, hogy a tradicionális értékrendek a jelenkor társadalmainak leírására alkalmatlanná váltak, e társadalmakba való beilleszthetőségük kudarcot vallott.
A homoszexualitás társadalomtudományos vizsgálata a magyar társadalom átalakulásának egy olyan jelenségére – egy elhanyagolt és hagyományosan el nem ismert kisebbség helyzetére – vethet fényt, melyet joggal tekinthetünk szimptomatikusnak a társadalmi mozgások és értékváltozások megítélése szempontjából. Ugyanis míg a vizsgálandó helyzet Magyarországon lényegében nem tér el a nyugati társadalmakban megfigyelttől, a magyar társadalomkutatás a témával nagyon keveset foglalkozott, mely tény maga is a homoszexualitás hátrányos társadalmi megítélésének egyik megnyilvánulásaként értékelhető.