Mindenekelőtt a közép- és kelet-európai csatlakozó országok az uniós bővítés utáni növekedési lehetőségeit tekinti át. Három forgatókönyvet vázol fel. Az első szerint az új tagok a kilencvenes évek folyamán nyújtott teljesítményükkel lényegében azonos módon fognak fejlődni a belépést követően. Felhívja a figyelmet azonban arra, hogy az elmúlt évtized körülményei alapvetően mások voltak: a kérdéses országok ekkoriban álltak át a tervutasításos gazdálkodásról a szabadpiaci gazdaságra, megszenvedve az átállás minden negatív hozadékát (munkanélküliség, piacok elvesztése, termelés-visszaesés, stb.). Az utána következő gyors növekedésről pedig pillanatnyilag igen nehéz eldönteni, mennyiben köszönhető az átállásnak (tehát mennyire tekinthető ideiglenesnek) és mennyiben valóban stabil, fenntartható növekedési pályáról van szó. Ez a forgatókönyv tehát nem igazi alternatíva. A második lehetőség a jelenlegi növekedési ütem fennmaradása a csatlakozás után, míg a harmadik forgatókönyv a növekedés még intenzívebbé válását tételezi fel. Ezekkel az a probléma, hogy a déli tagállamok (Görögország, Portugália és Spanyolország) fejlődését veszik alapul, tekintet nélkül az egyes csatlakozó országok egyedi körülményeire.

Garnier ezért egy negyedik forgatókönyvet javasol, ami tekintetbe veszi a csatlakozó ország egyedi feltételrendszerét és felzárkózási képességét. A kulcstényezők a kereskedelmi nyitottság mellett a tőkebeáramlás, a jövedelmek átcsoportosítása a termelő ágazatokba, a szerkezeti reformok elmélyítése és az átgondolt beruházási stratégia.

Három fő szempontot érdemes megvizsgálni Garnier szerint: a külkereskedelmi rendszer nyitottságát, az EU kohéziós politikáját és a nemzeti (fejlesztési) politikákat. A külkereskedelmi rendszer nyitottságát illetően felhívja a figyelmet, hogy az, bár előfeltétele a növekedésnek, ám önmagában nem elég. Nélkülözhetetlen a megfelelő fejlesztési stratégia, amelybe természetesen az emberi erőforrások (konkrétan az oktatás) fejlesztése is beletartozik. Ismertet egy új fejlődési modellt is, mely a következőképpen foglalható össze: a kereskedelmi költségek csökkenése a fejlett központokba és azok környezetébe vonzza a termelő vállalatokat (a méretgazdaságosság és a beszállítók koncentrációja miatt), míg a kereskedelmi költségek, nyilván a vámok, illetékek "eltűnése" esetén a vállalatok a kevésbé fejlett régiókba helyezik át termelőkapacitásukat, a központokra jellemzőnél alacsonyabb munkaerő-költségek miatt. Ez azonban csak részben igaz, hiszen a technológia és termelőeszköz-igényes tevékenységek áthelyezésekor a vállalatok nem csupán a munkaerő költségét veszik számításba.

Ami az EU kohéziós politikáját illeti, Garnier vitába száll a többi szerzővel, akik úgy vélik, az uniós támogatások minimális hatást gyakoroltak a kohéziós államok (Írország, Görögország, Portugália és Spanyolország) fejlődésére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a Strukturális Alapok csak a nyolcvanas évek közepétől rendelkeztek olyan nagyságrendű forrásokkal, hogy az valódi hatást gyakorolhasson az érintett országok fejlődésére, a Kohéziós Alap pedig 1993 előtt nem is létezett. Ezért nem ésszerű a strukturális és kohéziós támogatásokat az érintett országok uniós csatlakozásától (1973, 1981 illetve 1986) figyelembe venni. Spanyolország például 1960-ban az akkori EGK átlagos egy főre jutó bruttó hazai összterméke (GDP) alig 59%-ával rendelkezett, míg ez a szám a nyolcvanas-kilencvenes évek uniós támogatásainak is köszönhetően 2001-re 82%-ra ugrott.

A nemzeti politikák vonatkozásában Garnier két tényezőre hívja fel a figyelmet: először, a hátrányos helyzetű régiók számára folyósított nemzeti transzferek csupán egy része beruházás-támogatás (a keletnémet tartományok a kilencvenes években 180 milliárd márkát kaptak, ebből azonban csupán 30 milliárd volt gazdasági jellegű beruházás). Másodszor a makrogazdasági stabilitást jobban kell hangsúlyozni, mert enélkül nem lehet szó fenntartható gazdasági fejlődésről, ennélfogva valódi konvergenciáról sem a tagállamok között.

A szerző végül két ajánlást tesz az uniós kohéziós politika jövőjére vonatkozólag. Az első az, hogy egyensúlyt kell találni a hatékonyság és a konvergencia szempontjai között. Ha ugyanis a hatékonyságot hangsúlyozzák túl, fennáll a veszély, hogy már amúgy is viszonylag erősebb pozícióban, fejlődésben levő régiók kapják a támogatások javát, a hátramaradottaknak csak a "maradék" jut. Másrészt a konvergenciát sem szabad túlhangsúlyozni, hiszen akkor a kevésbé lemaradt régiókat fosztanák meg a támogatásoktól és ezáltal a gyors felzárkózás lehetőségétől. (Ez volna a helyzet akkor, ha Boldrin és Canova javaslatát megfogadnák arra vonatkozóan, hogy csak a legszegényebb régióknak juttasson az EU támogatást.) A megoldás átfogó nemzeti fejlesztési stratégiák kidolgozása és végrehajtása lehet.

A második javaslat arra vonatkozik, hogy nem szabad az infrastruktúra fejlesztését csodaszernek tekinteni - ez inkább előfeltétele a felzárkózásnak, mint eszköze. Kiegyensúlyozott, jól átgondolt stratégiára van szükség a támogatandó projektek kiválasztásakor is.