TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS 4.
I. ELMÉLETTÖRTÉNETI
ALAPOK 7.
1. A város- és
faluszociológia kialakulása és fejlődése 7.
2. A hazai
hagyományok 16.
II. A VÁROS- ÉS FALUSZOCIOLÓGIA FŐBB KUTATÁSI PROBLÉMÁI 20.
1. Az urbanizáció
társadalmi problémái 20.
2. Az
ökológiai-társadalmi viszonyok problematikája 26.
2/1 A meghatározó
mechanizmusok 26.
2/2 Az ökológiai
társadalmi szerkezet 28.
2/3 Az új lakótelepek
szociológiai problémái 29.
2/4 A szegregáció
problematikája 32.
III. A TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS- ÉS TERVEZÉS TÁRSADALMI
KONFLIKTUSAI 35.
3/1 Az államszocialista településfejlesztés- és
tervezés
mechanizmusai 35.
3/2 A város-falu
egyenlőtlenségek problematikája 40.
3/3 A területfejlesztés
új folyamatai 43.
3/4 A polgári átmenet
és a regionális egyenlőtlenségek 44.
TÁBLÁK 48.
IRODALOMJEGYZÉK 49.
BEVEZETÉS
A településszociológia
a térbeli-társadalmi egyenlőtlenségek rendszerét, a térbeli-társadalmi
konfliktusokat és érdekviszonyokat vizsgálja a városokban és falvakban,
a regionális rendszerekben, a településhálózat egészében.
A modern településhálózatra éles különbségek jellemzők:
a különböző típusú településeken eltérőek a
munkavállalás lehetőségei, az egészségügyi, az oktatási,
a kulturálódási feltételek, a továbbtanulás esélyei, a szolgáltatások,
a közlekedés. A települések társadalmi
jellegzetességei, az emberi
kapcsolatok, értékek és
normák, a szubkultúrák is sajátosak. A település infrastrukturális és társadalmi adottságai és főleg különbségei
jelentős hatással vannak az
emberek mindennapi életére: a lakóhelyi életfeltételek és a helyi
társadalmi környezet a társadalmi szerkezetben elfoglalt helyzet fontos meghatározó tényezője.
A településekkel
kapcsolatos szociológia ismereteket történetileg a különböző szakszociológiai kutatások, a városszociológia, a faluszociológia
vizsgálati eredményei adják. A településszociológia
szakszociológiákon keresztül megvalósuló fejlődése a szociológia tudománytörténeti
fejlődéséből adódott, amely
a század eleje óta szakágakra
bomlott.
A településszociológiai
eredmények más településsel
foglalkozó tudományok ismereteiből, így a település- és 
társadalomföldrajzból, az urbanisztikából,
gazdaságföldrajzból, néprajból, stb. is építkeztek.
Magyarországon a hatvanas években bontakozik ki a város- és faluszociológia. A kutatások egy jelentős körét az urbanizáció
más társadalmi problémái érdeklik: a városban ás a falun lejátszódó modern átalakulás., a települések közötti közeledési folyamatok, a még meglévő különbségek. Ebben az
időszakban úgy tűnt,
hogy az urbanizáció általánossá
válik, s hogy eltűnnek a térbeli különbségek. A
nagyvárosi egyenlőtlenségek, a város
ökológiai-társadalmi szerkezete, a társadalmi
rétegek nagyvárosi, illetve térbeli elhelyezkedését meghatározó mechanizmusok problematikája a hatvanas évek derekán
kezdi a városszociológusok egy körét foglalkoztatni. A kutatásokból kiderül, hogy az
urbanizáció sokkal inkább
egyenlőtlenségekkel, mint kiegyenlítő
mechanizmusokkal jár. A városi
egyenlőtlenségeket az államszocialista
településfejlesztés- és tervezés, valamint a centralizált lakásgazdálkodási modell, a mögötte meghúzódó politikai,
hatalmi és ideológiai érdekek alapmechanizmusai
határozzák meg.
A hetvenes években
jelenik meg a településfejlesztés-
ás tervezés társadalmi konfliktusait,
a fejlesztés- és tervezés
érdekdefiniáltságait vizsgáló kutatási irány.
Ezek a vizsgálatok tovább lépnek a térbeli egyenlőtlenségek
feltárásában. A várasok és
falvak, a falvak különböző
típusai, valamint a régiók közötti egyenlőtlenségekre is fény derül. A kutatások
azt is kimutatják, 
hogy a térbeli
egyenlőtlenségek legkülönbözőbb
típusai mögött ugyanaz a
mechanizmus húzódik meg, a redisztributív
területi irányítás és gazdálkodás
(a központosított többlettermék elvonás és
újraelosztás rendszere).
A mai településszociológiai kutatások problémája:
a polgári átmenet, a kialakuló
piacgazdaság milyen hatással van a korábbi egyenlőtlenségekre? S noha a válasz
még korántsem egyértelmű, a
legfrissebb kutatások a korábbi egyenlőtlenségek részben újjáalakulásáról, részben ismételt megszilárdulásáról
adnak számot.
A "Településszociológia
alapjai" című jegyzet a város és
a faluszociológia elméleti alapjai, a nemzetközi és a hazai
hagyaték áttekintését követően a településszociológiai kutatások fontosabb eredményeit mutatja be. Így
az urbanizációval kapcsolatos szociológiai
problémákat, a nagyvárosi ökológiai szerkezettel összefüggő kérdéseket: a centralizált területfejlesztés- és
tervezés társadalmi egyenlőtlenségeit, konfliktusait,
a ma kibontakozó folyamatokat. Az irodalomjegyzék további segítséget ad az egyes kérdések
elmélyültebb tanulmányozásához.
I. ELMÉLETTÖRTÉNETI ALAPOK
1. A VÁROS- ÉS FALUSZOCIOLÓGIA KIALAKULÁSA
ÉS FEJLŐDÉSE
A város- és
faluszociológia születése egybeesik a tradicionális falusi társadalmak felbomlásával, illetve az urbanizáció kibontakozásával. Az iparosodás kezdeti szakaszának óriási munkaerő-szükséglete
fellazította a falusiak helyhez
kötöttségét, s a falu lakói tömegesen
vándoroltak a városokba. Az iparosodás és a városi
fejlődés valósággal szétfeszítette a társadalmi élet és az emberi kapcsolatok
hagyományos mintáit.
A hagyományos
életformák válsága a városi környezetben
érződött a legélesebben. Az urbanizáció,
a rohamos városnövekedés kezdeti szakaszában éppen a negatív
jelenségek vonták magukra
a társadalomkutatók figyelmét: a
falusi közösségek életében oly fontos
családi, rokoni, szomszédsági kötelékek fallazulása,
háttérbe szorulása, a deviáns viselkedési formák - a búnőzés, a prostitúció, az alkoholizmus,
az öngyilkosság - elharapódzása,
a lakásnyomor és a nyomornegyedek,
a szegénység.
Ennek az elsődlegesen szociális érdeklődésnek a jegyében kezdődött meg a századforduló körül a város társadalmi problémáinak empirikus vizsgálata,
elsősorban Angliában, majd az
Egyesült Államokban is.
Az amerikai Lynd házaspár az 1919-1933. évi világválság előtt és után folytatott kutatásaiban arra keresett választ, hogyan formálja át az urbanizáció "Middletown" - a tipikusnak tűnő amerikai kisváros életét, a helyi társadalmi struktúrát, az életmódot, a kommunikációs viszonyokat, a
szellemi kultúrát és a lokális
hatalmi viszonyokat.
A városszociológia
mint szakszociológia kialakulásában döntő jelentőségű volt az un.
chicagói iskola munkássága. Park,
Burgess és Mckenzie 1925-ben megjelent munkájukban
rámutatnak, hogy a városi társadalom és általában a társadalom
jelenségeinek megértésében a környezeti viszonyok, az élet tárgyi feltételei és kiváltképpen a tér szerkezete, fizikai struktúrája magyarázó erővel bírnak; a társadalom
térbeli szerveződésében törvényszerűségek mutathatók ki. /Park, Burgess és Mckenzie, 1925/ Mivel felfogásukat a biológia
egyik ágának, az élőlények és környezetük viszonyát tanulmányozó
ökológiának az analógiájára dolgozták ki annak szemléletét és kategóriáit alkalmazva az
emberi társadalomra -, humán
ökológiának nevezték el.
Elméletük igazolása
céljából számos kutatást végeztek a településszerkezet
és a társadalmi struktúra, valamint kapcsolatuk feltárására. Megállapították,
hogy a városok belső térbeli szerkezete differenciált, és bizonyos általános szabályszerűségeket mutat. A különbség elsősorban a
városi társadalmi élet funkcióinak
térbeli elkülönüléséből adódik. Így a 
városközpontban összpontosulnak az igazgatás, az üzleti élet és a szórakoztatás funkciói. A belvárost az úgynevezett átmeneti övezet veszi körül, amelynek hatalmas
és általában
rossz állapotban lévő bérházai a
vidékről felvándorolt munkásoknak és a csavargóknak,
a bűnözőknek adnak szállást.
A következő övezet az ipari munkások
otthona, majd ezt követik a gazdag társadalmi rőtegek villanegyedei.
Végül a város szálán az elővárosok
és kertvárosok találhatók.
A térbeli
eltérések a társadalmi összetétel, a társadalmi élet jellegzetességeiben
is megnyilvánulnak:
az egyes térbeli egységekben sajátos magatartási
minták, tipikus társadalmi kapcsolatok, érték- és normarendszerek,
szubkultúrák alakulnak ki. Tehát
a nagyváros térbeli-fizikai egységei egyben társadalmi egységek
is; ezeket ökológiai egységeknek vagy természetes
övezeteknek (natural areas)
nevezték el.
A klasszikus
humán ökológusok szerint a természetes övezetek az ökológiai folyamatok
- a szukcesszió, az invázió,
a migráció, a fluktuáció és a szegregáció
- révén alakulnak ki.
Az ökológiai folyamatok a társadalomban végbement változások következményei: egyrészt a népesség,
másrészt a városi funkciók térbeli mozgásait jelentik.
A chicagói
iskola kutatói ennek a metodológiának az alapján vizsgálták és magyarázták
a város neurotikus jelenségeit és az emberi kapcsolatok
felbomlását is.
Néhány ökológus
igazolta, hogy a nagyvárosokban
vannak olyan természetes övezetek, amelyek kedveznek a társadalmi deviancia kialakulásának. Ezek a
nagyvaros fizikailag leromlott
állapotban levő negyedei, ahol főkent a társadalmon kívül álló rétegek, csavargók, bűnözök, alkoholisták, kábítószerfogyasztók élnek. Az úgynevezett
slumok sajátos fizikai ás társadalmi viszonyaiban olyan szubkultúra
formálódik ki, amelynek
normái ellentétesek a társadalmilag elfogadott
értékekkel. Burgess az ökológiai folyamatokból,
nevezetesen a városon belüli mobilitásból
vezette le a társadalmi normáktól eltérő magatartást.
A mobilitás eredményeként a városiaknak
nincs állandó és szoros csoportkapcsolatuk,
vagyis nem állnak tartós társadalmi kontroll alatt. A társadalmi ellenőrzés hiányában az egyen
könnyen sodródik a bűnözés
felé.
Noha a humán
ökológia jegyében fogant kutatások gazdag és értékes
empirikus anyagot eredményeztek, túlnyomóan biológiai analógiákra épülő elméleti-fogalmi apparátusuk
hamarosan elégtelennek bizonyult a feltárt jelenségek magyarázatára. Az elméleti
útkeresésben kiemelkedő szerepe volt L. Wirthnek, aki a humán ökológia eredményeit
a klasszikus szociológia kérdésfeltevéseivel kapcsolta egybe.
Wirth a patologikus jelenségeket és az emberi kapcsolatokban tapasztalt válságjeleket a nagyváros három
lényeges tulajdonságival magyarázta: a nagy lélekszámmal, a népsűrűséggel, valamint a varos differenciált
társadalmi szerkezetével. /Wirth, 1938/ E három jellemzőből szerinte szűkségképpen
következik a primer kapcsolatok felbomlása, a 
kapcsolatok elszemélytelenedése, felületessége, és mindebből a társadalmi
kontroll hiánya.
Wirth a fenti három tényezőből
kiindulva értelmezte a város általános
társadalmi jellegzetességeit is. Koncepciója szerint e három vonás egy sajátos típusú társadalmi
szerveződést, illetve életformát
eredményez, az urbanizmust, melyet a másodlagos csoportkapcsolatok dominanciája és az elsődleges kapcsolatok felbomlása jellemez. Wirth koncepciója
hosszú időre megalapozta a
városkutatások gyakorlatát. Városkoncepcióját paradox módon Redfield "folk"-társadalom elmélete
erősítette meg. A tradicionális népi
közösséget Redfield a városi társadalom ellenpólusaként olyan integrált egységnek írta le, amelyet teljesen átfognak és meghatároznak a
családi-rokoni-szomszédsági kapcsolatok.
/Redfield, 1947/
A felfogás mélyén
Tönnies "Gemeinschaft-gesellschaft" tipizálása, a falusi és a városi társadalom ellentétes értelmezése is megtalálható. Az amerikai faluszociológia nagymértékben támaszkodott Tönnies munkásságára: az
amerikai vidéki társadalom
viszonyairól feltárt tények és módszerek az európai falukutatásokra is jelentős hatással voltak. /Vágvölgyi, 1985/
Az 1950-1960-as években
a városi és a falusi életformának a fenti
kettősségben való értelmezése egyre inkább kétségessé vált. Egyfelől a faluval
kapcsolatos újabb kutatási eredmények azt
bizonyították, hogy a falu integráltnak tűnő társadalmában súlyos konfliktusok élnek, hogy az integráltság
inkább illúzió, 
mintsem valóság. /König, 1967/ Másfelől számos nagyvárosi kutatás a hamar eltemetett
primer - baráti, szomszédsági, családi kapcsolatok továbbéléséről, funkcionálásáról számolt be. Kiderült, hogy a nagyvárosi ember egyidőben, egyszerre tartozik mind primer csoportokhoz, mind
pedig a szekunder társadalmi szervezetekhez. A
primer csoportok szerepének növekedésével szükségszerűen csökken a másodlagos szervezetekben való részvétel intenzitása, és megfordítva.
Az újabb empirikus
kutatások eredményeinek összegzése alapján olyan
álláspont alakult ki, hogy a mai nagyvárosokban mind a wirthi, mind a redfieldi modell megtalálható; az emberi kapcsolatok tradicionális, "falusi" és
modern, városi formái is. /p1.
Castells, 1972/ Egyes kutatók a közösségi élet e két típusát meghatározott városnegyedekhez kötik. S.
F. Fava New York három különböző
negyedében (a központban, a városszélen és egy szuburb negyedben) végzett felmérései azt mutatták, hogy a szomszédsági kapcsolatok annál erősebbek, minél
messzebb van az adott városrész a belvárostól. /Fava, 1960/ A belvárosi
és a szuburb életforma közötti radikális
különbség alapján indokoltnak látta a
wirthi "urbanizmus" mellett "szuburbanizmus
mint életmód" kategória
bevezetését. P. Willmott és M. Young is arra a megállapításra jutott, hogy a tradicionális kapcsolatok London régi, belső munkásnegyedeit jellemzik, míg a
modern városi élet a középosztály
által lakott külvárosokat. /Willmott és Young 1960/ H. Gans 1962-ben megjelent, összegző jellegű dolgozatában szintén csak a belváros jellegzetességének tartja a
Wirth által 
leirt életformát, a tradicionális kötödések továbbélését a külváros
sajátjának tekinti. /Gans, 1962/
A francia M. Castells a két életforma-típust nem a
különböző városrészekhez kapcsolja,
hanem a tradicionális közösségi élet mintáit Általában a
lakóhelyhez, a modern városi élet jellegzetességeit
pedig a város egészéhez. Vagyis a városlakók primer kapcsolatai, tradicionális
magatartási formái elsősorban lakóhelyükhöz kötődnek, míg a szervezeti viszonyok
és a felszínesebb kapcsolatok a
városban betöltött funkcionális helyűkből
következnek. /Castells, 1972/
A hatvanas évek közepén
H. Hoyt a városi szerkezet klasszikus
modelljének a torzulásairól ír. /Hoyt, 1973/ A tanulmányban
kifejti, hogy a húszas évek óta lezajlott városnövekedési,
valamint egyéb folyamatok eredményeként megváltozott a városszerkezet klasszikusnak hitt modellje. A városnövekedés a centrumból áttevődött az
elővárosokba, miközben megváltozott a
központok etnikai összetétele is. A középosztály jövedelmi viszonyainak emelkedése miatt is a fehér lakosság a belvárosból,
de az átmeneti övezetből is kiköltözött a kertvárosokba.
A 20-as, 30-as években a nagyvárosokat meg nem vette körül kertvárosi gyűrű.
Hoyt szerint a magángépkocsik majdhogynem általánossá válása igen fontos tényezője
a városi lakásság kiáramlásának, a családi házak vasútvonalaktól távol eső építésének, valamint a bevásárló központok és
szétszórt ipartelepek kialakításának.
/ld. uo.178 old./
Ez és az ehhez hasonló belső reformkísérletek sem tudják a hagyományos ökológiai megközelítést
megvédeni. A hatvanas évektől
egyre inkább kétségbe vonják a
humán ökológia magyarázó elveit. Gans vonta le elsőként általánosító
jelleggel azt a következtetést, hogy - szemben a wirthi koncepcióval
- nem beszélhetünk egységes nagyvárosi
életformáról, és hogy a
városban létező sokféle életforma magyarázatánál alapvetően nem az ökológiai
viszonyokból, hanem a társadalmi-foglalkozási rétegződésből kell kiindulni.
/Gans, 1962/ Castells is azzal érvel,
hogy a chicagói iskola ökológiai determinizmusa
túlhaladott. Az ökológiai irányzat nem
számolt azzal, hogy a tér
szerkezete, igénybevétele és fizikai
jellege a társadalmi csoportok aktív tevékenységének
eredménye. Castells elismeri,
hogy minden társadalom örökli az
előző nemzedék által kialakított ökológiai viszonyokat, s
ezek valóban befolyásolják a
további társadalmi gyakorlatot. Csakhogy a csoportok képesek a
teret átalakítani és új társadalmi tartalommal megtölteni. Ezért - vonja
le a konklúziót Castells - a város
közösségi életében nagyobb jelentősége van a társadalmi,
foglalkozási csoportoknak, a csoportok
szubkulturális viszonyainak, mint az ökológiai tényezőknek.
/Castells, 1972/
A humán
ökológia elméleti meghaladását egész sor empirikus kutatás eredményei
készítették elő. Gint és Fava az amerikai kertvárosokban
végzett kutatásaik eredményeként rámutattak, hogy
e lakónegyedek jellegzetes életmódja nem ökológiai jellemzőkből,
hanem az amerikai társadalom általános 
értékeiből, az egyéni fogyasztást előíró normatívákból adódik. /Gint és Fava, 1964/ Willmott és Young ugyancsak a társadalmi szerkezetet tartja az életmód, magatartás és kultúra alapvető változójának.
Megállapításukat kutatásaikkal
igazolják, amelyek szerint a munkásnegyedekben
még urbanisztikai feltételek nélkül társadalmi, és nem ökológiai helyzetéből
következik. Ezzel szemben a középosztály befelé fordultsága, kapcsolatnélkülisége ökológiai viszonyokkal, urbanisztikai feltételekkel is csak nehezen befolyásolható. Kétségtelen viszont, hogy az
ökológiai viszonyok változása végül is befolyással van a középosztály társadalmi
helyzetéből magyarázható életmódjára. A
képletet ennek alapján tehát módosítani kell: a város társadalmi
jellegzetességeinek alapvető változója
a társadalmi struktúra, de hatásának érvényesüléséhez
a megfelelő ökológiai feltételek
is szükségesek. /Willmott és
Young 1960/
A mai szociológusok a klasszikus humán ökológia gyengeségének
értékelik a történelmi szemlélet hiányát is, mondván, hogy történelmi megközelítés nélkül, csupán empirikus tényekből lehetetlen helytálló elméleti általánosításokat levonni. Ezért is fontos
Max Weber munkássága, aki a falu és
a város jobb megértéséhez
egyaránt hozzájárult gondolkodásának, módszertani szempontjainak történeti szemlélete révén. /Weber, 1925, 1970/ Weber munkásságában különösen
fontos felismerés, hogy a város
egy sajátos típusa, nevezetesen a nyugati város, kedvező hatással van a tőkés gazdálkodásra. Mégpedig azért,
mert a nyugati városok fejlődésében létrejött
a feudális államon belül
viszonylag önállóságot élvező, szabad polgárokból álló helyi közösség. E városok előbb-utóbb autonóm közigazgatási
és politikai
egységekké váltak - ami
a más jelleggel, más funkciókkal kialakuló keleti, ázsiai városokban nem következett be -, és
igy képesek voltak a lokális közösség
gazdasági érdekeinek a feudális állammal szembeni érvényesítésére, sőt védelmére is. Weber szerint
ezzel vált lehetővé a nyugati városközösségek számára a tőkefelhalmozás.
A weberi szociológia történeti szemlélete szorosan összefügg
azokkal a társadalmi körülményekkel, amelyek között Weber élt és dolgozott:
a feudális maradványok erős továbbélése, a polgári és
feudális viszonyok egybefonódása
Németországban különösen nyilvánvalóvá tette, hogy a társadalom
adott jelenségeit csakis a múlt ismeretében
lehet megérteni.
2. A HAZAI HAGYOMÁNYOK
Az 1900-as évek elején megszületett első magyar városelemzések
- csakúgy, mint a korai
nyugat-európai kutatások - a város negatív jelenségeivel, a lakásnyomorral,
a munkásnegyedek szorosan kapcsolódtak a kor radikális politikai törekvéseihez. Ehen Gyula például a városi társadalom
legszegényebb rétegeinek életéről, segédmunkásokról, kisiparosokról, kistisztviselőkről rajzolt képet. /Ehen, 1914/ Ferenczi Imre a munkások nyomorúságos 
lakásviszonyaival foglakozott. /Ferenczi, 1906, 1919/ Ágoston Péter konkrét
javaslatokat is tett
a feszültségek feloldására. Lényegesnek tartotta a
magyarországi városok, városközpontok felújítását, európai szintre
emelését, a nyomornegyedek felszámolását stb. /Ágoston,
1912/
E munkák általában statisztikai eszközökkel, publicisztikai módszerekkel leíró jellegű képet
adtak a városi társadalom
egy-egy kérdéséről. Az elemzések
nem alapultak igazi szociológiai vizsgálatokon, s az empirikus tényeket nem kötötték a társadalom strukturális viszonyaihoz. Egyik jelentős kivétel Braun Róbert,
aki a város, de a falu problematikus jelenségeit is társadalmi összefüggésekben vizsgálta. A vidéki
városokban élő munkások
életmódjáról, szabad idejéről, társas kapcsolatairól, lakóhelyi viszonyairól szóló munkája tanúsítja, hogy az Egyesült Államokat is megjárt kutató túljutott
a csak statisztikai adatokat használó publicisztikai jellegű leírás szintjén. /Braun, 1909/ Amerikai útjának
tapasztalatait összegzik az "újvilág" városainak politikai-társadalmi viszonyaival
foglalkozó tanulmányai.
/Braun, 1911, 1925/
A húszas-harmincas években a faluszociológia hazai megerősödésének lehettünk tanúi. Szegeden élő fiatal
szociográfusok egy köre nemcsak számos új ismeretet gyűjt össze a két világháború közötti magyar faluról, a paraszti
társadalom belső rétegezettségéről, hanem túl is lép a korabeli, főleg leíró munkák színvonalán, s
a falu viszonyait a makrófolyamatok összefüggésében
kezdi elemezni. A falukutató szociográfusok
munkájában hamarosan bekapcsolódnak a
népi írók is, akik az
irodalom eszközeivel gazdagítják a falvakkal kapcsolatos ismereteket.
Az 1930-1940-es évek városkutatásaiban is előkelő helyet foglalnak el az irodalmi igényű szociográfiák, p1. Nagy Lajos,
Jahn Ferenc művei. /Nagy, 1931,
1932, Jahn, 1937/ A
harmincas évek városszociológiai kutatásai jelentős mértékben támaszkodtak más társadalomtudományok eredményeire. Mendöl Tibor településföldrajzi elemzései arra hívták fel
a figyelmet, hogy a város külső arculatát, architektúráját, a
munka- és lakóhelyek elhelyezkedését a
topológiai viszonyok is befolyásolják. /Mendöl, 1936/ A statisztikai-demográfiai munkák közül
Laky Dezső főként a főváros különböző
társadalmi rétegeinek foglalkozási, demográfiai, jövedelmi, művelődési viszonyairól és a város ökológiai-urbanisztikai szerkezetéről adott
leírást. /Laky, 1929, 1930/
Illyefalvi I. Lajos a budapesti orvosok, ügyvédek, közigazgatási alkalmazottak a nők társadalmi-demográfiai
helyzetét dolgozta fel. /Illyefalvi
1930, 1939/ A néprajz is sok adalékkal
szolgált a magyar városok társadalmának
megismeréséhez. Elsősorban Györffy István
alföldi mezőváros elemzései
érdemelnek említést. /Györffy, 1926/
A történettudománynak
is szerepe volt a városszociológia
fellendítésében. A történeti városszociológiai munkák közül
Wildner Ödön különösen
figyelemre méltó, aki történeti éttekintést
ad a városok kialakulásáról, fejlődésük természeti és társadalmi
feltételeiről, majd szociológiai
elemzést ad a városi
emberi kapcsolatokról, szomszédsági viszonyokról, a
társadalmi felbomlás jelenségeiről és a városhoz
való alkalmazkodás problémáiról. /Wildner, 1930/
A történeti város- és
faluszociológia kiemelkedő hazai művelője
Erdei Ferenc, aki a szegedi szociográfus csoport vezető
egyénisége.
Erdei szerint a településstruktúra jellegét, alakulását a konkrét társadalmi-történeti viszonyok döntő mértékben meghatározzák. /Erdei, 1974/
Ebből következően a városok fejlődésének számos útja lehetséges. Ha ezt figyelmen kívül hagynánk mutatott rá
- úgy a hazai társadalmi-történeti fejlődés eredményét,
a mezővárost nem nevezhetnénk
városnak, mivel az
a nyugati városmodellhez képest eltérő sajátosságokkal rendelkezik urbanisztikai szerkezetét,
infrastrukturális fejlettségét és - főként - népességének foglalkozási struktúráját illetően, hiszen a mezővárosok
lakossága paraszti munkát folytat.
A város lényegét azonban
Erdei szerint nem népességének foglalkozási szerkezetében, hanem a vidékével való kapcsolatában
kell keresni. A város jelentőségét az adja, hogy funkcionálisan
átfogja vidékét, és eljuttatja
ahhoz a városi életmód
mintáit és értékeit.
Ebből a szempontból éppen mezőváros az, amely
optimálisan megvalósítja város és vidéke egybeszerveződését. A mezőváros ugyanis tanyásváros;
a mezőgazdasági foglalkozásai népesség
a környékbeli tanyákon dolgozik, de a városban lakik, ott
elégíti ki szükségleteit, tehát mindennapi élete jelentős városi
életmódot, s mintegy feloldja a
falu-város kettősségét. A város-vidéki kapcsolat
miatt Erdei a mezővárost tartotta a hazai városok legjelentősebb
típusának.
II. A VÁROS- ÉS FALUSZOCIOLÓGIA FŐBB KUTATÁSI
PROBLÉMÁI
1. AZ URBANIZÁCIÓ TÁRSADALMI PROBLÉMÁI
A modern
urbanizáció ciklikus folyamat:
meghatározott térségekben (ország, régió, település)
érvényesülő társadalmi, gazdasági,
történeti körülmények által meghatározott módon centralizációs és decentralizációs folyamatok váltják egymást. /ld. bővebben
Enyedi Gy. 1988/ A ciklus
első szakasza az extenzív gazdasági fejlődés
által mozgatott városrobbanás: a népesség
városi koncentrálódása. A városi lakosság aránya
fokozatosan nő az össznépességen belül. Egyre gyarapszik a városok száma. A meglevő városok is
terjeszkednek, átalakulnak.
Újabb várostípusok tűnnek - fel:
mindenekelőtt a nagyváros, a metropolisz,
a megalopolisz, amely több város
összefüggő láncolata, tömörülése.
A gazdaság
fejlődés intenzív korszaka eredményezi az urbanizáció második szakaszát.
A népesség relatív területi
dekoncentrációját. A dekoncentráció elsősorban a nagyvárosokat
érinti: az agglomeráció képződés, a szuburbanizáció a városrobbanás
lefékeződését jelzik, ekkor indulnak fejlődésnek a településhálózat más elemei
is, a kis- és középvárosok, egyes falusi települések.
Az urbanizáció harmadik szakaszában a dekoncentrációs
folyamatok további erősödése
tapasztalható. A gazdaságban lezajló dezurbanizációs
szakasz. Ekkor a városi, de
az agglomeráció népesség növekedés is megáll és a falusi
térségek népességének a száma gyarapszik. Az urbanizáció negyedik szakasza újabb koncentrációs
folyamatokban bontakozik ki: a nagyvárosközpontok
rehabilitációja az itt lakók
számának enyhe növekedését okozza.
Enyedi György szerint az urbanizáció összes szókasza eddig csak
a legfejlettebb országokban figyelhető meg, a harmadik világ a városrobbanás
időszakát éli. A kelet- és közép-kelet-európai
országok, közte Magyarország is a relatív dekoncentráció szakaszában vannak.
A szakaszok sem térben,
sem időben nem kizárólagosan érvényesek. /Enyedi, 1988, 14./
Az ipari forradalom lassú és elhúzódó kibontakozása miatt a hazai
urbanizáció megkésve jelentkezik, egy alapvetően
agrár jellegű társadalmi és térszerkezetben.
Az urbanizáció első szakaszával a 19.
század derekán találkozhatunk, de városrobbanás ekkor főleg Budapestre
korlátozódott. A modern ipar
fejlődése csak néhány
bányászvárost érintett, a mezővárosok és középkori városok vagy mozdulatlanok maradtak, vagy hanyatlásnak
indultak.
A második világháborút követően az erőltetett szocialista iparosítás koncepciója
vált a városképző erővé, a két világháború között megszakadt városrobbanás ciklusát újra
indító tényezővé. A kommunista hatalom a szocialista típusú egyszerű tőkefelhalmozás
koncepciója értelmében dönt az erőltetett nehézipar fejlesztés mellett,
amely új ipari városok építését
jelentette, továbbá a falvak, a mezőgazdaság
hátrányait, az itt képződő
tőke iparba áramoltatását is. Az 1950-es években
számos új iparvárost hoznak létre,
az ipari településeket, városokat fejlesztik,
a hagyományos városok, falvak
fejlesztésével nem foglalkoznak. /Szirmai, 1988/ Az 1. számú táblázatból
kiderül, hogy a korabeli
településpolitika jelentős népvándorlással
járt.
A relatív
dekoncentráció folyamatai Budapest esetében
már a múlt században
érzékelhetők: a 20. század elején
az ország fővárosát fejlett nagyvárosi agglomeráció vette
körül. Az ekkor még
önálló elővárosok növekedése már gyorsabb, mint Budapesté. A 19. század
végén a fővárosban kibontakozó szuburbanizáció
szintén a korábban koncentrált
módon fejlődő városi népesség már lazább
területi elhelyezkedésének a jelzése. A hatvanas években a fővárosi, illetve a
nagyvárosok körül is erősödik az
agglomerálódás, a
szuburbanizáció. A kis- és középvárosok
fejlődése is az újabb szakasz érvényét mutatja. Kelet-európai sajátosság, hogy a városi népesség koncentrálódása enyhébb, mint a fejlett nyugati
társadalmakban, a falusi népesség aránya mindvégig
magas. /ld. az 1. táblát/
A kommunista politikai hatalmi rendszer szerint az
un. szocialista típusú urbanizáció,
az állami tulajdonviszonyok, 
valamint a térbeli folyamatok
állami irányítása megszüntetik a társadalmi problémákat. A hatvanas évek városszociológia
vizsgálatai egyértelműsítik, hogy a falusiak
tömeges városba költözésével nálunk is megjelennek a deviáns jelenségek. A lakásnyomor felszámolása, a teljes foglalkoztatottság és a szociálpolitikai intézkedések
miatt kevésbé éles formában mint
a nyugati országokban. A bűnözés különösképpen az új iparvárosokban volt kiemelkedően magas: a hatvanas
években Dunaújvárosban, a hetvenes években pedig
Tiszaújvárosban (akkor Leninváros).
Az emberi kapcsolatok hagyományos formái is átalakulnak, főleg a városi környezetben
a szomszédsági, a rokonsági és családi
kapcsolatok sokat veszítenek jelentőségükből. (1970 óta változatlanul Budapesten, az öt nagyvárosban, az új városok közül Dunaújvárosban
az országos arányoknál is magasabb a válások aránya.)
A városrobbanás
idején a szomszédsági kapcsolatok is felbomlanak, de egy új- térbeli egyensúly
kialakulásával, a térbeli mozgások
lassulásával újak is alakulnak. Az iskolai végzettség növekedésével, a munka kvalifikáltságának emelkedésével csökken a
szomszédság és nő a választott, baráti kapcsolatok fontossága.
A deviancia
okainak kutatásakor a korabeli vizsgálatok elsősorban az adaptációs nehézségekre hívták fel a figyelmet. Az újonnan érkezetteknek a
városban átmenetileg nincsenek emberi kapcsolataik,
s hiányoznak a magatartásukat szabályozó normák: a
faluról hozott értékeik elvesztették
érvényűket a városi 
környezetben, a városi értékeket,
viselkedési mintákat még nem sajátították el. A beilleszkedés nehézségeit fokozza az új munkahely
és az új foglalkozás is. Később azonban kiderül, hogy
a térbeli társadalmi problémák alapvető okai a makró társadalmi
átalakulások társadalmi feszültségei, hogy hiányoztak
a konfliktuskezelés politikai, közte tervezési eszközei, társadalmi
intézményei is.
Konrád György
és Szelényi Iván "A késleltetett
városfejlesztés társadalmi konfliktusai" című 1971-es tanulmánya szerint az egyes országok urbanizációs jellegzetességeit abból a szempontból is értékelni lehet,
hogy milyen viszony van az ország gazdasági
fejlettsége, a nem mezőgazdasági népesség aránya, másfelől a
városi népesség aránya között. /Konrád, Szelényi 1971, 19-35./ Magyarország
gazdasági szintje magasabb a városi népesség arányánál, a
népesség városi, különösképpen nagyvárosi koncentrálódása gazdasági fejlettségűnkhöz
képest alacsony, ezért az
ország településhálózata alulurbanizált.
Mégpedig iparfejlesztéseket előnyben
részesítő település -és gazdaságfejlesztési politika miatt,
amely a 60-as években nem növelte
kellőképpen a városi infrastruktúrát.
Mindezek, de a történetileg
meglévő elmaradottság miatt is a városokban dolgozók nagy része, a munkásság
közel fele nem juthatott városi
lakáshoz és bejáró
munkás lett. (Magyarországon a hetvenes években a naponta ingázók száma
a teljes kereső népességnek kb. 20 %-a, valamivel
több, mint egy millió ember. Megközelítően 300 ezer fő
nagyobb időközönként ingázik.)
A
z ingázás értékelése körül viták bontakoztak ki; Szelényiék szerint társadalmilag igen nagy problémát jelent a városban dolgozó és falun lakó ingázók, az un.
paraszt-munkások rétege. A redisztributív
mechanizmusok miatt falusi lakóhelyűkön nem részesülnek abból
a többlettermékből, amely városi megtermelésében
ők maguk is részt vesznek. A vitában többek között megszólaló Enyedi György
viszont arra mutatott rá, hogy az ingázás az urbanizáció általános kísérőjelensége.
Problematikus vonatkozásaira
megoldást a falusi népesség kulturális és társadalmi körülményeinek javítása, a közlekedés fejlesztése hozhat. /Enyedi, 1972/
A nyolcvanas évek
folyamatai láttán Szelényi Iván is új értékelését adja a problémának. Mégpedig, mert időközben kiderült, hogy a parasztmunkások hátrányaikat előnyükre fordítják: illegálisan, legálisan is
magánvállalkozásokba kezdenek, ezzel
önállóságot, a városban élő munkásrétegek viszonyaihoz képest jövedelmezőbb életlehetőségét szerzik meg.
De megalapozzák a vidéki
Magyarországon a polgárosodás folyamatát is. /Szelényi, 1992/
2. AZ ÖKOLÓGIAI-TÁRSADALMI VISZONYOK PROBLEMATIKÁJA
2/1 A meghatározó mechanizmusok
Történeti hatások,
spontán társadalmi, gazdasági folyamatok, mellett már a korábbi
századok tudatos várostervezési várospolitikai beavatkozásai szerepet játszottak a városi területi egyenlőtlenségek
kialakulásában, a társadalmi csoportok városi térben történő elhelyezkedésében.
Budapest esetében a kiegyezés időszakának tudatos
várospolitikai koncepciója különösen fontos.
A magyar kormány és
a főváros megosztott rendezési szerve,
az 1870-ben megalakított Fővárosi Közmunkák
Tanácsának fejlesztési programja egyértelműen tartalmazza azokat az elveket, amelyek
a város szegregélt területi rendszerét is megalapozzák. A város központi
építési övezetekre való felosztása, a beépítés jellegét, a teleknagyságot,
az építhető házak magasságát, a házak falazaténak az anyagait
övezetenként történő szabályozás
a mai szegregációs folyamatok szempontjából is döntő jelentőségűek.
/ld. bővebben, Csanádi, Ladányi,
1992/
A második világháborút követően az államszocialista
várostervezési, fejlesztési folyamatok mellett /ld. később részletesen/ a centralizált lakásgazdálkodási modell hatása
igen fontos.
A központosított
modellben a lakásgazdálkodás jelentős mértékben Állami feladat:
a lakásberuházások területi helyéről,
mértékéről, formájáról, a felépített lakások elosztásáról az állam
dönt. Az ötvenes évek derekán nyilvánvalóvá vált az
addig titkolt súlyos lakáshiány, a politikai hatalom ezért elhatározza a mennyiségi lakáshiány felszámolását, a magánerő bevonását, az államilag erősen kontrollált
lakáspiac megalapozását. A lakáshoz jutók szociális
körülményeiktől függően lakásépítési
hozzájárulást fizetnek, később az állami hosszú lejáratú kölcsönök révén a lakosság
és a munkálták is részt vállalnak
a lakásépítkezésekben. A magánerős építkezéseket az állam
támogatja az egyének
társadalmi helyzete és lakóhelyének
típusa szerint.
Az első 15 éves lakásépítési terv szerint 1975-ig az 1 millió, ebből 600
ezer állami és 400 ezer
személyi tulajdonú új
lakást telepszerűen építik fel: főleg
munkások lakta településeken,
a fővárosban és a vidéki
nagyvárosokban. 1 millió kétszázezer új lakás építését határozza
el. 70-75%- át magánerővel
tervezik felépíteni: Budapesten és az agglomerációban
315-320ezer, a többi városban
500-600ezer új lakással számolnak.
A lakások 80-85 %-át továbbra is
új lakótelepeken alakítják ki,
több szintes iparszerű beépítési
móddal.
2/2 Az ökológiai és társadalmi szerkezet
A hazai nagyvárosok ökológiai szerkezete a fő tendenciák tekintetében tipikusnak mondható. A történelmi belvárost
környezi az átmeneti
övezet, amely a belváros
és a peremkerületek között elhelyezkedő vegyes beépítésű, lakóhelyi funkciókat, illetve egyéb funkciókat is betöltő terület. Ezt követi
a vegyes ipari lakóterületek övezete. A külső
lakóterületi gyűrű következik ezután, amely
részint a város korábbi
belső fejlődése során keletkezett családi házas telepekből, részint a közigazgatásilag hozzá csatolt
települések, településegyüttesek kertes, családi házas
egységeiből szerveződött. Az új lakótelepek
ebbe a gyűrűbe ékelődnek. /Szelényi,
1990/
Budapest koncentrikus
gyűrűkben szerveződő területi rendszerében az első
övezet a belváros, amely a századfordulóig az ipari és urbanizációs fejlődés sülypontja, ahol számottevő
expanzió keretében zajlik a történeti városközpont funkcionális
átalakulása, meghatározott funkciók területi terjeszkedése, miközben a lakóhelyi
övezetek növekedése kiszorítja az ipart és
a kereskedelmet. A belváros átalakulásában, terjeszkedésében rendkívül fontos az igen
dinamikus bérházépítés. /Ekler, Hegedűs, Tosics, 1980/ A századfordulót követő időszak expanziós
fejlődését követően jön létre a második,
az un. átmeneti övezet. A budai
hegyvidék kivételével az 1950 előtti Budapest
külterületei, az ipari városrészek tartoznak ide, ahol
a vállalkozó tőke és a szociális indíttatású hatósági lakásépítés egyszerűbb kivitelű családi házai, kisebb
lakótelepei épülnek, szakképzetlen munkásoknak. Később a középrétegek
is itt építkeznek. A harmadik nagy övezet
az un. külterületek, amelyek 1950
előtt önálló peremtelepülések, az un.
"Rákosok" Rákosszentmihály, Rákoskeresztúr,
Rákoscsaba, de Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Kispest kertvárosias, falusias részei, amelyek
a századfordulóval dinamikus fejlődésnek indulnak a fővárosénál olcsóbb telekárak
következtében, és amelyek
biztos megélhetést adnak a fővárosból
kiszorult szegényebb társadalmi csoportok részére. Az első új lakótelepeket
az átmeneti övezetben alakítják ki
az ötvenes-hatvanas
években. A hetvenes évek
már tömeges lakásépítkezése a valamikor önálló
peremvárosokba, a külvárosokba, az ipari
peremkerületek térségébe ékeli az új lakónegyedeket.
2/3 Az új lakótelepek szociológiai problémái
A problémák
első köre az új konstrukciók belső viszonyaival, az infrastrukturális
ellátottsággal, az épített környezettel, de főleg
a lakások méreteivel kapcsolatban merültek fel. A kritikák
szerint a lakások méretei túlságosan
standardizáltak, többnyire kicsinyek, nem fejezik ki, sem a
társadalmilag különböző elvárásokat, sem a
családok nagyságát.
Az új városrészekkel összefüggő problémák mögött alapvetően a
lakáspiac hiánya, főleg a szakképzettebb, iskolázottabb 
társadalmi rétegek állami lakáselosztáson
keresztül kielégíthetetlen elvárásai húzódtak meg. A szakképzetlenebb
társadalmi csoportok elégedettebbek voltak az
új városrészekkel és a új lakásokkal
is.
A kritikák
egy másik köre a lakáselosztási viszonyokkal függött össze. Egyre
nyilvánvalóbbá váltak a társadalmilag
kedvezőtlen helyzetben lévő, főleg munkásrétegek hátrányai a centralizált lakáselosztási rendszerben. A szociológiai kutatások igen
hamar egyértelműsítették, hogy az
első új lakótelepfejlesztési hullámban épült városrészek főleg a társadalom
magasan kvalifikált, vezető beosztású
és szakértelmiségi rétegeinek, többgyerekes, fiatal családoknak a lakóhelyei. /Szelényi, Konrád, 1969/ A
helyzet tarthatatlansága miatt hozták létre
1970-ben a szociálpolitikai
érdekekre nagyobb figyelmet fordító lakásépítési és elosztási rendszert.
Hozzányúlnak a lakbérekhez is, az állami és a
magántulajdonú lakások fenntartási
költségei közötti jelentős
különbséget csökkentik. A lakáselosztási reformokat követően a
tanácsok által kiutalt állami bér- és szövetkezeti lakások mintegy hetven
százalékában fizikai dolgozók költöztek. /Hoffmann, 1981, 47./
A lakásreform
érzékelhető következményekkel járt a hetvenes években kialakított második lakótelepi gyűrű társadalmi összetételére, ahol az alsó-középrétegek, a szakmunkások, egyes alkalmazotti, szellemi dolgozók
a felülreprezentáltak, a magasabb társadalmi státuszúak előfordulási aránya igen
alacsony. /KSH, 1983/ A második lakótelepi sáv problémái eltérnek az előzőtől. Az eltérés nemcsak a társadalmi, az infrastrukturális, az építészeti
adottságokból fakadt: a hetvenes
évek új telepei, a mennyiségi lakásépítés szabályszerűségei
miatt a kapcsolódó intézmények nagy késéssel, sok esetben nem
készülnek el a túl gyors betelepedés
miatt, és mert a lakosság
nehezen alkalmazkodik az új környezethez, az épületek rendkívül hamar
megrongálódtak. A lakótelepi rehabilitáció problémája fel sem merül
a hivatalos szerveknél. Gyakoriak a deviáns jelenségek, a bűnözés, az alkoholizmus, a válások aránya is igen magas.
Az új lakótelepek egyfajta szuburbanizációs folyamatot: a leromlott belső városrészek tehetősebb társadalmi
rétegeinek városszéli kivonulását fejezik ki. Az első
lakótelepi sáv a belvárosi részek szakképzettebb társadalmi rétegeiből szerveződött.
Ezek azonban nem ökológiai okok miatt
mentek az új negyedekbe, nem azért, mert azt
az épített környezetet és lakást
tartották maguk számára
kívánatos életkereteknek. A lakáshiány következtében a politikai hatalom az állami lakáselosztás
rendszerén keresztül jutalmazta a számára fontosabb társadalmi csoportokat, illetve biztosította meghatározott társadalmi rétegek
integrálódását a politikai hatalomhoz.
Az első lakásépítési terv idején
még a korlátozott piaci lakásgazdálkodást sem engedték, a fiatalabb, jobb jövedelmű, a társadalmi hierarchiában
jobb pozíciójú rétegek mind Budapesten, mind a nagyvárosokban természetszerűleg áramlottak az egyre
jobban leromló belvárosi részekből az új városrészek felé, élve az akkori
lakáselosztás lehetőségével.
2/4 A szegregáció problematikája
A szegregáció
a társadalmi rétegek térbeli
elkülönülése, meghatározott városrészek társadalmi struktúráján belül egy-egy réteg városi
arányához képesti túlsúlya.
A szegregáció a lakóhelyi és az életkörülmények szintkülönbségét, társadalmi hátrányokat jelent, mert fokozza a társadalmi-strukturális helyzetből adódó különbségeket. A szegregáció
főleg az alacsonyabban iskolázottakat és szakképzetleneket szorítja periférikus élethelyzetbe.
A hatvanas
évek végén lebonyolított városszociológiai kutatásokból kiderült, hogy Pécs
és Szeged fizikai értelemben eltérő 'övezeteinek eltérő a
társadalmi összetétele is: a szakképzettebb társadalmi- csoportok magasabb
arányban éltek a jobb színvonalú övezetben, míg a szakképzetlenebbek nagyobb arányban
jelentek meg az alacsonyabb színvonalú részeken. /Szelényi, 1990, 114./ Hasonló folyamatok
derülték ki Salgótarjánban, Veszprémben, Miskolcon, Debrecenben,
Dunaújvárosban végzett vizsgálatokból
is. /Béres, 1983, Saád,
1977, Tóth, 1978, Szirmai, 1988/
Budapesten a társadalom szakképzettebb, iskolázottabb, nagyobb jövedelmű csoportjait főleg Budán,
a zöldövezeti, hegyvidéki részeken találhatjuk meg. /Ekler,
Hegedűs, Tosics, 1980, Csanádi, Ladányi, 1992/ A hatvanas, hetvenes években felgyorsuló magánerős lakásépítkezések
révén a szakképzettebb és tehetősebb
társadalmi csoportok egy része az új lakótelepről a budai zöldövezetek felé áramlik, ott építkezik. Az
építkezők között megjelennek a belső
városrészekből érkező, többnyire igen tehetős társadalmi csoportok tagjai, a
hatalmi vezetői, de az új pénzelit is, akik vagy presztizs okok miatt, vagy a
belső részek környezeti problémái, a
rehabilitáció hiánya miatt vállalkoznak az építkezésre. Az építkezés sokaknak egyben tőkebefektetés is.
A pesti oldalon is
vannak magas státusa területek, a belvárosban, a Duna parti részeken, a Parlament környékén, az Újlipótvárosban, egyes un. jobb, többnyire öröklakásokból
álló belső lakótelepeken is.
A szakképzetlen fizikai munkások a budai oldalon igen
ritkán fordulnak elő, Pesten
viszont igen nagy számban találhatóak. Meglehetősen szétszórtan helyezkednek el. Alacsony státusú részek főleg a város peremkerületein, így Angyalföldön,
Újpesten, Pestimrén,
Pesterzsébeten, Csepelen, Rákospalotán, Kőbányán, Budafokon vannak. A belváros határán, a Nagykőrút külső pereméhez kapcsolódó erősen leromlott részeken, így a Józsefvárosban, a Ferencvárosban is rábukkanhatunk
alacsonyabb társadalmi összetételű
részekre. /Csanádi, Ladányi, 1992/
Budapesten különböző
szegregációs minták vannak. A magas státusnak történetileg is, ma is nagy léptékben szegregálódnak. Az alacsonyabb státusú csoportok esetében kevésbé
jellemző a nagy
kiterjedésű, homogén alacsony státusú terület. /Csanádi, Ladányi 1992/
Az állami lakáselosztási politika, de a hitel- és telekpolitika
sem tette lehetővé, hogy a belső részek, de
az új lakótelepek középosztálya
kiáramoljon a ma erősen leromló családi házas,
vagy kisvárosias külső negyedekbe, és ott korszem, a területet a jelenleginél racionálisabban kihasználó lakásokat építsen. /Dávid, 1980/ A leromló belső negyedekben
egyre több idős és főleg
nyugdíjas ember lakik,
akik az állami, de a piaci
rehabilitáció dzsenritifikációs
következményeinek kiszolgáltatottak.
A nyolcvanas években felújított állami bérlakások hatalmas piaci értékét
csak a város más
részeiből érkező, magasan
kvalifikált, jó jövedelmű társadalmi csoportok tudták megfizetni, ami a rehabilitált tömbök új
társadalmi szerkezetét eredményezte. /Csépfalvay, Pomázi, 1990/ A belváros dzsentrifikációja
- amely a magas státuszú társadalmi csoportok beáramlása
- egyelőre nem mondható
általános jelenségnek. A hatósági és a magántőke hiánya miatt a rehabilitáció ez eddig szigetszerűen zajlik. Ebben
akkor remélhető jelentős változás, ha
létrejön a belvárosi miliő iránt nyitott és főleg
fizetőképes polgári középosztály
és tőkeerős önkormányzat. A belváros
ma igen súlyos környezeti
problémái miatt sem remélhető
egyelőre a magasan képzett társadalmi csoportok belső részekbe irányuló
igyekezete, sem az, hogy
az ott élők ne törekedjenek
a jobb levegőjű külső részekbe
3. A
TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS- ÉS TERVEZÉS TÁRSADALMI
KONFLIKTUSAI
3/1 Az államszocialista településfejlesztés- és tervezés
mechanizmusai
Max Weber a területi irányítás és
gazdálkodás két típusát
különbözteti meg. A központi hatalommal
szemben önálló érdekképviseletre, tervezésre, a település fejlesztésére képes autonóm nyugati városok un. tranzaktív
gazdálkodási rendszerét és a keleti városok
un. redisztributív gazdálkodását.
Ebben az esetben a településeknek nincs lehetőségük
sem önálló közösségi érdekképviseltre, sem autonóm gazdálkodásra,
tervezésre, fejlesztésre, a lakók egyénenként
alávetettek a központi
hatalomnak. /ld. bővebben Szelényi,
1990, 143-173./
Az államszocializmus ötvenes éveiben a területi irányítás, a
tervezés és fejlesztés kizárólagos szerve a
központi hatalom, a tervezési-fejlesztési mechanizmusok jellegzetességei, a tervezési
döntések az állami intézmények belső alkufolyamataiban, a lakóktól, a társadalmilag érdekelt rétegektől, a nyilvánosságtól függetlenül alakulnak
ki. /Ekler, Hegedűs, Tosics, 1980/ Az államszocialista
politikai, hatalmi struktúra, a centralizált társadalomirányítás felszámolja történeti okok miatt nem túl számottevő,
de az osztrák-magyar kiegyezést követően mégis lassan kibontakozó helyi tervezés lehetőségét. Az önkormányzatokat (tanácsokat) megfosztja a tervezés mind jogi, 
mind financiális feltételeitől. A helyi hatalom
sem beleszólni, sem pedig érdemben
dönteni nem tud a
tervezési folyamatokkal kapcsolatos ügyekben: a lakók lakással-
és lakóhellyel kapcsolatos igényeit képtelen
képviselni, közvetíteni. A központi hatalom a települések mindegyikétől elvonja a
településfejlesztésre fordítható pénzeket, amit a központosítás után saját érdekei,
preferált szempontjai, a hatvanas évektől a kulisszák
mögötti informális tervalku érdekeltségei szerint
újra eloszt.
A különböző
települések teljesen függő
helyzetben vannak, noha a függés mértéke különböző, s a kapott előnyök is eltérőek.
A hatvanas,
de főleg a hetvenes években egyes települősek,
főleg nagyobb városok, megyeközpontok gazdaságilag megerősödtek. Egy 1970-ban
megjelent kormányhatározat értelmében a gazdaságfejlesztés súlypontjai a kedvező adottságú és erőteljesen
fejlődő települések, a nagy és középvárosok. A kormányhatározat szerint a
korszerű technikai színvonalú és magas szakképzettséget
igénylő iparágak üzemeit a centrumokba kell telepíteni. A némi decentralizációt hozó gazdaságfejlesztési
elképzelések eredményeként a nagy városok politikai
alkupozícióba kerülnek, és nagyobb fejlesztési pénzösszegeket és tervezési lehetőségeket vívnak ki maguknak. A nagyobb városok, megyeközpontok
önálló redisztributív központokká válnak, maguk döntenek az
infrastrukturális, lakásfejlesztési források területi
elhelyezéséről, a felhasználásról is.
A lezajlott változások
a centralizált tervezés viszonyait
megváltoztatják. A továbbra is hierarchikus
alá és fölérendeltségi viszonyokban
szerveződő tervezés immár nemcsak egy,
hanem több központig, a központok közötti
kapcsolatok a kölcsönösség jegyeit
is felmutató
alkufolyamatokban szerveződnek.
Az 1971-ben megjelent Országos Településhálózat-fejlesztési
Koncepció a korábbi településpolitika elképzelésekhez képest némi változást
hozott. A gazdaság, a termelés fejlesztőse mellett az
infrastrukturális, kommunális beruházások rendjét is adta. A településeket nagyság ás a lélekszám alapján szerepkör szerint rangsorolta,
felső, közép és alsófokú, valamint szerepkör
nélküli településekre osztotta: a
termelés és a lakosság infrastrukturális igényeit szerepkör szerint
biztosította. Ezzel részben szentesítette, részben
megalapozta a településfejlesztésre fordítható pénzek egyenlőtlen elosztását. A megyeközpontok a rendelkezésükre
álló pénzek elosztásakor főleg saját maguknak, a nagyobb településeknek,
a városoknak előnyöket adtak az elegendő alkupozícióval
nem rendelkező falvak, a kisebb,
többnyire szerepkör nélküli települések rovására.
A korabeli adatok szerint átlagosan az erőforrások 70-80 %-a településhierarchia csúcsain, a megyeszékhelyeken, a nagyobb városokban
maradt. A falvaknak az erőforrások
csupán 20-30 %-a
jutott. A falvak között
leginkább az apró falvak
helyzeté volt problematikus. (Ez a községek kb. egyharmadát,
közel másfél millió ember lakóhelyét jelentette.)
A központosított
településfejlesztés és tervezés
által preferált érdekstruktúrát az állami lakásépítkezések
területi lakások megépítéséhez
szükséges forrásokért kialakult országos 
elosztási harcban Budapest a többi
településhez képest a hatvanas évekig
előnyösebb helyzetben van. 1960, de különösen 1970 után jelentős mértékben megerősödött öt nagyváros a
pénzeszközök korábbinál egyre számottevőbb részét kapja. Ez idő tájt
nemcsak a fővárosi újlakás fejlesztések aránya csökken, hanem az faj iparvárosoké is. Ezeket az erőforrásokat
csoportosítják át az öt nagyvároshoz,
valamint a többi városhoz is. A községek mindvégig hátrányos helyzete tendenciózusan romlik.
Az elosztási harc
nemcsak az új lakásokért folyt: az államilag támogatott új lakásberuházásokhoz természetszerűleg tartoztak hozzá a különböző intézmények, bölcsőde,
óvoda, iskola, az egészségügyi ellátás.
Az állami szférán kívül eső magánerős lakásfejlesztésekre és a kapcsolódó intézményekre igen kevés állami forrás volt kitűzve és rendkívül nehezen lehetett
hozzájutni. /Végi, 1982/
3. tábla: Az épített új lakótelepi lakások aránya, település típusok szerint
|
|
-1959
|
1960-1969
|
1970-1979
|
|
Budapest
|
39,5
|
34,0
|
32,2
|
|
Városok
|
53,2
|
64,0
|
64,8
|
|
Ebből:
5 nagyváros
|
9,3
|
17,3
|
22,2
|
|
Új városok
|
21,5
|
13,8
|
7,5
|
|
Községek
|
7,3
|
2,0
|
3,0
|
|
Total: %.
|
100,
|
100,0
|
100,0
|
|
N
|
63 141
|
123 954
|
333 543
|
3/2 A város-falu
egyenlőtlenség problematikája
Az államszocialista időszakban a területi egyenlőtlenségek
fontos dimenziója volt a hierarchikusan fejlesztett településhálózatban elfoglalt
helyzet, hogy a település
milyen pénzösszegekhez jutott, hogy milyen volt
a környező megye fejlesztési politikája, milyen mértékben vonta el
a helyi erőforrásokat, milyen autonóm lehetőségeket engedett meg.
További különbségeket okoztak a
település konkrét társadalmi-gazdasági
funkciói, a munkalehetőségek:
általában minél több szerepkört fogott át egy település,
annál több fejlesztési lehetőséggel rendelkezett, annál életképesebb
volt. Fontos jellemző az
intézményi - kereskedelmi, egészségügyi, művelődési, oktatási ellátottság, közlekedési lehetőségek, a lakáshoz jutás feltételei,
az államilag szubvencionált lakások jelenléte.
Külön kérdésként merült fel, hogy milyen a település
regionális helyzete, van-e a közelben többféle funkciót
betöltő nagyobb centrum, a környéken van-e munkalehetőség A helyi közösségek
hol formális, hol informális érdekérvényesítő ereje szintén
jelentős területfejlesztő erő. A második gazdaság kibontakozásával,
a lakossági erőforrások, a helyi vállalatok
részvételével főleg kisebb
településeken, falvakban indultak
meg önerőből történő fejlesztések. Az önerő
sajátos példái a nyolcvanas évek ökológiai konfliktusai. Egyes ipari térségek az ökológiai problémákra, nyílt lakóhelyi
konfliktusok kockázatára hivatkozva szerzik meg a szükséges állami erőforrásokat.
A település
társadalmi struktúrája; iskolázottsága, szakképzettsége, demográfiai viszonyai, anyagi, jövedelmi helyzete további
lényeges meghatározók. A városi, főleg a fővárosi népesség mind az országos
átlaghoz mind a falusiakhoz képest képzettebb, iskolázottabb: jóllehet 1960 és 1990
között a falun élők körében is
növekedett a középiskolát végzettek száma. A felsőfokú
végzettségűeknél még egyértelműbbek
a különbségek, a községi népesség körében
igen alacsony a felsőfokú diplomások aránya. /ld. a 4. számú
táblát/
A szellemi dolgozók főleg
a városokban, a fővárosban élnek. A községekben az országos,
a városi arányokhoz viszonyítva alacsony a jelenlétűk. Az önállók
aránya 1949 és 1960 között
radikálisan csökkent, különösen
a városokban. A községekben még 1960-ban találni önállókat, 1970-re alig marad néhány
százalék. Az 1990-es
adatok némi növekedést mutatnak. /ld. az 5.
számú táblát/
A városi és falusi polgárság
gyakorlatilag eltűnt az
államszocialista időszakban, részben az
államosítások, részben a
kitelepítési politika következtében.
A hetvenes, nyolcvanas években a redisztributív szférán kívül, a második
gazdaság révén megindul egy
korlátozott tőkefelhalmozás, egy kispolgárosodás, vidéken főleg a mezőgazdasági kisárútermeléssel, a
házépítéssel, a városokban a lakásépítéssel, a túlmunkákkal, a kiegészítő jövedelmekkel szerzett javakkal.
A hetvenes években
a közigazgatásban számottevő centralizációs
folyamatok játszódtak le. Ez is szerepet játszott
a térbeli társadalmi szerkezet, főleg a falusi népesség szociális
és demográfiai
jellegzetességei alakulásában. A jelentősebb
közigazgatási szerepkörrel rendelkező központi települések (székhelyközségek), nem csupán
a redisztribució csatornáin érkező pénzek elosztásakor rendelkeztek előnyökkel, a
szerepkör nélküli településekből, a társközségekből a centrum községekbe vitték a közintézményeket,
az iskolát, a tanács házát, a
gazdasági szervezetek központját. Az intézmény elvonást követően a kisebb falvakból
elköltöztek az értelmiségiek, a vezetők, a fiatalok, a tőkeerős társadalmi
rétegek egyaránt. Ezek
a falvak csonka társadalommá
váltak. A közintézményeket, az alapellátást,
funkciót is nélkülöző kis
falvakban főleg az emberek maradtak.
A kis falvak elnéptelenedése a hetvenes évek
után felgyorsult. A vidéki iparosítás,
a mezőgazdaság Átszervezése, modernizációja következtében is kialakult
munkanélküliség szintén a centrum települések
felé irányították a térbeli mozgásokat.
A területi egyenlőtlenségeket meghatározó dimenziók alapján egyértelmű a falu várossal szembeni társadalmi
hátránya. Mégsem állítható, hogy
város kizsákmányolja a falut. /Enyedi,
1986, 22/ Enyedi György szerint nem
volt világos, hogy a különböző településekről
milyen arányban vonják el a településfejlesztési hozzájárulást és hogyan,
milyen csatornák révén osztják azt el. /ld.
bővebben Enyedi, 1986, 21./ A tanácsi gazdálkodás keretében áramló pénzösszegeknél, a lakás és infrastrukturális fejlesztéseknél, a területfejlesztés elosztási arányai
szélesebbek voltak. Az ágazati, vállalati gazdaságfejlesztések
egy része a tanácsi fejlesztéseken
kívül, részben falvakban 
valósult meg. Ezek a fejlesztések többnyire együtt jártak a terület
fejlesztésével is.
A falu, város közötti konfliktusok, létező területi egyenlőtlenségek alapvető oka
a redisztributív állami és
politikai struktúra, amely kijátszotta egymás ellen a településeket,
amely olyan helyzetet teremtett, hogy a települések
csak egymás rovására juthattak hozzá a fejlődés eszközeihez.
3/3 A területfejlesztés új folyamatai
A helyi
önkormányzatokról szóló 1990. évi
LXV. törvény alapján az önkormányzatoknak
a korábbi időszakhoz képest jóval nagyobb lehetőségűk van a
település tervezését, fejlesztését megvalósítani.
A helyi választások révén intézményesített
módon a társadalmi érdekeket képviselni, a
tervezés révén integrálni. Az önkormányzatok a helyben képződő bevételek, megosztott központi adók és
normatív állami hozzájárulás alapján önállóan gazdálkodnak.
A piacgazdaság
kiépülésének nehézségei miatt a területfejlesztés irányításában az állam továbbra is túlzott mértékben
jelen van: a kilencvenes évek elején centralizációs tendenciák bontakoztak ki. Az állami területi
irányítási rendszer a köztársasági megbízott intézménye a törvényességi, ellenőrzési jog mellett egyre gyakrabban érvényesíti regionális szinten
a központi érdekeket, regionális hatalmi
pólusként jelenik meg. 
/Pálné, 1992/ A korábban
megyei szintű hatáskörök állami kormányzati,
parlamentáris szervekhez kerülnek.
Pénzügyi centralizáció is megfigyelhető: 1990-ben a településen befolyt személyi
jövedelem adó teljes
egészében a helyi költségvetést illette, 1992-ben a központi költségvetés és az önkormányzat között már egyenlő arányú volt a megosztás.
1993-ban pedig már csak 30%
maradt helyben. A normatív, a címzett és
a céltámogatások formájában juttatott állami támogatások is csak részben fedezik
a helyi költségeket, sőt a céltámogatások feltétele a jelentős saját erő.
Mindez megnehezíti a helyi tervezés és
fejlesztés kiépülését, a területfejlesztés decentralizációját.
Megoldást a modern piacgazdaságok területfejlesztési
politikája adhat, amely
az állami és a helyi tervezés,
fejlesztés egyensúlyára épül. Az állam segíti
a területi érdekek érvényesülését,
a decentralizált területfejlesztés kialakulását. /Pálné, 1992/ Át kell
alakítani a regionális köztársasági megbízott intézményrendszert is, amely a
centrum érdekeinek megfelelően
felülről lefelé szerveződik. A nyugat-európai regionalizálás, alulról felfelé épül fel, a központi
kormányzat hatalmát korlátozni
képes választott testületekkel. /Pálné, 1992/
3/4 A polgári átmenet és a regionális egyenlőtlenségek
A polgári átmenet a regionális egyenlőtlenségek korábbi rendjét
részben fajra strukturálja, részben
felerősíti.
A privatizáció, a piacgazdaság az egész országot érintő válságon keresztül épül ki. Területileg differenciált a
válság ereje, a nagyobb
településeket, a központokat is sújtja: ezek közül a hatalmi pozícióban lévők
azonban képesek a válságot a perifériájukra
hárítani. /Nemes Nagy, 1992/
A magángazdaság, a külföldi érdekeltségű vegyes vállalatok,
részvénytársaságok, kisvállalkozások,
a beáramló nyugati tőke számára többnyire
a centrum térségek vonzóak. Az infrastrukturális
adottságok, a helyi piaclehetőségek kedvezőek, a népesség iskolázottsága magas. A külföldi tőke gyakran
társul a centrumokban, nagyobb
településeken található korábban állami vállatokkal, illetve vásárol azoktól részvényeket. /Barta, 1992/
Budapest történetileg is
meghatározott előnyei tovább erősödnek: a magángazdaság 53,2 %-a
Budapesten és Pest megyében koncentrálódik.
/Barta, 36./ 1990-ben a vegyes tőkeérdekeltségű
vállalatok 58,1 %-a Budapesten van. A vidéki városokban 32,3%, a községekben
pedig 9,6% található. /Balázsné, 1992/
Az 1000 lakosra jutó vegyesvállalatok számát tekintve Budapest az első (25,35), Győr-Sopron megye a második
(9,63), Pest megye nagyságrendben a
harmadik helyet foglalja el (7,8). /Balázsné,
1992/ A magán kisvállalkozások 66 %-a szintén ebben a régióban található. /Barta, 37./
Az osztrák-magyar
kiegyezést követően érzékelhető az ország fejlettebb és
fejletlenebb régiók szerinti megoszlása. A Budapest centrikus fejlődés, a főváros kisugárzása, az osztrák tőke, a magyar és
osztrák térfejlesztő kapcsolatok főleg a nyugati térségekben, Budapest és Bécs közötti
sávban éreztették hatásukat, a keleti országrész jóval hátrányosabb
helyzetben volt. Ez a
hátrány Trianon után tovább erősödött, amikor az északi, a keleti és
a déli térség városait a környező országokhoz csatolják. /Kárpáti, 1992, 19./
A kilencvenes
évek elejének tényei alapján az ország nyugati és
keleti része közötti egyenlőtlenségről általában mégsem lehet beszélni. /ld. bővebben
Szűcs, Balázsné, Gáspár, 1992/ A magángazdaság
22,4 %-a a Dunántúlon, 17,4 %-a az Alföldön
található. /Barta, 1992,
36./ A nyugati régiók közül
elsősorban Győr-Sopron, valamint Baranya megyére jellemző
a gazdaság dinamikus átalakulása
az osztrák, német, illetve más nyugat-európai
tőkeérdekeltség alapján. Az ország
északi részén a magángazdaság 7
%-a helyezkedik
el. /Barta, uo./ Eger, Miskolc környéke,
a keleti sávban Debrecen és mikrorégiójában találni fejlődő térségeket. Az,
Alföld déli része is fejlődésnek
indult. Kecskemét, Hódmezővásárhely, Szeged, Békéscsaba,
Szarvas térségeiben magas a különböző
típusú magángazdaságok aránya. Az államszocialista
időszakban Budapesthez, az ipari
térségekhez képest az Alföld
mindvégig hátrányos helyzetben volt. A külföldi, de a hazai tőke
számára ma fontosak
a déli és keleti, főleg határmenti
térségek, innen könnyebben
kiépíthetők a többi kelet-európai
országgal a piackapcsolatok.
A regionális
hátrányok új típusa a munkanélküliség területi leépítése miatt 1991 végén
országos átlagban 11,9
%-os munkanélküliség részben a
nagyipari térségekben, valamint a nagyvállatok korábbi munkaerő piacán magas. /Torkos,
1992/ Szabolcs-Szatmár megyében 16,4 %, Nógrád megyében 16,1 %, Borsod Abaúj-Zemplén megyében közel 14,5%,
Jász-Nagykun-Szolnok megyében 12,9
%, Békésben 12,6 % és Bács-Kiskun
megyében 11,3 % a munkanélküliek aránya. /Torkos, 29./ Az ipari
térségekben, különösen az új iparvárosokban magas a munkanélküliség aránya:
például Ózdon 30 %., Kazincbarcikán 19,3%, Várpalotán 15%, Oroszlányban 12,2%, Dunaújvárosban pedig 9,5 %
1992-ben.
Az ipari térségeket,
főleg az új iparvárosokat nemcsak a munkanélküliség gondja érinti. Az ötvenes években, de a későbbi évtizedekben is az ipari városokban fejlesztett
nehézipari szerkezet, a nagy állami
vállalatok nemcsak veszteségessé, gazdaságtalanná váltak, a túlkoncentrált ipar tönkretette a természeti környezet állapotát és az ott élő emberek
egészségét is. Az itt kialakult komplex válság kezelésének pedig nincsenek meg az eszközéi, többek között azért sem, mert a térbeli-társadalmi érdekviszonyok igen megosztottak a fejlődés alternatíváival kapcsolatban is. /Szirmai, 1992/
A határmenti övezetek, a
mezőgazdasági nagyüzemek krízisével, az
agrárszféra átalakulásával küzdő térségek, a nagyváros környéki agglomerációk hátrányai is jelentősek.
2. tábla
A lakónépesség megoszlása
települési típusok szerint
|
Megnevezés
|
1960
|
1970
|
1980
|
1990
|
|
Budapest
|
18,12%
|
19,39%
|
19,23%
|
19,44%
|
|
Vidéki városok
|
33,47%
|
36,91%
|
40,85%
|
42,42%
|
|
Községek
|
48,41%
|
43,70%
|
39,92%
|
38,15%
|
|
Összesen
|
100,00%
|
100,00%
|
100,00%
|
100,00%
|
|
N=
|
9.961.044
|
10.322.099
|
10.709.463
|
10.374.823
|
4. tábla
A népesség iskolai végzettsége települési típusok
szerint
|
|
1960
|
1970
|
1980
|
1990
|
|
Megnevezés
|
18-x
éves
legalább
közép-
iskola
|
25-x
éves
felsS-
fokú
iskola
|
18-x
éves
legalább
közép-
iskola
|
25-x
éves
felső-
fokú
iskola
|
18-x
éves
legalább
közép-
iskola
|
25-x
éves
felső-
fokú
iskola
|
18-x
éves
legalább
közép-
iskola
|
25-x
éves
felső
fokú
iskola
|
|
|
a megfelelő korúak százalékában
|
|
Budapest
|
20,2
|
7,0
|
29,1
|
9,4
|
38,8
|
13,1
|
45,2
|
19,1
|
|
Vidéki városok
|
12,2
|
3,5
|
20,6
|
5,2
|
27,4
|
7,1
|
33,9
|
11,5
|
|
Községek
|
3,9
|
1,0
|
7,5
|
1,6
|
11,5
|
2,3
|
15,7
|
4,0
|
|
Ország összesen
|
8,8
|
2,7
|
15,5
|
4,2
|
23,4
|
6,5
|
29,2
|
10,1
|
5. tábla
Az aktív keresők közül a fizikai, szellemi és önálló*
tevékenységet végzők aránya
települési típusok szerint
|
|
1960
|
1970
|
1980
|
1990
|
|
Megnevezés
|
fizikai
|
szellemi
|
önálló
|
fizikai
|
szellemi
|
önálló
|
fizikai
|
szellemi
|
önálló
|
fizikai
|
szellemi
|
Önálló
|
|
|
|
Budapest
|
64,7
|
31,3
|
3,9
|
57,2
|
40,5
|
2,3
|
50,5
|
47,6
|
1,9
|
46,1
|
47,9
|
6,0
|
|
Vidéki városok
|
63,8
|
22,6
|
13,6
|
63,8
|
33,5
|
2,8
|
61,2
|
36,4
|
2,1
|
58,1
|
36,7
|
5,2
|
|
Községek
|
60,6
|
7,9
|
31,6
|
81,5
|
14,6
|
3,9
|
76,0
|
18,0
|
3,6
|
74,9
|
21,5
|
4,9
|
|
Ország összesen
|
60,5
|
17,2
|
22,3
|
72,1
|
24,5
|
3,4
|
67,5
|
29,7
|
2,8
|
61,8
|
33,0
|
5,2
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
* Csak a
főfoglalkozású önállók
IRODALOMJEGYZÉK
Ágoston, P.: /1912/ Városi
program, Nagyvárad
Balázsné, Varga M.: /1992/ Külföldi tőkerészvétellel működő
vegyes vállalatok szerepe a magyar gazdaságban,
Kézirat, Budapest
Barta, Gy.: /1992/ Budapest helyzete az országban, MTA RKK, Budapest
Béres, Cs.: /1983/ A városfejlődés fordulópontján, Debrecen
Braun, R.: /1909/ Adatok a vidéki munkásság életéhez, Huszadik
Század, 6.
Braun, R.: /1911/ Prostitúció Chicagóban, Városi Szemle, 1.
Braun, R.: /1925/ Az amerikai helyi önkormányzat,
Szocializmus, 6.
Castells, M.: /1972/ La question urbaine, Paris, Maspero
Csanádi, P., Ladányi, J.: /1992/
Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai, Akadémiai Kiadó, Budapest
Cséfalvy,
Z., Pomázi, I.: /1990/ Az irányított dzsentrifikáció egy budapesti program példáján. Humán Geographical
Studies, 1990. Vol:51. N:9. p. 27-39.
Csöregh, É.:
/1978/ A lakótelepi iskolások, Akadémiai Könyvkiadó,
Budapest
Dávid, G. J.: A magánlakásépítés forrásai és feltételei, In:
Lakáspolitikánkról, /1983/ Kossuth Könyvkiadó, Budapest, p. 150-175.
Chen, Gy.: /1914/ A városok társadalma, Budapest
Ekler, D., Hegedűs, J., Tosics I.: /1980/ A városépítés
alkalmazott társadalmi-gazdasági modelljének
elméleti és módszertani kérdései. BUVÁTI, Budapest
Erdei, F.:
/1974/ Magyar város, Akadémiai Kiadó, Budapest
Erdei F.: /1974/ Magyar falu, Akadémiai Kiadó, Budapest
Enyedi, Gy.: /1986/ Település és társadalom.
Társadalomtudományi Intézet, Budapest
Enyedi, Gy.: /1988/ A városnövekedés szakaszai. Akadémiai
Kiadó, Budapest
Enyedi, Gy.: /1972/ Urbanizációnk kérdőjelei, Valóság, 3.
Fava, S. F.: Contrast in Neighbouring:
New York City and a
Suburban Community In: Dobriner: The Suburban Community /1960/
Gans, H. J.: A városi és a kertvárosi életmód. A meghatározások
újraértékelése. In: Városszociológia, /1973/ (Szerk.:
Szelényi I.) KJK, Budapest, p. 64-88.
Gist, N. P., Fava, S. P.: /1964/
Urban Society, New York
Győrffy, I.: /1926/ Az alföldi kertes városok, Budapest
Hegedűs, J., Tosics, I.: Lakáspolitika és lakáspiac, In: Lakáspolitikánkról, /1983/ Kossuth Könyvkiadó, Budapest, p. 261-296.
Hoffmann, I: /1981/ Lakáskörülmények, Kossuth Könyvkiadó,
Budapest
Hoyt, H.: A városi struktúra klasszikus modelljének újabb torzulásai, In: Városszociológia, /1973/ (Szerk.: Szelényi I.)
KJK, Budapest, p. 161-182.11
Illés, I.:
/1992/ A területfejlesztés
irányításának kérdései, Tér és társadalom,
1-2. Sz. p. 57-69.
Illyefalvi, I. L.: /1993/ A hatvanéves Budapest, Budapest
Székesfőváros Statisztikai Hivatal
Illyefalvi I. L.: /1935/ A főváros polgári népességének
szociális és gazdasági viszonya. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatal
Jahn, F.: /1937/ Kispest szociográfiája. Gondolat
Kárpáti Z.: A területi egyenlőtlenségekről és az önkormányzatok lehetőségeiről, In: Leltár, /1992/ MTA
Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja, Budapest;
pp. 19-25.
Konrád, Gy., Szelényi, I.: /1971/A késleltetett városfejlődés
társadalmi konfliktusai. Valóság, 12. sz.
König, R.: /1967/ Gemeindesoziologie, In: Soziologie, Fischer Lexikon, Frankfurt pp. 81-92.
A lakótelepek főbb adatai. 1980 évi népszámlálás, /1983/ 35. kötet,
Központi Statisztikai Kiadó
Laky, D.: /1929/ Budapest székesfőváros népességének fejlődése
1900töl 1920-ig. Statisztikai Közlemények, 1.
Laky, D.: /1930/ Az iparosok szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Statisztikai Közlemények, 3.
Mumford, L.: /1985/ A város a történelemben, Gondolat
Mendöl, T.: /1936/ Alföldi városaink morfológiája,
Debrecen
Nagy, L.: /1931/ Bérház. Nyugat, p. 779.
Nagy, L.: /1932/ Magyar város: Alföldi város, Századunk, 46.
Nemes, F., Szelényi, I.: /1967/ A lakóhely mint közösség.
Akadémiai Kiadó
Nemes Nagy, J.: /1992/ Margójegyzetek a regionális
politikához. Tér és társadalom. 1992. 1-2. Sz. pp. 69-76.
Park, R. E., Burgess, E. W., McKenzie, R.: /1925/ The City, Chicago, University of Chicago Press,
Pálné, Kovács I.: /1992/ A területi politika irányítása. Tér
és társadalom, 1-2. sz. pp. 37-47.
Redfield, R.: /1947/ The Folk Society "The American
Journal of Sociology
Saád, J.: /1977/A lakosság területi szegregálódás a városnövekedésben - veszprémi
vizsgálat. Valóság, 3. P. 78.
Szelényi, I., Konrád, Gy.: /1969/ Az új lakótelepek szociológiai problémái. Akadémiai Kiadó
Szelényi, I.: /1990/ Városi társadalmi egyenlőtlenségek.
Akadémiai Kiadó
Szelényi, I.: /1990/ Városfejlődés és területgazdálkodás
Kelet-Európában, In: Szelényi, I.: Új osztály,
állam, politika. Európa Könyvkiadó, Budapest, pp. 303-351.
Szelényi, I.: /1992/ Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest
Szirmai, V.: /1995/ A várostervezés és a jövőképek, Valóság, 8. sz. pp. 42-50.
Szirmai, V.:
/1988/ "Csinált" városok, Magvető Kiadó, Budapest
Szirmai V.: Környezetvédelmi dilemmák és a polgári átmenet, In: Leltár,
/1992/ MTA Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja, Budapest, pp. 105-113.
Szücs, I., Balázsné, V. M., Gáspár, T.: /1992/ Az európai
integráció és a modernizáció regionális összefüggései
Magyarországon, Magazin Kiadó
Torkos, V.: A
területi elmaradottság értelmezése és új jelenségei, In: Leltár, /1992/ MTA Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja, Budapest, pp. 25-33.
Tóth, P.: /1978/ Társadalmi kapcsolatok szerveződése és
típusai a lakótelepeken, Miskolc
Vági, G.: /1982/ Versengés a fejlesztési forrásokért,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
Vágvölgyi, A.: Faluszociológia,
In: A szociológia ágazatai, /1975/ (Szerk.: Kulcsár
K.) Kossuth Könyvkiadó, pp. 78-95.
Városszociológia /1973/ (Szerk.: Szelényi I.) Közgazdasági és
Jogi Könyvkiadó, Budapest
Weber, M.: /1925/ Wirtschaft und Gesellschaft. Grundriss der Sozialökonomik, Tübingen
Weber, M.: A nem legitim uralom (a városok tipológiája)
In: Állam, politika, tudomány, /1970/
KJK, Budapest
Wildner, O.: /1930/ Várostudományi tanulmányok, különös
tekintettel a nagyvárosokra, Városi Szemle 4.
Willmott, P., Young, M.: /1960/ Family and Class in a London
Suburb, London, Routledge and Kegan Paul
Wirth, L.: Az urbanizmus mint életmód, In: Városszociológia,
/1973/ (Szerk.: Szelényi I.) KJK, Budapest, pp.
41-64.
back
A SOROZAT EDDIG ELKÉSZÜLT FÜZETEI: