Szelényi városok a szocializmus után
	2003. március 28.
	BOGNÁR ESZTER
	Kedves Olvasó! Rátaláltál a város rovat tudomány alrovatán belül azokra az egyetemi jegyzetekre, amelyeknek így, vagy úgy, de közük van a városhoz. Ha netán ELTE szociológia szakos vagy, vagy a BKE Államigazgatási Karán még nem vizsgáztál le településtanból, hasznosnak fogod találni ezt az alrovatot!
	Városok a szocializmus alatt és után Szelényi Iván A tétel témája az, hogy a szocializmus milyen különbségeket okozott a kelet-európai urbanizációs fejlődésben és erre milyen hatással volt a posztkommunista átmenet. A városok szocialista jelzője nem annak tulajdonítható, hogy szükségszerűen a szocialista tervezők és ideológusok akaratának megfelelően néztek ki, hanem olyan ipari társadalmak városai voltak ezek, amelyek eltörölték a magántulajdont a termelés nevében. Szocialista városok A városszociológia két különböző megközelítése - az ökológiai és történeti - különbözőképpen vélekedik a szocializmus urbanizációra gyakorolt hatásairól. Az ökológiai megközelítés az iparosítás hatásának fontosságát hangsúlyozza. A gazdasági növekedés általánosan, az iparosodás különösen igényli a lakosság optimális térbeli koncentrációját, ami többé-kevésbé független a társadalom politikai berendezkedésétől és kulturális örökségétől. Még pontosabban a politikai környezet vagy tervi beavatkozás eltérítheti ezt az optimumot ideiglenesen, de jelentkezik egy tendencia ami korrigálni igyekszik ezeket az eltéréseket. Független változó Beavatkozó változó Függő változó Társadalmi-gazdasági berendezkedés Iparosodás ~ ~ Urbanizáció Az ökológiai megközelítés modellje Ezt a modellt sok kritika érte a `60-as évek végén, `70-es évek elején amikor a neo-Marxista és neo-Weberiánus városszociológusok kibontakoztak, akik érzékenyebbek voltak az urbanizációs fejlődés történeti és intézményi összetevői iránt. A neo-Marxisták szerint a termelési mód alapvető szerepet játszik az urbanizációs folyamat alakításában. Nem a városoknak van történetük, hanem a termelési módoknak. Ezért a városokat, urbanizációs problémákat, ellentmondásokat a termelési mód következményeinek térbeli kifejeződéseiként kell vizsgálni. Az utóbbi évtizedekben vizsgálták a kortárs Nyugati és Harmadik világbeli kapitalista országok városait úgy tüntetve fel problémáikat, mint a modern kapitalizmus hatásait. A neo-Weberiánus álláspont az urbanizációs folyamat történeti és összehasonlító vizsgálatát tartja szükségesnek, ami nem feltételezi, hogy a kapitalista városok problémáira a szocializmus a megoldás. Sőt az analízis azzal a feltevéssel indul, hogy a különböző társadalmi-gazdasági berendezkedések minőségileg különböző urbanizációs körülményeket teremtenek. Az alapvető ellentétek ellenére, mindkét tábor az ökológiai megközelítéssel szemben a történeti megközelítést tartja elfogadhatónak, ami az urbanizációs jelenséget a történeti jellegű és konkrét körülményekkel kapcsolatban magyarázza, amikben a városok léteznek. Ők is elismerik az iparosodás jelentős hatását, de csak mint alakító tényezőt. Független változó Beavatkozó változó Függö változó I Társadalmi-gazdasági rend / Termelési mód I A történeti Iparosodás A városi népességnövekedés a szocializmus alatt Urbanizáció Egy 1971-ben megjelent cikkben szóba került, hogy a Kelet-Európai országok az erőltetett iparosítás korszakában alul-urbanizálttá váltak. Az `alul-urbanizáció' kifejezés a `túlzott-urbanizáció' koncepciójának ikertestvéreként lett megalkotva. Az utóbbi az `50-es és `60-as években vált széles körben használatossá a Harmadik világ országaiban lezajlott folyamatok jelölésére. Ott az a tendencia érvényesült, hogy a városi népesség gyorsabban növekedett, mint a városi munkalehetőségek. A túl erős falusi feszültségek akkor is a városba irányították a lakosságot, ha ott nem várta őket munka. Az eredmény a városok túlzott növekedése nagyfoktú munkanélküliséggel vagy alulfoglalkoztatással, súlyos lakáshiánnyal, nagyszámú hajléktalannal és a “bádogvárosok" növekedésével. Tehát az általános feltevés szerint a periférikus kapitalista országok gyakran produkálnak gyorsabb városiasodást, mint iparosodást. Ezzel szemben Magyarországon, és feltételezhetően a legtöbb Kelet-Európai országban, az iparosodás nagyon különböző módon ment végbe, mint a nyugati kapitalista országokban. A szocializmus alatt a városi ipari munkahelyek szaporodása sokkal gyorsabb volt, mint az állandó városi lakosság növekedése. Tehát ezek az országok `alul-urbanizáltakká' váltak. Magyarországon a 19. század végétől az 1940-es évekig az ipari foglalkoztatottság és a városi népesség párhuzamosan növekedett, azonban ettől kezdve az ipari foglalkoztatottság a városokban robbanásszerűen kezdett emelkedni, maga mögött hagyva a városlakók gyarapodásának ütemét. Ahogy a két mutató távolodott egymástól úgy nőtt a faluból a városba ingázók aránya, ami az `alulurbanizáltság' mértékét mutatja. Más szóval az `alul-urbanizáltság' a történelem azon korszakában jelentkezett, amikor a szocialista iparosítás elindult. A fenti folyamat közvetlen következménye az erőltetett iparosítás politikájának, ami a nem termelő beruházásokon próbált spórolni - mint a lakásépítés, vagy pl. iskolák, kórházak, akár boltok létesítése - hogy az ipari beruházások mértékét maximalizálhassa. Így a városi lakás- és infrastruktúraépítés lassan haladt, ami, helyben tartotta a mezőgazdaságból felszabadított és az újonnan létrehozott iparba irányított munkaerőt. Ezzel a módszerrel a már létező lakás- és közműhálózat, nem érdekes milyen színvonalon, továbbra is szolgálhatta az új ipari munkás réteget. Így biztosan állíthatjuk, hogy a szocialista redisztributív gazdaságok az urbanizációs folyamatot a lakosság jóval kisebb térbeli koncentrációjával élték meg, mint a kapitalista országok. Az 1980-as évek során néhány Kelet-Európai ország - NDK, Csehszlovákia és Magyarország a posztindusztriális korszakába lépett. Ez hosszú távú következményekkel járt a városiasodási folyamatukban. Az iparosodási korszak lezárultával sem közeledtek a nyugati mintához, hanem egy teljesen új pályára álltak, ami ugyanúgy különbözött az eddigi korszakuktól, mint a nyugati posztindusztriális modelltől. A Magyarországi falusi közösségek stabilizációja szociális tartalmánál fogva nagyban különbözött az `50-es évek Amerikájában végbement szuburbanizációtól. A magyar falvak, amikben a lakosság 40 %-a élt 1990-ben, kimondottan vidékies helyek voltak. A helybeliek kb. 90 %-a termelt mezőgazdasági árukat és mintegy a felük termelt élelmiszert a piacra is, nyílván az ipari bevételeiket kiegészítendő a másodállású családi farmerkedéssel. Ezek a települések feltűnően különböztek Long Island `50-es évekbeli külvárosaitól. A szocialista országok különös módon nagy és stabil- falusi lélekszámmal érkeztek a posztindusztriális korba Szocializmus és urbanizáció Az urbanizáció jóval összetettebb és ezért nehezebben mérhető, mint a városi népesség alakulása. A cél, hogy kimutassuk a szocialista városok alacsonyabb urbanizációs fokát legalább hálom aspektusból: kisebb változatosság, a terület kisebb kihasználtsága, a városi szélsőségek kisebb mértékű jelenléte. Kisebb változatosság Az egyik legszembetűnőbb különbség a Berlini Fal két oldala között a városi szolgáltatások (boltok, éttermek, hirdetések és utcai árusok) viszonylagos hiánya volt, ami nyilvánvalóan mutatja a változatosság korlátalt. Kelet Európa városai között ezen a téren természetesen voltak különbségek Budapest vagy Prága előbb járt ebből a szempontból, mint Kelet Berlin vagy Varsó (amit nagyrészt a szocializmus alatt építettek újjá), de a legkevésbé változatos helyek az új városok, mint Nowa Huta vagy Dunaújváros voltak. Budapest - ami talán a legfejlettebb város volt a szocialista blokkon belül annak ellenére, hogy a nyugati túrizmus igényei miatt sokat fejlődött e téren, sokak szerint még mindig nem közelítette meg a II. világháború előtti önmagát, hiszen a `30-as években inkább piaci környezet volt, mint az államszocializmus végén. A terület kisebb kihasználtsága A belső városi területek kizárólag vagy túlnyomórészt közösségi tulajdonban voltak. Amíg az ingatlanpiac viszonylag szabadon alakulhatott a vidéki vagy külvárosi helyszíneken, a belvárosban csak szimulálni lehetett. Ennek következtében a várostervezőknek nem kellett a telekárakat bekalkulálni az elképzeléseikbe. Tehát a szocialista városok várostervezői jóval nagyobb szabadsággal rendelkeztek a helyszínek kiválasztásában, mint a kapitalista városokban tevékenykedő társaik. Így az előbbiek nagylelkűen bánhattak a területtel, és több figyelmet szentelhettek az esztétikának, mint a költségkímélő megoldásoknak. Erre jó példa a Kelet Berlini Alexander Platz, ami grandiózusságával a szocialista társadalom szertartásait szolgálta. A belvárosi területek ilyen fényűző felhasználása a piacgazdasági országokban sem ismeretlen, de ott ilyen mértékű közterületek létesítése kivételes, míg a piac nélküli országokban egészen normális és szükségszerű. A városi szélsőségek kisebb mértékű jelenléte A kapitalista városok társadalma szélesebb spektrumú volt, mint a szocialista városoké, ott nagyobb mértékben jelentkeztek a szélsőségek, mint itt. A Kelet Európai városok viszonylag mentesek voltak a bűnözéstől, a szegénység szélsőséges megnyilvánulásaitól (koldusok, hajlék-talanok) és a prostituáltakat, drogárusokat is sokkal tovább kellett keresni. A fenti állapot kétféleképpen magyarázható. Egyrészt a szociális ellátás sikereként értékelhető, másrészt a hatósági ellenőrzés szigorúságának is tulajdonítható, hiszen illegális volt hajléktalannak vagy munkanélkülinek lenni. Így a szocializmus azon célkitűzése, hogy mindenkinek legyen valamilyen lakásmegoldása és munkahelye, megakadályozta a városi szélsőségek elterjedését. Ökológiai kutatások szerint a szocialista városokban nagy mértékű szegregáció létezett. Az elmélet az, hogy a szocialista gazdaság redisztributív volta hozta létre a társadalmi osztályok, foglalkozási és etnikai csoportok, gazdasági, társadalmi és kulturális intézmények térbeli eloszlását. Két fontos összetevője volt a gazdaságnak, ami ezt előidézte: az állam kizárólagossága az új lakások építésében, és a belvárosi ingatlanpiac túlszabályozottsága. Először is a lakásépítés a nagy beruházásokra koncentrálódott, mert ezeket nagy állami-cégek végezték nagy állami tervezővállalatok tervei alapján, amik 5000-15000-es egységekben gondolkodtak. Megjelentek az úgynevezett házgyárak, amik sokkal inkább az építőipart szolgálták, mint a gazdaság érdekeit. Ebben az időben az építőipar munkaerőhiánnyal küzdött, de a bérek emelése helyett létrehozták ezeket a gyárakat, így csökkentve a termelés munkaerőigényét. Más szóval az olcsó munkaerőt drága technológiával helyettesítették, hogy a jövedelmeket ne kelljen növelni. Az ingatlanpiac már említett korlátai is hozzájárultak a régi, belső területek leromlásához. A telkek értéktelensége nem ösztönzött a hely jobb kihasználására és a városfelújításnak is csak a költségoldala látszott (minden lebontott lakás lakójának új helyet kellett biztosítani) gazdasági haszon nélkül. Ezek a körülmények szintén a lakótelepek mellett szóltak. A privát lakások megjelenése előtti két évtizedben a városi középosztály más lehetőség nem lévén, a lakótelepekre költözött (főleg első lakás esetén vagy ha menekülni akart a leromló belső kerületekből). Ezért a `70-es évek közepéig az új lakótelepek a középosztály karakterét viselték, a belső szomszédságok pedig veszítettek társadalmi státuszukból, ahol az öreg és szegényebb családok maradtak és ahova a bevándorlók települtek. A szocializmus utolsó évtizedében ezek a folyamatok jelentősen megváltoztak. A legfontosabb változás a privát lakások megjelenése volt. A városi középosztály ekkor már inkább társasházakat épített vonzóbb környékeken. Már nem volt megfelelő a lakótelepek minősége és egyre érzékenyebbekké váltak a munkásosztálybeliek és az etnikai kisebbségek közelségére. Kezdtek feléledni a hagyományosan bourgeois területek és a dzsentrifikáció első jelei is felbukkantak a belvárosban. Városok a szocializmus után Lehetséges, hogy a gazdaság kapitalista átalakításával a falusi lakosság erősen lecsökken. Az átmenet idején az agrárszektor mély válságba került. Magyarországon, ha az 1988-as bruttó mezőgazdasági termelést 100-nak vesszük, akkor ez 1993-ban már csak 50. 1988-ban a Tsz-ek egymillió embert foglalkoztattak, 1994-ben a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 200 000. Az eredmény masszív falusi munkanélküliség. A varosok mégsem elég vonzóak a falvakban rekedtek számára, amiben a jó minőségű falusi házak is szerepet játszanak. A városi ipari központokhoz ingázásra alkalmas közelségben lévő falvak alvó-munkáskülvárosokká alakulhatnak. Az urbanizációs folyamatokban már jelentős változások jelentkeztek. A legtöbb Kelet Európai nagyvárosban bővül a nemzetiségi összetétel. Budapest központjában nyüzsögnek a román vietnámi és kínai árusok, arab pénzváltók uralják a fekete valutapiacot, amit a rendőrség már meg sem próbál ellenőrizni. Kelet-közép Európa egy demográfiai ütközőzónává kezd válni Nyugat Európa és a Harmadik világ között. Ez különösen azóta van így, amióta Ausztria és Németország szigorított a bevándorlási szabályain, így Lengyelország és Magyarország lett a bevándorlók elsődleges célpontja. A nagyvárosokban a szélsőségek is megjelentek. Most ezek a városok látják el Nyugat Európa szexiparát fiatal lányokkal. Azelőtt a rendőrségi ellenőrzés szorította vissza a hajléktalanságot, most ha valaki nem fizeti a lakbért kilakoltathatják, esetenként rendőri segítséggel is. Erős növekedés látható a bűnözésben is: zsebtolvajok, autólopások, nemzetközi bűnszövetkezetek jelentek meg. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi különbségek nőnek, és ez hatással van a társadalmi szegregációra is. A növekvő új bourgeoiseia és a felső osztály új lakóhelyekre költözik. Ez a külvárosiasodáshoz vagy a belváros dzsentrifikációjához vezethet. Jelenleg inkább a külvárosiasodás a jellemző. Nemcsak a belvárosi légszennyezettség miatt, hanem a koldusok, bűnözők, prostituáltak miatt is a gazdagok egészségesebbnek, biztonságosabbnak, kellemesebbnek találják a korábban vidékies falvakat a nagyváros körül. Ha ezek az országok sikeresen felzárkóznak a Nyugathoz, és leküzdik a légszennyezettség és közbiztonság problémáját, akkor a belső részek dzsentrifikálódása legalább ellensúlyozhatná a külvárosiasodást. A lakótelepek fizikai és társadalmi értelemben súlyosan romlanak. Akik megtehetik kiköltöznek, a szegények és az etnikai kisebbségek koncentrálódnak bennük. Ezek a lakótelepek a. huszonegyedik század elejének a szegénynegyedei lehetnek. A várostervezők egyik legnagyobb kihívása, hogy elkerüljék ezt. Ha Kelet Európa továbbra is a fejlett világ perifériájára szorul, ezek lecsúszása tovább folytatódhat, és a gazdagok a luxusos külvárosaikba menekülnek, amiket magánrendőrség véd, magániskolák, -kórházak, -bevásárlóközpontok szolgálnak ki. Mára egy új, érdekes kutatási témakörrel bővült az urbanizációs tudomány. A szocializmusból örökölt mechanizmusok és formák lebontásának folyamata egyedülálló a történelemben. E folyamat nyomon kísérése segít megérteni a kapitalista fejlődés törvényszerűségeit, és, hogy azok következményei elkerülhetőek-e, milyen politikák segítik vagy akadályozzák az átalakulást.

back