http://www.mtapti.hu/mszt/19993/csite.htm
Csite
András
A
PARASZTI KÖZÖSSÉGTÕL A RURALITÁSIG:
A nemzetközi vidékkutatások utóbbi harminc évének néhány kulcsproblémája*
Bevezetés
Ebben az írásban áttekintést próbálok adni a nemzetközi vidékkutatások néhány központi problémájáról. A több évtizede folyó kutatások talán legfontosabb közös eleme a neoevolucionista elméletek egyikének, a modernizációs elméletnek és a modernizációs fejlesztési gyakorlat bírálata. Természetesen nem egynemû ez a vidékkutatási tradíció, hisz - különösen az ötvenes és hatvanas években - sokan a mezõgazdaság és a vidék modernizálásának domináns útját támogatandónak tartották és olyan kutatási programokban vettek részt, amelyek kérdésfeltevése, kutatási eszköztára stb. e paradigmából származott. A hetvenes évekre azonban a kritikai megközelítés vált uralkodóvá. A vidékkutatások középpontjában a hetvenes évek óta egyrészt a modernizációs elméletre épülõ fejlesztési gyakorlat következményeinek bemutatása áll, másrészt pedig az elõször a hetvenes években észlelt mélyreható társadalmi változások tematizálása. Célom annak feltárása, hogy miként távolodtak el a vidékkutatások a vidéki társadalom "Gemeinschaft" jellegû szervezõdésének elõfeltevésétõl, milyen elméleti viták során vetették el a modernizációs elméleteket, s végezetül annak bemutatása, hogy a mai vidékkutatók többsége számára mit is jelent a vidék.
1966: Ray Pahl és Csajanov
A vidékkutatások történetében 1966 vízválasztónak tekinthetõ: ekkor jelent meg Ray Pahlnak az addigi kutatások alapfeltevését, a vidék-város kontinuumot bíráló dolgozata (Miller 1996), s ekkor adták ki angol nyelven Csajanovnak a Paraszti gazdálkodás elmélete címû munkáját. E két írás megjelenése és széles nemzetközi visszhangja a modernizációs paradigma vidékképének plauzibitásába vetett hit elillanását jelezte: (a.) a nyugat-európai, s fõleg angol kutatók a vidék-város megkülönböztetés irrelevanciája mellett érveltek, míg (b.) a harmadik világ elemzõi a modernizációs elméleten alapuló fejlesztési gyakorlatok káros következményeit tárgyalták.
(a.) Pahl (1966) szerint a vidék társadalma - legalábbis a korabeli Angliában - nem organikus közösségekbõl áll, mint azt addig a vidékszociológusok elõfeltételezték. A vidéki helyi társadalmak empirikusan semmiféle olyan sajátos társadalomszervezõdési formát nem tudnak felmutatni, ami eltérne a városétól, ezért - hangzott Pahl kritikája - a vidék és a város közti különbségtétel sokkal több dolgot leplez el, mint megmagyaráz. Pahl "szétszórt város" (dispersed city) elképzelése szerint az angol "vidéken" e század hatvanas éveitõl alapvetõ változások mentek végbe azzal, hogy a korábbi városok felé irányuló mozgás megfordult, s a városokból a kisebb vidéki településekre az új középosztályokba sorolt emberek érkeztek (ingázók, illetve a vidéki iparban és szolgáltatásokban dolgozók, valamint nyugdíjasok), ami sokkal több új helyi konfliktust teremtett, semmint azt a "vidék-város kontinuum" felfogás "nyugodt és idillikus" vidékképébe bele lehetett volna tuszkolni.
A Pahl-i kritikának nagy hatása volt a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek vidékkutatásaira. A vidékszociológiában ekkor intézményesült a krízis-diskurzus (pl. az Európai Vidékszociológiai Társaság soros elnökének beköszönõ és leköszönõ beszédében illett kitérnie a szakma válságára, a kétévente tartott kongresszusokon külön panel-beszélgetéseket rendeztek a krízisrõl és a kiútról [Shanin 1976; Benvenuti et al. 1975; Benvenuti 1985; Whatmore 1990]), de a nyugat-európai vidékszociológusok vidékképe is módosult: míg korábban az organikus fejlõdést, a nyugalmat, a konfliktusmentességet és a közösségi összetartást látták és vizsgálták, addig a hatvanas évek végétõl a konfliktus és a helyi társadalmak rétegzõdése került a kutatások középpontjába. Howard Newby (1977; 1985) a "Pahl utáni" vidékkutatások nagy alakja a következõképpen definiálta a vidéket: olyan földrajzi egységek, amelyekben a lakosság mérete és népsûrûsége alacsony, és ahol a gazdaság - elsõsorban a mezõgazdaság - extenzív módon hasznosítja a rendelkezésre álló teret (a termõföldet). Newby egy szóval nem emlékezik meg a közösségrõl, a vidéki helyi társadalom szervezõdésének specifica differentiairól. Kutatásainak középpontjába a családi gazdaságokban dolgozó bérmunkásokat állította, s azt a kérdést vizsgálta, hogy a mezõgazdaság kapitalista átalakulása során miként megy végbe az osztályképzõdés. Az osztállyá válást - illeszkedve a mobilitás-kutatások elsõ és második generációjához - a politikai pártpreferenciákon és pártkötõdéseken keresztül mérte. Howard Newby munkásságának eredményeképpen így - legalábbis az angol - új vidékkutatásokban a vidék-város ellentét helyett az osztályképzõdés és osztályidentitás vált a fõ vizsgálati kérdéssé. Az osztályszempontú vizsgálati keretben a politikai gazdaságtan elméletét kiterjesztették a mezõgazdaságra, s a szûkebb farmvizsgálatok mellett megjelentek az állami agrárpolitikát, a mezõgazdasági munkásokat, a regionális egyenlõtlenségeket és az agrárökológiát elemzõ kutatások is.
(b.) A modernizációs elméleten alapuló fejlesztési gyakorlat elsõ marxista kritikái a hatvanas években fogalmazódtak meg: a harmadik világ elmaradottságát nem a modernizáció lassúságával, hanem a modernizáció folyamata során létrejött függõségi viszonyokkal (dependency) magyarázták. A marxista fejlõdéselméleti kritika második hulláma a hetvenes években az elsõnél szofisztikáltabb modelleket dolgozott ki, noha az alaptézis megmaradt, vagyis hogy az alacsony termelékenység és a termelõerõk lassú fejlõdése a piaci viszonyok (ti. a kapitalizmus) kibontakozásának következménye és nem gátja. A világgazdasági centrumoktól való függõség káros hatásainak, a kapitalista körülmények közti nem kapitalista termelési viszonyok fennmaradásának bemutatása mellett az irányzat legmaradandóbb hozzájárulása a paraszti világ megértéséhez a paraszti árutermelés kiteljesedésének (commoditization) bemutatása tekinthetõ.
A neomarxista kutatások (Goodman-Redclift 1985) hetvenes évekbeli megújulását Csajanov 1920-as évek elején írt munkájának (A paraszti gazdálkodás elmélete) 1966-os angol nyelvû megjelentésével hozható kapcsolatba. Csajanov szerint a paraszti gazdaság különbözik a kapitalista farmoktól, s ez a különbség még a kapitalista termelési viszonyok dominanciája mellett is fennmaradhat. A paraszti gazdálkodás vezérelve a megélhetés egy adott szintjének hosszú távú fenntartása, amit a rendelkezésre álló termelési eszközöknek a családméret alakulásának ciklusaihoz illeszkedõ kombinálásával érnek el. A marxisták szerint a harmadik világot jellemzõ termelési viszonyok a kapitalizmusra való átmenet hosszú folyamatának eredményeként jöttek létre, s ennek az átmenetnek épp az a sajátossága, hogy a paraszti gazdaságszervezõdést és kultúrát lépésrõl-lépésre szétverte/szétveri1. Így az alulfejlettség, a szegénység nem a tradicionálisnak tételezett kultúrák és gazdaságok sajátossága, hanem a kapitalizmus szétterjedésének káros hatása. Persze a parasztok - ahol és amikor tehetik - ellenállnak ennek a rombolási folyamatnak, s ennek az ellenállásnak a mikéntjérõl emlékezik meg James Scott (1996)magyarul is megjelent munkáiban.
A kapitalizmus (pozitívként ítélt) szétterjedésének aktuális állását a modernizációs teória képviselõi a piacon eladott áruk arányával mérték (mit és mennyit adtak el a piacon), míg a marxisták azzal, hogy a termelési eszközökhöz való hozzáférés milyen mértékben valósul meg az áruviszonyok révén (mit és mennyit vettek a piacon).
A hetvenes évek
világgazdasági válsága és az arra adott különbözõ intellektuális válaszok
egy, a vidékkutatásban - és
Az itt következõkben két amerikai szerzõ paradigmaközpontú modelljét ismertetem. Az elsõ Harriet Friedmann (1982; 1989) nevéhez kapcsolódik, aki a hetvenes években folytatott parasztkutatásai után az élelmezési rezsimek (food regimes) marxista irányultságú szociológiájának alapjait rakta le (ehhez még lásd Buttel-Goodman 1989; Bonnano et al. 1995). Ezt követõen bemutatom Philip McMichael néhány gondolatát, aki a társadalomátalakítási elméletek és gyakorlatok két paradigmáját különböztette meg: a fejlesztési és a globalizációs paradigmát.
Harriet Friedmann és az élelmezési rezsimek
Harriet Friedmann az élelmezési rezsimekrõl számos könyvet, tanulmányt publikált, s kétségtelenül a vidékkutatások egyik legnagyobb tekintélyû személyisége. Munkásságának elsõ idõszaka a parasztkutatásokhoz köthetõ, de a hetvenes évektõl a modernizációs elmélet új kritikáját fogalmazta meg, ami csak részben kapcsolódott a parasztkutatások vonalába illeszkedõ elemzésekhez. Központi tétele szerint a mezõgazdaság és az ipar közti kapcsolatok sokkal képlékenyebbek és globális méretûbbek annál, mint azt a modernizációs fejlesztési modell tételezi, mi szerint az ideális nemzetgazdaságban a mezõgazdaság és az ipar egymást dinamikusan kiegészítõ ágazatok. Friedmann szerint Rostow növekedési modelljét az Egyesült Államok 19. századi példája alapján dolgozta ki, ám az empirikus tapasztalatok arra utalnak, hogy más nemzetgazdaságokban a két ágazat kapcsolata jelentõsen eltér az amerikai mintától.
Friedmann a mezõgazdaság és a nemzetgazdaság kapcsolatát a rostowinál dinamikusabb és empirikusan jobban alátámaszthatóbb keretbe illesztette, az élelmezési rezsimek elméletébe. Ez az elõször Aglietta kidolgozta elmélet az élelmiszertermelés és -fogyasztás nemzetközi kapcsolatait összeköti a kapitalista tõkefelhalmozás idõszakaival.
Friedmann két élelmezési rezsimet különböztet meg: az 1870-1914 közöttit és az elsõ világháborút követõen létrejöttet, mely alapvonásait tekintve máig fennáll. Az elsõ élelmezési rezsim a kapitalista termelési viszonyok létrehozásának extenzív idõszakával esik egybe, amikor a bérmunka mennyisége robbanásszerûen megnõtt. A második rezsim idõszaka a fogyasztási viszonyok intenzív átalakulásának korszakával esett egybe, ám ez az egybeesés korántsem véletlenszerû. A két rezsim közt az Egyesült Államok jelenti az összekötõ kapcsot. Az USA mezõgazdasága egy olyan sajátos társadalmi forma, ami a 19. század második felében - a tradicionális európai mezõgazdaság kárára - lehetõvé tette az európai élelmiszerfogyasztás felfutását (egyben a bérek reálértékének növekedését) és megelõlegezte a 20. század iparszerû agrár- és élelmiszertermelését.
A 19. század
végén, a 20. század elején új nemzetállamok sora jött létre. A nemzetállamra
épülõ világrendben az amerikai és ausztráliai telepesállamok központi
szerepet játszottak, mivel ellátták élelemmel a növekvõ európai
munkásságot, s egyben egy új típusú nemzetközi kereskedelem bázisaivá váltak.
Ebbe a nemzetközi kereskedelembe a telepes országok a mérsékelt égövi
termékekkel (gabona, hús) kapcsolódtak be, míg a gyarmati világ központjaiból (
A két
világháború közötti protekcionista agrár-világkereskedelmi rend azonban a
második világháborút követõen alapvetõ változásokon ment
keresztül. Elõrehaladt a nemzetközi integráció, rohamosan bõvült
a tartós élelmiszerek piaca (pl. a különbözõ konzervtermékek), az egyre
intenzívebbé váló húsipar kulcsszerepre tett szert a tõkeakkumulációs
folyamatban, s egyben messzemenõ hatással volt a mezõgazdaság
szervezeti és piaci kapcsolati rendszerének alakulására. Friedmann szerint
agroélelmezési komplexumok jöttek létre (elsõsorban az Egyesült
Államokban, pl. a
Az amerikai élelmiszeripari nagyvállalatok világpiaci vezetõ szerephez jutása azonban nem tekinthetõ kizárólag a "piaci" versenyben való sikerességüknek, ehhez más is kellett: az Egyesült Államok hegemón világpolitikai pozíciója. Az USA kormánya az amerikai agrobiznisz által megtermelt élelmiszer jelentõs részét segélyként, vagy kedvezményes árú termékként juttatta el a század közepén létrejött új államokba, igyekezvén ezzel egyrészt a hatalomba jutott helyi elitek vezetõ pozícióját fenntartani, másrészt a szovjet tábor expanzióját meggátolni. Az amerikai agrobiznisz - politikailag támogatott - transznacionalizálódásának az volt a következménye, hogy a harmadik világ és részben Nyugat-Európa (bár itt a Közös Agrárpolitika keretében az 1950-es évek második felétõl igyekeztek az USÁ-tól való függést csökkenteni) nemzetállamai saját agrártermelésüket és belsõ agrárkereskedelmüket egyre kevésbé tudták szabályozni. Ennek egyik példája a harmadik világ országaiban az emberek mindennapi étrendjében bekövetkezett változások, a hús és gabonatermékek uralkodóvá válása; a McDonaldizáció ennek a folyamatnak csupán egy késõbbi szakasza, amit sok helyütt a búzakenyér és a marhahús-konzerv elõzött meg. A mezõgazdaság így lassan mindenütt a transznacionális tõkefelhalmozási folyamat részévé vált, s ha a paraszti vagy farmer termelõk birtokukat meg is tudták õrizni, az inputok és outputok piaca (pl. a hatvanas évek "zöld forradalmának" köszönhetõen) egyre inkább a - többségükben amerikai irányítású - transznacionális nagyvállalatok kontrollja alá került.
Harriet Friedmann nagy hatású tanulmányai azt bizonyították, hogy a vidékkutatások vizsgálati tárgya nem maradhat egyedül a vidéki ember (legyen az agrártermelõ, fogyasztó avagy új középosztálybeli "kitelepült"), hanem a szélesebb politikai és gazdasági kontextust is be kellett vonni az elemzésbe. A politikai gazdaságtan marxista indíttatású irányzata a kilencvenes évekre - elsõsorban az amerikai Philip McMichael nevéhez kötõdõen - új meglátásokkal gazdagította a vidékkutatásokat.
Philip McMichael és a
fejlesztési paradigmák
"A fejlesztési (developmentalist) paradigma - mely a vidékre úgy
tekintett, mint a fejlõdés során egyre reziduálisabbá váló kategóriára -
jelenkori hanyatlása új életet lehel a vidékszociológiába. A vidék- és az
ökológiai kutatások újbóli virulása a globalizáció növekvõ kutatási
népszerûségével jár együtt. Ez több mint puszta véletlen - a globalizáció
valójában a lokális különbségeket kristályosítja ki. A két folyamat együtt halad.
De mindkettõt csak mint egy sajátos történeti konstrukciót érthetjük
meg: azaz mindkettõt problematizálnunk kell. Amikor a 'globalizáció'
problematizálásáról beszélek, akkor azt úgy kívánom láttatni, mint egy sajátos
poszt-fejlesztési konstrukciót. A második világháborút követõ
idõszakban a nemzeti fejlõdés/fejlesztést jellemzõ
célrendszer (mely a 'Bretton Woods-i' rendszerben intézményesült) a nyolcvanas
évek adóssági válsága következtében irrelevánssá vált - ezt drámaian mutatják a
fejlesztési elméletet alkalmazó államokat és intézményeket ért támadások,
melyek a monetarista paradigma híveiül szegõdött szervezetektõl
érkeztek. A hatékonyság és a pénzügyi hitelképesség fogalmainak legitimáló
leple alatt a fejlesztési korszak nemzeti orientációjú intézményei mindenütt
eltûnnek, s helyüket a globális orientációjú szervezetek veszik át. Igazodva
e trendhez, a termelõ kisközösségek azért tülekednek, hogy új szegletet
találjanak maguknak az új globális gazdaságban, avagy, hogy ellenálljanak a
globális nyomásnak. Bármi is történjék azonban, a lokális definiálása egyre
inkább hangsúlyossá válik" (1996: 25).
McMichael szerint a vidékkutatásokban a nyolcvanas évek vége óta virágzó
lokalitás kutatások egy tágabb kontextusba illeszkednek: a világ
mûködésének és a kívánatosnak tartott fejlõdés irányának
felfogásában bekövetkezett változáshoz. Az amerikai szerzõ ezt a
változást a második világháborút követõen kialakított világpolitikai
rendszer összeomlásához, és az összeomlás következtében keletkezett
intellektuális ûrt betöltõ globális szemlélet uralkodóvá válásához
köti. A következõkben elõször azt mutatom be, hogy (a.) mi
jellemzi McMichael szerint a fejlesztési (developmentalist) paradigmát, illetve
(b.) a globalizációs paradigmát, s (c.) mely tényezõkkel magyarázza a
paradigmaváltást. McMichael szerint a vidékszociológia népszerûsége és a
világ fejlõdésére/fejlesztésére vonatkozó domináns tudásrendszer között
szoros korreláció áll fenn: a fejlesztési paradigma dominanciájának
idõszakában a vidékszociológia legitim kutatási terepe a fejlesztési
akciók érintettjei, a fejlesztendõk voltak, míg a globalizációs
paradigma dominanciájának idõszakában a lokális szemléletû
kutatások a leginkább elfogadottak (és kutatási forrásokkal ellátottak).
(a.) McMichael a fejlesztési paradigmát egy, a második világháborút
követõen kialakított konstrukciónak tarja, melynek célja a kapitalista
világgazdaság stabilizálása volt. A fejlesztési paradigma tanítása szerint ezt
a stabilizációt a nemzetállamok révén lehet elérni, s az 1945 után - legalábbis
a kilencvenes évekig ideiglenesen - véglegesedett nemzetállami rendszer
szabályozásában kombinálták a merkantilista és liberális
szervezõelveket. A rendszerben a nemzeti gazdasági menedzselés
rendszerei elõnyt élveztek a kereskedelemmel szemben, s úgy képzelték,
hogy a nemzeti jólét növekedése a stratégiai ágazatokra (acélipar,
mezõgazdaság stb.) épülõ gazdaságfejlesztéssel érhetõ el. A
fejlesztési paradigma a vidékre, a vidéki népességre úgy tekintett, mint az
ipar jövõbeli munkaerejére, avagy mint olyan forrásra, ahonnét a
jövedelmeket át lehet csoportosítani az ipari beruházások fokozására. A vidéki
társadalmi problémákat ennek megfelelõen marginálisnak tekintették, mely
szemléletet a társadalomtudományi kutatóközösség is átvette. Noha kétségtelen,
hogy a második világháborút követõen a nyugati világ országainak
többségében addigi történetük során soha nem látott gazdasági növekedés ment
végbe, s a népesség anyagi jóléte is soha nem látott szintre emelkedett, de a
fejlesztési paradigma alkalmazása a világgazdaságban számos új, a nyolcvanas
évekre menedzselhetetlenné váló feszültségeket váltott ki. McMichael szerint a
fejlesztési paradigma elvetéséhez a nyolcvanas években kiélezõdõ
adósságválság járult leginkább hozzá, de amúgy "melléktermékként" a
paradigma alkalmazása - elsõsorban a harmadik világ országaiban -
szegénységet, hiperurbanizációt és környezeti katasztrófa-helyzetet
"eredményezett".
(b.) A fejlesztési paradigma érvényességébe és alkalmazhatóságába vetett
hit elillanása egy új, a felmerült problémák megoldását ígérõ paradigma
létrejöttét eredményezte. McMichael globalizációs paradigmának nevezi ezt az új
tudásrendszert, melynek központi ígérete szerint az adósságválság és a nyomában
jövõ világgazdasági krízis kiküszöbölése a piacok világméretû
átszervezése és stabilizálása révén érhetõ el. A hangsúly a
világméretûségen van, amennyiben az adósságproblémák megoldásának nem a
korábban preferált nemzeti keretekben, hanem nemzetek közti és egyben feletti
együttmûködés eredményeként kell végbemennie. A paradigma kríziskezelési
javaslata alapvetõen pénzügyi, financiális jellegû: a korábban
szabályozatlannak tekintett nemzeti valutapiacok nemzetközi ellenõrzését
javasolja, a kormányoktól és nemzeti bankoktól monetáris szigort követel. A
gazdasági növekedés (mely cél továbbra is közmegegyezésesnek tekinthetõ)
a hatékonyság fokozása révén érhetõ el. A hatékonyság a
világméretû piaci versenyben való helytállás fokmérõje és záloga
is egyben: a paradigma szerint csak a hatékony, rugalmas alkalmazkodásra képes
vállalatok, országok, családok, régiók stb. képesek a korlátoktól szabaddá
tette versenyben fennmaradni. A hatékonyság, a versenyképesség növelésére
tankönyvszerû, Ritzer szavaival "mcdonaldizált" tudáskészlet
áll rendelkezésre (vö. "Hogyan hozzuk ki önmagunkból a legtöbbet?",
"Hogyan legyünk sikeresek?" stb.), amit lépésrõl-lépésre
átültetve a gyakorlatba garantált a sikeres átszervezés, piaci alkalmazkodás. A
globalizációs paradigmában tehát a korábbi paradigmában uralkodó területi (azaz
leginkább nemzeti) elv alárendelõdik a kapitalista elvnek: minden
(legyenek azok nemzeti, ágazati, vagy bármilyen más) korlát a piaci versenyen
alapuló gazdagi fejlõdés gátjaként, tehát felszámolandó rosszként
tételezõdik.
(c.) Azon túl, hogy az adósságválság a fejlesztési paradigma hirdette
eszközök alkalmazhatóságába vetett hitet megingatta, mely más tényezõk
járultak hozzá egy új gazdaságpolitikai paradigma létrejöttéhez és dominánssá
válásához? A mannheimi tudásszociológiai tradícióba illeszkedve szerzõnk
a tudástermelõ (tudomány) és tudásalkalmazó (politikusok, gazdasági
szakemberek) eliteken belüli átalakulással hozza összefüggésbe a változást: a
"globalizációs elitek" létrejöttével és - képzelt - közösségé
válásával, valamint a "fejlesztési - elsõsorban nemzeti -
elitek" pozícióinak romlásával. Kik alkotják az új globális elitet? A
pénzügyi szakértõk és vezetõk, a transznacionális korporációk
vezetõi, a világpolitika és világgazdaság "hajóskapitányi"
pozícióit betöltõket kinevelõ és kiképzõ elitképzõk
tudósai, valamint a nemzetközi intézmények (IMF, Világbank, WTO) menedzserei. Szerzõnk
nem tér ki részletesebben arra, hogy miként is ment valóban végre a
paradigmaváltás, így - legalábbis munkáiból - nem tudhatjuk meg, miként
érlelõdnek emberek millióinak mindennapi életét befolyásoló változások. A
paradigmaváltás azonban végbement, s a gazdasági adatok azt mutatták, hogy a
globalizációs megközelítés alapján sikerrel lehet a világgazdaságot szanálni és
új növekedési pályára állítani.
Vidékkutatások Európában a
nyolcvanas és kilencvenes években
Az eddigiekbõl talán kiderült, hogy a nyolcvanas évektõl a
társadalomkutatók, s köztük a vidékkutatók figyelme egyre inkább afelé fordult,
hogy a hetvenes évek válsága közepette elõször érzékelt mélyreható
társadalmi változások miként konceptuálizálhatók (Lowe 1992). McMichael egy
volt azok közül, akik a világgazdasági rendszerben végbement változásokat
tematizálták, mások a fordizmusról a posztfordizmusra (Gilbert et al. 1992),
avagy a produktivista agráriumról a posztproduktivistára való átmenetként
értelmezték a változásokat. A változások nem csupán a világkereskedelmi
rendszerben, de a domináns munkaszervezeti formában, a legitim
tudásrendszerben, a politikai preferenciákban és a mindennapi élet számos más
területén (pl. vallásos gyakorlatok, gyermeknevelés, fogyasztás stb.) is
jelentkeztek. A kezdeteiben a hetvenes évekre datált átalakulás vidékkutatói
tematizálásában elsõsorban az angol társadalomtudósok jártak élen. A
vidékszociológiai vizsgálatok középpontjába így ismét a nyugati világban zajló
változások kerültek, s az új paradigma a vidéki átalakulás (rural
restructuring) címkét kapta (Mardsen et al. 1993; Mardsen-Murdoch-Flynn 1993;
Mardsen 1989; 1992). A hatvanas évekkel összevetve a nyolcvanas évek
(agrár-)politikai kérdése már nem az volt, hogy miként növelhetõ a
mezõgazdasági kibocsátás, hanem éppen az, hogy miként
csökkenthetõ, s miként lehet az agráriumba folyó közkiadásokat
megkurtítani. A vidéki társadalomban diverzifikáció ment végbe, új
foglalkoztatási formák jelentek meg, nõtt a pluriaktivitás, s az új
iparágak egy része is vidéken telepedett le. Arról nem is beszélve, hogy
megfordult a belsõ migráció iránya: a városokból egyre többen költöznek
vidékre, ezzel megváltoztatva a falvak társadalomszerkezetét.
Nyugat-Európában a vidékkutatások új generációjának megjelenése a
nyolcvanas évek közepére datálható. Ez az idõszak - legalábbis az
európai rurálszociológiában - többelemû változásokat hozott: egy új
kutatói generáció (mely tulajdonképpen máig meghatározza a kutatások fókuszát)
vette át a "stafétabotot", a mezõgazdaság politikai
gazdaságtani vizsgálatának helyébe az átalakulás (restructuring)
meglehetõsen vegyes teoretikus hátterû kérdésköre került, s a
harmadik világ helyett újra a fejlett nyugati világ vidéke vált a fõ
kutatási tereppé. A következõ táblázatban a két kutatási generáció
fõbb jellegzetességeit hasonlítom össze.
|
Tézis |
A
mezõgazdaság |
Átalakulás
(restructuring) (1985-1995), posztproduktivizmus, |
|
Kutatók |
Newby |
Cloke, Thrift, Murdoch, Mardsen, Lowe |
|
Teoretikus keret |
A termelés
politikai |
A fogyasztás politikai gazdaságtana |
|
Új jelenségek |
A
mezõgazdaság |
Városi exodus, új vidéki konfliktusok megjelenése |
|
Kutatási terület |
Osztályviszonyok,
|
Fogyasztás, lokalitás |
|
Vizsgált társadalmi szereplõk |
Mezõgazdasági
munkások, farmok, agrár- |
Középosztályok, szolgáltató osztály |
A hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének a vidéket érintõ egyik legfontosabb fejleménye (legalábbis a fejlett nyugati világban) a térbelileg indifferens tõke megjelenése és a vidéki iparosodás újbóli beindulása. Mindez egybeesett egy vállalatszervezési paradigmaváltással, amit a kutatók a posztfordizmus fogalmával ragadtak meg. Bonnano és Bradley 1994-es tanulmányukban a fordizmust a modernizációs elméletek derivátumának tarják: "Central to the project of the modernization school was the assumption of a spatial unity between the economy and socio-political spheres. Following classic theories of development (Durkheim, Weber) and the Keynesian economic doctrine, it was maintained that sustained expansion of capitalism has to be paralleled by forms of control of unwanted social consequences. More specifically, laissez-faire postures were rejected, arguing that unregulated individual interests and utility maximization resulted in social disintegration rather than spontaneus order. Importantly, the exercise of control was spatially defined. Though it was recognized that forms of economic expansion ought to be pursued, regulation of economic processes was primarily exercised at the community, regional and/or national levels. Indeed, in modernization projects national boundaries were identified as the territorial limits of these actions. ... The transition from Fordism to global post-Fordism can be viewed as a realignment of productive relations and consequently as a context for new spatial forms" (1994: 55).
A posztfordizmus a fordista térhasználat és -értelmezés átalakulását jelenti. Nem nehéz észrevenni, hogy a kutatók a fordista térhasználat alatt a modernizációs elméletek és gyakorlatok konstituálta térhasználatot értenek, s a posztfordizmus fogalmával a hetvenes évektõl jelentkezõ mélyreható társadalmi átalakulás egyik aspektusát próbálják megragadni (a globalizáció, a posztproduktivizmus, az "új vidék" koncepciója tulajdonképpen ennek a széleskörû átalakulásnak a megragadására tett további kísérleteknek tekinthetõk).
Bonnano és
Bradley szerint a második világháborút követõen a "Pax
Americana" kontextusában kialakított új nemzetközi munkamegosztási rend, a
fordizmus fõszereplõje a nemzetállam volt. A piaci kockázatok
csökkentésére a nem kommunista világban állandósult az állami beavatkozás a
gazdaságba, s a korporatív megoldások olyan rendszere jött létre, mely tartósan
volt képes garantálni a munkaadók, a munkavállalók és az állami elitek
harmonikus együttmûködését. A fordista paradigma a "vertikális"
gondolkodás egyik típusa: definiált alárendeltségi viszonyok összessége alkotja
a társadalmat, mely két nagyobb - képzettségük, feladataik és
felelõsségük szerint elkülönülõ - csoportra oszlik:
termelõkre és termelésirányítókra. A fordista üzemet rigid termelésszervezési
eljárásoknak megfelelõen szervezik meg: koncentráció és centralizáció
jellemzi, amit hosszú távú és átfogó tervezés egészít ki a társadalmi élet
szinte
A posztfordizmus a hetvenes évek mély rendszerválságának a következménye: az olajválság felerõsítette világpiaci krízisre, a nyugati világban kibontakozó antimodernista (elsõsorban baloldali) társadalmi mozgalmak okozta megrázkódtatásokra és a harmadik világban felerõsödõ nyugatellenes mozgalmak (melynek talán legnagyobb sikere, s egyben máig ható politikai következményekkel járó eseménye az 1978-as iráni forradalom) okozta modernizációs "katzenjammerra" adott sajátos válasz. A posztfordista paradigma híveinek fõ célja a rigiditás csökkentése, a rugalmasság növelése, a gátak (legyenek azok helyi, regionális, avagy nemzeti) elhárítása, a tõke minél szabadabb és gyorsabb mozgásának elõsegítése. A megközelítés térhódítása a nemzetközi munkamegosztás rendjének átalakulásával, a nemzetállam szabályozó képességének csökkenésével, a jóléti rendszerek visszaszorulásával, bércsökkenéssel, növekvõ osztálypolaritással és a multinacionális vállalatok létrejöttével és felvirágzásával jár együtt. A multinacionális cég már nem nemzeti keretekben "gondolkodik", beszerzési és értékesítési tevékenységét a "global sourcing" imperatívuszának megfelelõen alakítja.
A posztfordista átmenet a vidéket sem hagyja érintetlenül: míg a fordista megközelítésben a vidékként definiált tér (és az oda kötött és kötõdõ) társadalmi aktorok a modernizációs program célterületének számítottak, addig a posztfordista világban elõnyökkel és hátrányokkal rendelkezõ (helyesebben rendelkezni vélt) településekként, lokalitásokként értelmezõdnek, és - legalábbis a kutatók és a posztfordista fejlesztõk szerint - versenyképességük fokozására, avagy a globális nyomásnak való ellenállásra törekszenek.
Az új (elsõsorban elektronikai) ipari létesítmények vidéki megjelenése mellett a kisebb települések társadalmaiba más, új társadalmi szereplõk is érkeztek: a vidéki idillre vágyó középosztálybeli aktorok. Az agrárfoglalkoztatás súlya így jelentõsen csökkent a vidéki településeken, s nõtt a különbözõ ipari létesítményekben vagy a szolgáltatási szektorban dolgozóké, illetve a vidékrõl a városba ingázóké. A helyi feszültségek fõ forrásává a termelés helyett a fogyasztás vált, mivel az újonnan érkezettek fogyasztási (köztük tér- és tájhasználati) preferenciái jelentõsen különböztek az "õshonos" népességétõl. Ezt az elmozdulást néhány kutató úgy foglalta össze, hogy a megélhetésrõl a hangsúly áthelyezõdött az életstílusra. Mardsen és kutatótársai (1993) pedig azt bizonyították, hogy a középosztály városból történõ kiáramlásában a fõ hajtóerõ az volt, amit a társadalom tagjainak többsége sajátosan vidékinek tartott: a csendesség, a lelki és szellemi béke, a természetközelség és a közösséghez tartozás igénye. A dolog meglehetõsen paradox: a vidékkel foglalkozó tudományokban a hatvanas évek közepén épp az a meggyõzõdés vált általánosan elterjedtté, hogy a fenti jellegzetességek nem köthetõk a vidékiként definiált településekhez, ám mintha a városi emberek nem hallották volna a vidékkutató szavát, inkább figyeltek más értelmezés-konstruáló szereplõk (sajtó, szépirodalom, politikai erõk) szavára: irány a vidék!
A jelenkori vidékkutatások kedvelt terepévé tehát a lokalitás vált. Általános kutatói vélekedés szerint a kutatási hangsúlyt azokra a kérdésekre kell helyezni, hogy milyen intézményi viszonyok irányítják a térbeli struktúrák reprodukcióját, s mi jellemzi a lokális társadalmi cselekvés és a helyi társadalmon kívülrõl eredõ akciók kapcsolatát. Mardsen szerint a helyi társadalmakban a feszültségek a fejlesztés és a megõrzés elveinek (illetve az ezeket hangsúlyozók) ellentmondásából származnak, hisz az új középosztályi emberek a vidéket, mint fogyasztási helyet szemlélik, ahol a vágyott vidéki idillben élhetnek, míg az "õslakosság" megélhetést keres, jövedelmét akarja növelni, akár annak árán is, hogy a vidéki idill jellegzetességeit felszámolja.
Flynn és Lowe
(1994) a vidéki társadalmakat négy szempont szerint vizsgálták (gazdasági,
társadalmi, kulturális és politikai paraméterek), s ez alapján négy ideáltípust
dolgoztak ki, melyek a vidéki helyi társadalmak négy lehetséges
fejlõdési útjára vonatkoznak:
A megõrzött vidék (preserved countryside): ahol fejlesztésellenes és
környezetvédelmi (megõrzõ-fenntartó) jellegû
attitûdök dominálják a helyi politikai szervezeteket és ebbõl
fakadóan a helyi döntéshozatalt. Ezeknek az attitûdöknek a hordozói
elsõsorban a középosztálybeli lakosok, akik új szabadidõs,
rekreációs és kiskereskedelmi - tehát elsõsorban a fogyasztáshoz
kötõdõ - tevékenységek iránt támasztanak helyi keresletet.
Ugyanakkor ezek a törekvések erõs ellenállást találnak a helyi
társadalom agrárius - termelés-orientált - szegmensében, vagyis azok közt, akik
a helyi fejlesztéseket a családi gazdaságok és a mezõgazdaság -
környezetet veszélyeztetõ - fejlesztésére építenék. A konfliktus jellemezte
vidék (contested countryside): azokon a vidéki településeken, amelyek messze
esnek a nagyobb városok szuburbán régióitól, s ahol nincsenek különösebb
környezeti értékek, ott a helyi politikában a mezõgazdasági családi
farmok és a fejlesztés hagyományosabb formáiban érdekelt helyi
erõcsoportok koalíciója marad a domináns. Ezeken a helyeken a helyi
politikai diskurzus központi fogalma a helybeliség marad, szemben a
megõrzött vidéket jellemzõ - s a középosztályok jelenlétéhez kötõdõ
- szakértelemmel. A paternalista vidék (paternalistic countryside): a helyi
politika és a helyi fejlesztés folyamata azokon a vidékeken, ahol nagyobb
magánbirtokosok tulajdonában van a termõföld, a meglevõ
földtulajdonosok érdekei szerint folyik. A térhasználat ezen típusában a
legvalószínûbb a különbözõ elitsportok (golf, vadászat stb.)
térhódítása. A klientelista vidék (clientelist countryside): számos távoli
vidéki térségben, ahol az ellenurbanizáció folyamata egyáltalán nem
jelentkezik, s a helyi gazdaság és társadalom erõteljesen ráutalt a
különbözõ kormányzati támogatásokra, ott a helyi fejlesztési koalíciók
(családi gazdaságok, nagyobb földtulajdonosok, helyi nem mezõgazdasági
tõke) és az állami - elsõsorban agrár - fejlesztési ügynökségek közötti
korábban létrejött klientelista jellegû kapcsolatrendszer továbbra is
fennmarad. A helyi politikai diskurzust és döntéshozatalt a közösség jólétének
növelésének (munkahelyteremtés, szociális lakásépítés, közösségi beruházások)
igénye dominálja, azzal együtt, hogy a külsõ állami támogatást
ambivalensen ítélik meg: függnek is tõle, ám azt kevésnek is találják.
Diskurzus és ruralitás: Marc Mormont megközelítése
A jelenkori vidékkutatók többsége a társadalmi konstruktivista megközelítést vallja magáénak. Noha maga a konstruktivista tradíció is rendkívül szerteágazó, a perspektíva emberszemlélete, a jelentéskonstruáló és a világot folyamatosan újradefiniáló társadalmi cselekvõ közös nevezõre hozza a különbözõ témákkal foglalkozó kutatókat. Marc Mormont 1987-es írása ebbõl a szempontból jelent mérföldkövet a vidékkutatások történetében: elõször jelent meg a diskurzus és a reprezentáció fogalma mint elemzési eszköz, s Mormont a belgiumi nemzeti parkok vizsgálata során elõször alkalmazta a ruralitás fogalmát, mint egy új, a vidék értelmezésében bekövetkezett fordulat terminusát. "Míg korábban azért beszéltünk a vidéki világról, hogy egy különálló univerzumot definiáljunk (vagyis egy sajátos népesség, sajátos - a városiétól eltérõ - szabályok szerint él, s ahol más tevékenységek, más emberek, más életstílusok találhatók); manapság egy másik reprezentáció irányába mozdultunk el, mely a vidékiként jellemzett dolgokat nem úgy tekinti, mint egy másik önálló társadalmi világot, hanem mint a társadalmi kapcsolatok különbözõ, sajátos módját" (1987: 17). Az elmozdulás két szinten vizsgálható: a térhasználatban és a reprezentációban.
(a) A korábbi idõkkel összehasonlítva a vidéki tér manapság sokkal kevésbé a termelés, mégpedig az agrártermelés helye. Mára a vidéki tér funkciói differenciálódtak, s a fogyasztás, elsõsorban a különbözõ, a turizmushoz kötõdõ fogyasztási tevékenységek terévé vált. Ma a vidéki tér a városi tér egy típusa: városi hálózatok része, városi emberek használják (ingázók, üdülõtulajdonosok, turisták) és gyakran városi intézmények és szervezetek menedzselik. A városi életmód és ezzel a városi emberek "meghódították" a vidéket.
(b) Ugyanakkor a társadalmi reprezentációk szintjén a vidék - legalábbis azok a dolgok és társadalmi gyakorlatok amit vidékiként értelmezünk, illetve értelmez a társadalmi cselekvõk egy csoportja - a társadalom és a társadalmi fejlesztési gyakorlatok domináns, s egyben városiként tételezett formájával szembenálló alternatívaként jelenik meg. Mik ennek az alternatívának a fõbb jellegzetességei? Egyrészt az iparosító fejlesztési modell (nagy méretek, technikai és technológiai innovációk és bürokrácia) kritikája, másrészt erõs hit a kis közösségekben megvalósuló, az önfenntartást megcélzó fejlesztési modell kialakíthatóságában. A tradicionális vidéki világ víziói, melyet a társadalomtudományok és a szépirodalom terjeszt, legfõképpen hivatkozásokként szolgálnak e modell elképzelésében. A paraszti autarkia, a faluközösség és az õsi termelési technikák már nem egy elmúlt kor reliktumai, hanem olyan imidzsek, melyek ezt az új társadalmi projektet legitimálják, egy ruralizált társadalom kialakításának szükségességét és mikéntjét. A cél nem a régi világ feltámasztása, hanem a társadalmi és gazdasági élet olyan formáinak kifejlesztése, melyek alapjaiban különböznek a jelenleg uralkodótól, s amelyben
a rurális társadalmi identitás nem a tradíciókból fakad, hanem egyéni vagy kollektív döntés eredménye;
a vidéket a termelés és a tér menedzsmentje alapján különböztetik meg, semmint tevékenység (mezõgazdaság) avagy település milyensége (falu) alapján;
a helyi közösségek autonómabbak és a mostaninál egyenlõbb partnerei a külvilágnak.
Mormont szerint tehát a ruralitás paradigmában a vidék a nem városiként (városi alatt értve az ipari, a személytelen, a bürokratikus, a tömeges társadalmi relációkat, pl. termelés, fogyasztás) értelmezett egyéni és társadalmi gyakorlatok tere. A vidék és a közkeletûen a modernitáshoz kötõdõ társadalmi gondolati és cselekvési mintázatok közti ellentét felállítása - mint azt a fentiekben is láttuk - nem újkeletû jelenség. De a modernitás üdvözítõ voltában kétkedõ vidékszociológusok kevesek lettek volna ahhoz, hogy a vidékiként definiált térben olyan társadalmi szereplõcsoportok létrejöttét generálják, amik az új vidékfelfogást hirdetik, s a ruralitáshoz kötõdõ társadalmi gyakorlatokat terjesztenek. Mormont szerint - s itt a vizsgálat leszûkül a természetvédelmi területekre - a nemzeti parkok jelenkori népszerûsége a századelõn megindult változásokhoz kötõdik: a természet és ember kapcsolatának újradefiniálási kísérletében. Miben áll ez az újszerû és eléggé idealisztikusnak tûnõ kap-csolat? A piaci viszonyok kiterjedésének számlájára írható károk kiküszöbölésében, a természet és ember közti személyes viszony helyreállításában, a nagylelkûség és kölcsönösség elvének újrafelfedezésében. Talán nem meglepõ, hogy az elképzelés hívei nem az ipari burzsoázia és nem az ipari munkásság soraiból érkeztek, hanem a - korabeli átalakulásban a társadalmi süllyedés rémével birkózó - földtulajdonos-rétegek és a természettudósok egy részének (pl. botanikusok, zoológusok stb.) körébõl.
A konzervacionista mozgalom század eleji sikereit követõen egészen az 1960-as évekig kevés szó esett a természetvédelmi területekrõl, pláne a vidékiség és a nemzeti parkok közötti kapcsolatról. A hatvanas évekre sokat változott a fejlett ipari országok vidéke: a századfordulóval összehasonlítva tovább növekedett a mezõgazdasági földhasználat, az agrármodernizáció eredményeképpen iparszerû termelési módszerek terjedtek el, ezzel összefüggésben csökkent az agrárnépesség aránya, s nõtt az iparban és a szolgáltatásokban dolgozóké. De a legfontosabb változás mégis a vidéken élõk aspirációiban következett be: városi életkörülményeket szerettek volna (s jegyezzük meg, tudtak is) teremteni maguk és gyermekeik számára (ezt az átalakulási folyamatot Magyarországon Márkus István örökítette meg az ambíciók robbanásáról írt kiváló mûveiben). A modernizáció ellenzõi számára ez annyit jelentett, hogy "a vidék elesett". Persze paradox módon az antimodernista törekvések szinte mindegyikét városi társadalmi csoportok képviselték, a vidéki népesség (talán a földtulajdonos nemesi rétegek kivételével) sosem állt élesen szembe a modernizációban hívõ társadalmi mozgalmakkal. A hatvanas években Mormont két társadalmi szereplõcsoportot azonosított, amelyek a természet és ember kapcsolatának korabeli uralkodó megközelítésével szembehelyezkedtek, s a természetvédelmi területek felállítása mellett kardoskodtak:
(a) a természettudós ökológusok, akik a botanikusok, zoológusok és geográfusok jelentõs társadalmi és tudományos presztízscsökkenést elszenvedett köreibõl érkeztek, s akik harcosan szembeszálltak az ipari természetátalakítási módszereket kidolgozó biokémikusokkal, agronómusokkal;
(b) a megújult természetvédõ konzervacionista mozgalmak, amelyek soraiba új támogatók érkeztek az új középosztályok soraiból (tanárok, szakértõk).
Az ökológusok és a konzervacionisták közös fellépését kiváltó fejlemény a hatvanas évek hatalmas méretû infrastrukturális fejlesztése (útépítések, erõmûvek) és a városok természetromboló terjeszkedése volt. Mindez együtt járt a természetvédõ mozgalmak protest-eszköztárának kibõvülésével, a tiltakozó akciók militánsabbá válásával.
A természetvédelmi területek létrejöttének megértéséhez nélkülözhetetlen a hatvanas években a turisztikai iparban végbement változások, a tömegturizmus megjelenésének figyelembe vétele. Az infrastrukturális, az ipari és a városi térigény kibõvülése egybeesett a turisztikai térigény rohamos növekedésével, ami komoly nyomás alá helyezte a még megmaradt, "érintetlen" természeti helyeket (közülük is elsõsorban a völgyeket). "A tömegturizmus megjelenése radikálisan megváltoztatta a viszonyokat. Ez nemcsak azért következett be, mert a korábbiakkal sokkal több turista jelent meg a vidéki térben, hanem azért is mert a turizmus azon tájhasználati (tájfogyasztási) módok iránti igény megnövekedésével járt együtt, amelyek korábban egy szûkebb kisebbség elõjogai közé tartoztak" (1987: 6). A turisztikai térfogyasztás térhódítása fenyegette mind a mezõgazdasági térhasználatot (bizonyos esetekben sokkal kifizetõdõbbé vált felhagyni a termeléssel, s átváltani valamilyen idegenforgalmi attrakcióra), mind a konzervacionisták "érintetlen" tájait, mind pedig az ellenurbanizáció során a vidéki (elsõsorban szuburbán) helyekre költözött új középosztálybeliek vidéki idill képét (s fõleg a békességet, nyugalmat, csendességet és tisztaságot bolygatta fel, piszkította be a városi - gyakran külföldi - turisták autóinak tömege).
A hatvanas évek abban is változást hozott, hogy az akkoriban születõ regionális fejlesztés uralkodó megközelítésében a vidéki, falusias települések fejlõdése már nem a mezõgazdaságra, hanem a turizmusra, mégpedig a tömegturizmusra épült. Az állam egy új politikai terület (regionális politika) életre hívásával a korábbiaknál aktívabb részese lett a táj- és térhasználat alakításának.
Mormont szerint a hatvanas években végbement széleskörû társadalmi átalakulás (ami az agrárium dominálta vidék megszûntét hozta) végeredményben két következménnyel járt:
(a) a vidéki, falusi településeken élõ és megélhetésüket is ott biztosító népesség társadalmi - s különösen helyi - befolyásának csökkenésével;
(b) a vidéki társadalmi tér sajátszerûségének elvesztésével, gyakorlatilag a városi tér egy típusává válásával.
A társadalmi térkonstruálás (social spatialization) új rendszerében a vidéket döntõen városi társadalmi szereplõcsoportok alkotják meg, a térhasználat és -értelmezés különbözõ városi csoportok közti vetélkedés tárgya. E jelenséget sokan, mint a posztproduktivista, vagy posztfordista vidék korszakát értelmezik, mások - s köztük Christopher Ray - viszont vidékfejlesztési paradigmaváltásról értekeznek. A következõkben mi is ezt vizsgáljuk: miként látja (vagy legalábbis szeretné látni) a vidéket a jelenkori vidékfejlesztõ.
Egy új fejlesztési paradigma megjelenése:
a kultúra-gazdaság tézis
Christopher Ray a Sociologia Ruralis 1998. évi elsõ számában jelentette meg nagy jelentõségû cikkét Kultúra, intellektuális tulajdon és territoriális vidékfejlesztés címmel. Noha az anyag megjelenése óta nem telt még el elég idõ ahhoz, hogy a vidékkutatók alaposan megvitassák Ray téziseit, de ismereteim szerint ez az elsõ olyan anyag, mely a vidékfejlesztés új európai paradigmájának megjelenését a világ-, s különösen az európai gazdaságban végbemenõ változásokhoz kapcsolta. Az írás abból a szempontból is fontosnak tekinthetõ, hogy nem "légüres térben" jött létre: a nemzetközi vidékkutatásokban az utóbbi tíz évben folyó viták szintézisére tesz kísérletet.
Ray szerint a vidékfejlesztés kultúra-gazdasági megközelítése arra a meglátásra épül, hogy a vidéki térségekben a helyi gazdasági kontroll (tehát az, amikor a helyi társadalom szereplõinek hatalmában áll a helyi gazdaság alakulását befolyásolni) annak révén növelhetõ, ha a hely (place) becse az ahhoz kötõdõ kulturális identitás révén felértékelõdik. A megközelítés annyiban gazdasági, amennyiben a források, a termelés és a fogyasztás kapcsolatát tematizálja, míg annyiban kötõdik a kultúrához, amennyiben azt az átalakulási folyamatot próbálja megragadni, melynek során a térhez kötõdõ helyi kultúra gazdasági jelentõségre tesz szert. Ray felfogásában a kultúra-gazdaság megközelítés elsõsorban a termeléssel foglalkozik: az adott térséghez kötõdõ kulturális rendszerrel, s azzal, hogy a társadalmi aktorok különbözõ hálózataiban miként jönnek létre olyan új források, melyek kiaknázása az adott térség gazdasági érdekeit szolgálja.
A megközelítés három forrásból táplálkozik: a posztindusztriális, fogyasztói kapitalizmus létrejöttét tematizáló irodalomból; az Európai Unió vidékfejlesztési politikájából; és a regionalizmus eszméjének térhódításából. A posztindusztriális kapitalista rendszer létrejöttét és jellemzõit vizsgáló szakirodalom szerint a jelenkori fejlett nyugati gazdaságokban a korai modern térfelfogás (objektív terek, rigid hierarchiák) átadják helyüket a térszervezés és -szervezõdés rugalmasabb, szubjektívebb formáinak, ami a kapitalista tõkefelhalmozási folyamatban végbement változással hozható összefüggésbe: a jelentés-, a szimbólumkonstruálás reflexív formáinak térhódításával.
Az Európai Unió vidékfejlesztési politikája az utóbbi években a szektorális, elsõsorban a mezõgazdaság modernista fejlesztésére épülõ irányából egy, a vertikális kapcsolatokat építõ, a területiséget messzemenõen figyelembe vevõ irányba mozdult el: vagyis a támogatásokat egyre kevésbé a szektorális elv szerint, s egyre inkább a területi elv szerint allokálják. A kilencvenes években - a Közös Agrárpolitika reformjához kötõdõen - a vidékfejlesztésben az a nézet vált általánosan elterjedtté, miszerint a különbözõ területi egységek (legyenek azok régiók, kistérségek, avagy az egyes települések) közti fejlettségbeli különbségek2 úgy számolhatók fel a legmegfelelõbben, ha az egyes térségek feltárják és értékesítik a helyi erõforrásokat, köztük a kulturális identitást.
A kultúra-gazdaság megközelítés harmadik forrása a regionalizmushoz, az európai régiók (újjá)születéséhez kötõdik. A nemzetállamok bizonyos funkcióit átvevõ régiók egyre inkább arra törekednek, hogy a térség gazdaságát és társadalmát úgy fejlesszék, hogy mindeközben a térség kulturális identitását megõrzik, sõt ha lehet erõforrásként kiaknázzák. A regionalisták (legyenek azok az régiók politikai vezetõi, avagy a régió "nevében beszélõ", a régiót konstruáló tudósok, újságírók stb.) megközelítésében a globalizációs folyamat periferizációs fenyegetését csak úgy tudja az adott területi egység elkerülni, ha kulturális rendszerét egyre inkább a tõkeakkumulációs folyamat szolgálatába állítja.
Talán a fenti rövid tárgyalásból is kiderült, hogy Ray szerint a fejlesztés új paradigmájának megszületését követhetjük nyomon az Európai Unióban. Ha a McMichael-i keretekben maradunk, akkor a vidékfejlesztés új megközelítése a globalizációs paradigma egyik válfaja, hisz (a.) a globalizáció tölti be a fõ veszélyforrás, de egyben lehetõség szerepét is; (b.) a javaslat a periferikussá válás elkerülésére a lokalizáció, azaz a globalizáció fenyegette lokális kulturális értékek megõrzése, s gazdasági kiaknázása.
Ray a kultúra-gazdaság négy - fokozat jellegû - típusát különböztette meg:
1. olyan meglevõ források értékesítése, melyek egy adott helyhez, térséghez kötõdnek, s mely forrásokat közvetlenül értékesítik, avagy a térség marketingjében alkalmazzák;
2. a második típusban már új térségi identitás konstruálásáról van szó, mely új térségi termékek (legyenek azok akár turisztikai látványosságok) létrehozását és a térségen kívülieknek való eladását jelenti;
3. a harmadik típus továbbra is térségi stratégiát jelent, de a kezdeményezéssel már nem csupán a térségen kívülieket, hanem a térségben mûködõ szereplõket is megcéloznak. A helyi üzleti csoportok, hivatalos és nonprofit szervezetek közös stratégiájának célja a termékek egymásnak való eladása (selling itself to itself). Ez a típus különösen azokban a térségekben gyakori, ahol a közösségtudat egyik legfõbb eleme a közös külsõ elnyomás (pl. a centrumoktól távol esõ, nemzetiségileg, nyelvileg különbözõ térségekben);
4. a negyedik típus a térségi önállóság minõségileg magasabb fokát jelenti: a közös stratégia lényege, hogy a domináns fejlesztési gyakorlatoktól különbözõ helyi fejlesztési utat dolgozzanak ki és valósítsanak meg. Mindez a térségi kultúra széleskörû újradefiniálását feltételezi, és egy új, a térség aktorai többsége által tiszteletben tartott etika kidolgozását.
A kultúra a kultúra-gazdaság megközelítésben lokális tudásként jelenik meg. A lokális vagy helyi tudás (local knowledge) Clifford Geertz (1994) innovációja, értelmezésében az ember által font jelentésháló, annak módja, hogy miként végzünk dolgokat, s hogy miként értelmezzük a világot. A kultúra-gazdaság így nem egyéb mint olyan stratégiák összessége, melyek a lokális tudás átalakításával új forrásokat teremtenek az adott térség aktorai számára, azaz a lokális tudás felismerése, konstruálása és értékesítése.
A lokális tudás és az állam jelenkori kapcsolatát kétféleképpen közelítik meg a kutatók: egy részük azt hangsúlyozza, hogy az adott területen univerzális érvényességre törõ (nemzet)állam minden olyan tudás- és értelmezéstípust maga alá gyûr, amely útjában áll törekvéseinek, vagyis a lokális tudás, a lokális kultúra a nemzetállami dominancia idõszakában elnyomatott, így a lokális tudásra építkezõ helyi fejlesztési törekvéseket az állammal szemben kell kialakítani. Mások viszont úgy érvelnek, hogy alakult volt bármiként is a nemzetállami és a lokális kultúrák kapcsolata, napjainkban az állam elõmozdítója lehet a kultúra-gazdaság megközelítés uralkodóvá válásának, mivel biztosíthatja a jogi feltételeket (a tulajdonjogok garantálása révén) ahhoz, hogy az adott térségre jellemzõ termékek értékesítésébõl származó elõnyöket valóban csak az adott térségbeli szereplõk realizálják (pl. Magyarországon a hegyközségi és a bortörvényben elõírták, hogy a boros palackokon szerepelnie kell annak, hogy mely borvidékrõl származik a termék).
Ray amellett érvel, hogy a fejlesztés kultúra-gazdasági megközelítése nem csupán a vidéki térségekre alkalmazható, hanem bármely - legyen az vidékiként vagy városiként definiált - térbeli képzõdményre. Mindez további elmozdulást jelent abba az irányba, ami a hatvanas években körvonalazódott elõször: a vidék és a város közti társadalomszervezõdési különbség elõfeltevésének feladása, s annak vizsgálata, hogy miként értelmezik a különbözõ társadalmi szereplõk a vidéket, milyen sajátosságokat tulajdonítanak a vidékiként definiált téreknek, s az értelmezésekhez kapcsolódóan milyen társadalmi cselekvést valósítanak meg (Frows 1998; Greider-Garkovich 1994; Harris et al. 1995; Clark-Murdoch 1997).
Összefoglalás
Írásomban amellett igyekeztem érvelni, hogy a vidéki társadalomszervezõdés "Gemeinschaft" jellegének elõfeltevését a hatvanas-hetvenes években feladva a vidékkutatók eltérõ elméleti irányokba tájékozódtak. A váltás a vidék értelmezésben végbement eltolódásként ragadható meg: a hatvanas-hetvenes évek vidékkutatói (voltak légyen a modernizációs elmélet reprezentánsai, parasztkutatók, avagy az agrárium politikai gazdaságtanát vizsgálók) a vidéket a társadalomszervezõdés városétól különbözõ, korábbi kezdetekre visszatekintõ típusaként értelmezték. A nyolcvanas évektõl viszont az a nézet vált általánosan elfogadottá, hogy a vidékkutatónak célszerû ebbéli elõfeltevését megkérdõjelezni, sõt felfüggeszteni, s figyelmét azokra a társadalmi gyakorlatokra (és egyben értelmezésekre) irányítani, amelyek során a vidék jelentése, és a vidékhez kapcsolt legitim cselekvési formák létrejönnek. A vidékkutatások "kulturális fordulata" után a vidék elsõsorban, mint a társadalmi terek egy típusa jelenik meg, melynek értelmezése meglehetõsen vitatott, s a legtöbb tudományos eredménnyel épp ezeknek az értelmezési vitáknak a vizsgálata járhat.
Irodalom
Benvenuti, B.-B. Galjart-H. Newby 1975. The current status of rural sociology. In: Sociologia Ruralis (Vol. 15), 1-2, 3-21.
Benvenuti, B.
1985. On the dualism between sociology and rural sociology: some hints from the
case of modernization. In: Sociologia
Ruralis (Vol. 25), 3-4,
214-229.
Bonnano, A.-D. Constance-M. Hendrickson 1995. Global Agro-Food Corporations and the State. In: Rural Sociology (Vol. 60), 2, 274-296.
Bonnano, A.-K.
Bradley 1994. Spatial relations in the Global Socio-Economic System and the
Implications for Development Planning. In: A. Jansen-D. Symes (eds.) Agricultural Restructuring and Rural Change
in
Buttel, F. H.-D. Goodman 1989. Class, state, technology and international food regimes. In: Sociologia Ruralis (Vol. 29), 2, 86-92.
Cloke, P.-N.
Thrift 1990. Class and Change in Rural
Flynn, A.-P.
Lowe 1994. Local Politics and Rural Restructuring: The Case of Contested
Countryside. In: A. Jansen-D. Symes (eds.) Agricultural
Restructuring and Rural Change in
Friedmann, H.-P. McMichael 1989. Agriculture and the state system. In: Sociologia Ruralis (Vol. 29), 2, 93-117.
Friedmann, H. 1982. The political economy of food: the rise and fall of the postwar international food order. In: American Journal of Sociology (Vol. 88) (Supplement), 248-286.
Frows, J. 1998.
The Contested Redefinition of the Countryside. An Analysis of Rural Discourses
in The
Geertz, C. 1994.
Az értelmezés hatalma.
Gilbert, N.-R.
Burrows-A. Pollert 1992. Introduction: Fordism, Post-Fordism, and Economic
Flexibility. In: N. Gilbert-R. Burrows-A. Pollert (eds.) Fordism and Flexibility. Divisions and Change. Explorations in
Sociology 41.
Giner, S.-E. Sevilla-Guzman 1980. The demise of the peasant: some reflections on ideological inroads into social theory. In: Sociologia Ruralis (Vol. 20), 1-2, 13-27.
Goodman, D-M. Redclift 1985. Capitalism, petty commodity production and the farm enterprise. In: Sociologia Ruralis (Vol. 25), 3-4, 231-247.
Greider, Th.-L. Garkovich 1994. Landscapes: The Social Construction of Nature and the Environment. In: Rural Sociology (Vol. 59), 1, 1-24.
Harris, R. P.-J. C. Bridge-C. E. Sachs-S. E. Tallichet 1995. Empowering Rural Sociology: Exploring and Linking Alternative Paradigms in Theory and Methodology. In: Rural Sociology (Vol. 60), 4, 585-606.
Lowe, P. 1992. Industrial agriculture and environmental regulation: a new agenda for rural sociology. In: Sociologia Ruralis (Vol. 32), 1, 4-10.
Mardsen, T. 1989. Restructuring Rurality. In: Sociologia Ruralis (Vol. 29), 3-4,. 312-317.
- 1992. Exploring a rural sociology for the Fordist transition. In: Sociologia Ruralis (Vol. 32), 2-3, 209-230.
Mardsen, T.-J. Murdoch-A. Flynn 1993. Regulating
Land Development: Local Market Structures and Structured Markets. In: Rural Sociology (Vol. 58), 4,
599-625.
Mardsen, T.- J.
Murdoch-P. Lowe-R. Munton-A. Flynn 1993. Constructing
the countryside.
McMichael, P.
1996a. Development and Social Change: A Global Perspective (Sociology for a
New Century).
- 1996b. Globalization: Myths and Realities. In: Rural Sociology (Vol. 61), 1, 25-55.
Miller, S. 1996. Class, Power and Social Construction: Issues of Theory and Application in Thirty Years of Rural Studies. In: Sociologia Ruralis (Vol. 36), 1, 93-116.
Mingione, E.
1998. The social and historical construction of the models of industrial
development. In: Space inequality and
difference. From "radical" to "cultural" formulations?
Mormont, M. 1987. Rural nature and urban natures. In: Sociologia Ruralis (Vol. 27) 1, 3-20.
- 1990. Who is
rural? or how to be rural: towards a sociology of the rural. In: Mardsen, T.-P.
Lowe-S. Whatmore (eds.) Rural
Restructuring.
Newby, H. 1977. The Deferential Worker.
Newby, H. 1985. 25 years of rural sociology. In: Sociologia Ruralis (Vol. 25), 3-4, 207-213.
Pahl, R. 1966.
The rural-urban continuum. In: Sociologia
Ruralis (Vol. 6), 4,
299-327.
Scott, J. 1996.
Az ellenállás hétköznapi formái. In: Replika,
23-24, 109-130.
(December)
Shanin, T. 1976. A world without rural sociology? In: Sociologia Ruralis (Vol. 16) 4, 233-237.
Whatmore, S.
1990. Theories and practices for rural sociology in a 'new'
* A tanulmány az
OTKA F026363 sz. A regionális és vidékfejlesztési rendszer rivális tudásai
címû kutatási projekt keretében készült. Tanácsaikért Horváth Gergely
Krisztiánnak, Kovách Imrének, Somlai Péternek és Tardos Péternek tartozom
köszönettel.
1. "A paraszttalanítás (depeasantization) doktrináját úgy definiálhatjuk
mint a modernizáció során végbemenõ fejlõdés irányára és
természetére vonatkozó tágabb nézetrendszer egyik ideológiai komponensét.
Mindez lényegében annak a kikerülhetetlen történeti átmenetnek az elfogadását
jelenti, miszerint a mezõgazdaság lépcsõzetes átalakulása a
parasztság megszûnésével jár együtt. A feltételezések szerint a
tudományos mezõgazdaság megvalósításához (azaz a »jó«
mezõgazdaság, hisz a tudomány manapság definiciószerûen az igaz és
a jó szuverén kritériumaként tételezõdik) a mezõgazdaság
iparosítására van szükség: a munkafolyamat racionalizációjára, a munkaszervezet
hatékonyságnak megfelelõ hierarchizálására, az agrártermelés folyamatának
bürokratizálására, a népesség korporatív jellegû megszervezésére, a
termelés maximalizálására, tartós növekedésre és az intenzív termeléstechnika
meghonosítására. A parasztság súlyának csökkenése és végsõ soron
eltûnése nem csupán a modernizáció következménye, de egyenesen kívánatos
elõfeltétele a folyamat sikerének" (Giner-Sevilla-Guzman 1980:
15-6).
2. Ehelyütt nincs arra mód, hogy az Európai Unió vidékfejlesztési politikájának
átalakulását kiváltó tényezõket sorra vegyük, s feltárjuk azokat az
aktorokat, amelyek az átalakításban fõszerepet játszottak. Amit mégis
meg kell említenünk, az a "tudomány szereplõinek" meghatározó
jelentõségû részvétele az új normatív vidékfejlesztési tudás
megkonstruálásában, és a vidékfejlesztési politika-hálózat megszervezésében.
Mindez természetesen szoros összefüggésben áll azzal, hogy egyes
idõszakokban a tudás mely típusait tekinti az emberek többsége
legitimnek: esetünkben a tudományosként definiált tudás politikaalakító
szerepének fontosságára utaló jelek tömegével találkozunk, ami alátámasztja az
Európai Unió azon teoretikusainak meglátását, akik szerint az egységesülés a
szellemi örököse a felvilágosodás során megszületõ, a tudomány
felsõbbrendûségét és legitim társadalomátalakító szerepét
hirdetõ gondolati tradíciónak.