|
KROKOVAY ZSOLT
Pozitív diszkrimináció
Augusztus 4-i számunkban cikksorozatot indítottunk a magyarországi
cigányság helyzetérol (György Péter: Mai magyarok és mai magyar romák).
Eddig Ungváry Rudolf (aug. 11.), Lantos Gabriella (aug. 11.), Örkény
Antal-Székelyi Mária (aug. 18.), Seres László (aug. 25.), Pik Katalin
(aug. 25.), Deák Péter (aug. 25.), Halmai Gábor (szept. 1.), Hell István
(szept. 8.), Kósa Eszter (szept. 25.), Bartyik István (szept. 25.), Horn
Gábor (szept. 22.), Bíró András (szept. 29.), Szikinger István (okt. 6.),
Juhász Júlia (okt. 13.), Kerékgyártó T. István (okt. 20.), Neményi Mária
(okt. 20.), Eros Ferenc (okt. 27.), Szenczi Tóth Károly (nov. 3.), Diósi
Ágnes (nov. 10.), Kalla Éva (nov. 17.), Tamás Tibor (nov. 17.), Vajda
Imre (dec. 1.) és Bonifert Mária (dec. 8.) írását közöltük. Legközelebb
Bársony János és Daróczi Ágnes hozzászólását olvashatják.
A diszkrimináció fogalmáról és különösen az ahhoz kötodo pozitív
diszkrimináció értelmérol olyan sok magabiztos zagyvaság jelenik meg a
hazai sajtóban, hogy nem feltétlenül tanácsos megvárni, amíg írók és
olvasók fellapozzák mondjuk a Társadalomfilozófia megfelelo
fejtegetéseit. Ám ha már szóba hozom az önkényes és a nagyon is kívánatos
megkülönböztetések jellemzoit, teszek néhány megjegyzést az ÉS vitájáról
is, amelynek középpontjában roma honfitársaink emberi jogainak és a nem
roma magyarok polgárjogi eszményeinek drámája áll. Bár ennek csak
közvetve része a pozitív diszkrimináció "logikáját" és a
"mimikri-liberális" gondolkodást leleplezo, Seres László által
külön is megünnepelt hitvallás.
1) A latin szó, discriminatio,
megkülönböztetést jelent, de mindenki tudja, legalább Arisztotelész óta,
hogy csak az önkényes megkülönböztetés számít igazságtalannak. Egy
összehasonlítás akkor igazságos, ha a hasonló eseteket hasonlóan, a
különbözo eseteket pedig - ennek megfeleloen - különbözoen kezelik. Ahhoz
azonban, hogy mit és milyen alapon tekintsünk elég hasonló, illetve elég
különbözo esetnek, sajnos nem ad fogódzót sem Arisztotelész, sem a
formula. Ezért kell a formális igazságosság elvét kiegészítenünk az
összehasonlító igazságosság valamilyen materiális, tartalmi elvével,
amely tisztázza, mely különbségek lényegesek. Csakhogy az, hogy ki mit
tart lényegesnek csak rá tartozó kapcsolataiban, erkölcsi felfogás
kérdése. Magánember önmagában, állami közremuködés nélkül, a szónak ebben
az értelmében nem diszkriminál. Ha Le Pen nem hív meg vacsorára bizonyos
származású embereket, ez nem diszkrimináció. Ha Le Pen arra bíztatja
országa vezetoit, hogy hozzanak diszkriminatív intézkedéseket, ez szintén
nem diszkrimináció, feltéve, hogy a szólásszabadságát gyakorló
"nemzeti radikális" nem hivatalos személy. A diszkrimináció
pártolói, például a szélsoséges rasszisták, persze ellenségei bizonyos
értelemben a liberális demokrácia közkeletu eszményeinek, de amint azt Az
igazságosság elmélete nevezetes fejtegetése ("Az intolerancia
elturése") megvilágítja, Karl Popper, Herbert Marcuse és más
hírességek rosszul okoskodtak, amikor felállították a "nincs demokrácia
a demokrácia ellenségeinek!" tézisét. Ha viszont Le Pen mint
magánember regisztráltathat egy eszméit megvalósító üzleti vállalkozást,
vagy akkreditáltathat egy eszméit oktató foiskolát, akkor ez
természetesen durva diszkrimináció, amelyet azonban ebben az esetben sem
Le Pen követ el, hanem az állam.
2) A diszkrimináció tehát nem egyéni,
hanem társadalmi igazságtalanság. Olyan különbségek megengedhetetlen
érvényesítése a mindenkit egyenloen megilleto polgárjogok védelmezésében,
amilyen a származásé és a nemé, az életkoré és az életfelfogásé, a
nemzetiségé és a hité. Ez az igazságtalanság, mondja a tudomány,
közvetlenül vagy közvetve a társadalmi berendezkedés fobb intézményeinek
igazságtalanságából ered. A formális egyenloség hangoztatói néha
megfelejtkeznek errol. Igaz, sok statisztikai aránytalanság nem
magyarázható például etnikai diszkrimináció rejtett érvényesülésével, de
bizonyos tendenciák erre vallanak, sot, olykor ennek perdönto
bizonyítékául szolgálnak. Még a nyelvhasználatban is elkülöníthetok néha
a rasszista és a rasszizmusnak megágyazó fordulatok. Például amikor
ártatlan objektivitással beszélnek napkelteként gyilkosságról egy olyan
ügyben, amelyben senkit sem vádolnak ilyen buncselekménnyel (s így azokat
az "ismeretlen gyilkosokat" sem fenyegeti kiadatás és
hazatoloncolás, akiket "nem borfeju" áldozatuk "nem azért
keresett fel", hogy "négyet-ötöt agyoncsapjon közülük",
hogy "kinyírja a cigányokat").
3) A "pozitív diszkrimináció"
elnevezés azt sugallja, foleg azok számára, akik készpénznek veszik a
szavak jelentésének sugallatait, hogy az a negatív, vagyis az önkényes,
rossz megkülönböztetés egyszeru megfordítása, s így sietve, de talán
elhamarkodottan leszögezik, hogy a diszkrimináció az diszkrimináció,
akármi is legyen az iránya. Csakhogy az önkényes megkülönböztetés
ellentéte a nem önkényes, mert ésszeru, indokolt, elfogadható, helyénvaló
megkülönböztetés. A nem önkényes megkülönböztetésnek azonban semmi köze
ahhoz a hivatalos eljáráshoz, kormányzati politikához, amit igazságosan
vagy igazságtalanul, hatásosan vagy hatástalanul leginkább a
foglalkoztatás, a továbbtanulás és a muvelodés terén szoktak meghirdetni
mint a polgárjogok egyenloségét hangsúlyozó politikát (az affirmative
action ugyanis nem támogatás). Mint fordított, illetve pozitív diszkriminációt.
Fontos látni, hogy a pozitív
diszkrimináció nem az egyes polgárok által a múltban elszenvedett
sérelmek valamilyen politikai, a polgári jogot megkerülo kiegyenlítése
vagy jóvátétele, hanem olyan intézményes és általános politikai stratégia
megalkotása, éppen a jog uralmának védelmében, amelynek nyílt és
kifejezetten hangsúlyozott célja, hogy csökkentse a polgárok
meghatározott csoportjaival szemben a jelenben fennálló diszkriminációt.
Ahogy a polgári engedetlenség szimbolikus cselekedeteinek célja a többség
szemének felnyitása, e lényegében szintén csak jelképes intézkedésekkel
emlékeztetni akarják a választópolgárokat a hivatalos személyek
alkotmányos kötelességeire, ráirányítva a többség figyelmét a polgárok
egyenloségét sérto attitudökre és kiválasztási eljárásokra. A pozitív
diszkrimináció, a polgárjogi törvény, a polgárok egyenloségét hangsúlyozó
politika semmiképpen sem hoz néhány éven belül "megoldást", ám
aki változást akar, annak valamit meg kell változtatnia.
4) Hadd ajánljak az érdeklodo olvasónak
néhány olyan, sajnos egyelore csak angol nyelven hozzáférheto tanulmányt,
amelyek szerzoje filozófiai igazolást próbál nyújtani a pozitív
diszkrimináció bizonyos politikai programjai számára. Mindenekelott
érdemes fellapozni John Rawls és Joel Feinberg már említett könyvein túl
a Jogok, kockázatok és jóvátételek kötetbol az Állások betöltése elonyben
részesítés alapján címu munkát. Azután az Elvi kérdés két írását: az
egyik A Bakke-eset - igazságtalanok-e a kvóták?, a másik a Mit döntött el
valójában a Bakke-ügy?. Az Alkotmányos választások 14. fejezetét is,
amely azt a címet viseli, hogy A rasszizmus által épített ház lebontása -
a "polgárjogok egyenloségét hangsúlyozó politika" értékelése.
Végül A társadalmi igazságosság és az elonyben részesítésen alapuló
bánásmód tanulmányai közül azt az írást, amelynek A fordított
diszkrimináció igazolása a címe, s amely benne van a
"Feinberg-Gross", a vaskos jogfilozófiai szöveggyujtemény
tizedik kiadásában, a Diszkrimináció és fordított diszkrimináció témakör
egyik szövegeként. Ezek Judith Jarvis Thompson, Ronald Dworkin, Lawrence
Tribe és Tom L. Beauchamp professzorok írásai. Tegyük hozzájuk otthonról
Halmai Gábor professzor megállapításait, például az amerikai
alkotmánytani vitát ismerteto, Kis János felfogását védo ÉS-hozzászólását
(Temetni vagy dicsérni, november 10.).
E sok tekintetben eltéro felfogású írók
gondolataiban az a közös, hogy erkölcsi érveik alapja az alkotmányos
demokrácia igazságosságának valamilyen felfogása. Eszerint az adott
kormányzati politika csakis akkor lehet elfogadható, ha meg lehet
mutatni, hogy a minket körülvevo világban jelen vannak egy súlyosan
diszkriminatív gyakorlat tényei, hogy a valóságban a polgárok
meghatározott csoportjait közvetlenül vagy közvetve megakadályozzák
alkotmányosan garantált egyenlo jogaik élvezetében, s hogy ez nem csupán
megengedi, meg is követeli tolünk erkölcsileg (hogy kötelességévé tegyük
az államnak) e polgárjogi visszásság hangsúlyozott elutasítását. Ha
elismerjük a formális igazságosság mellett egy másik arisztotelészi
formula, a kiegyenlíto igazságosság bizonyos elemi követelményeit is,
akkor nem vonhatjuk ésszeruen kétségbe, hogy az államnak kötelessége
fellépni e súlyos igazságtalanságok ellen, hiszen bizonyított tény, hogy
ezek az igazságtalanságok megtörténtek és nap mint nap újra megtörténnek.
Ahol a polgári felelosség viselése, a kártérítés nem lehetséges, ott
kárpótlás útján, jelképesen. Ahol pedig nem reális feltételezés, hogy
akár a polgári jogi, akár a büntetojogi felelosségre vonás elég a
kimutatható diszkriminatív gyakorlat megszüntetéséhez, ott a jelképes
igazságtétel politikájával. Ha tapasztalat és tudomány azt bizonyítja,
hogy a jelen diszkrimináció áldozatai azok a csoportok, amelyeknek életét
nagymértékben meghatározza a múlt diszkriminációja, akkor a jóvátétel
erkölcsi igénye különösen megalapozott.
5) Ez nem azt jelenti, hogy a pozitív
diszkrimináció bizonyos eseteinek igazolása vitatná vagy egyenesen
igazolni próbálná azokat a nemegyszer súlyos igazságtalanságokat, amelyek
ezt a politikát kísérhetik. Azt sem, hogy egyeseket feláldoznánk mások
boldogulásáért az igazságosság oltárán. Egy igazságtalanságokat okozó
politika ugyanis mindent mérlegre téve nem feltétlenül igazságtalan,
hiszen a történelem minden változtatásának a legóvatosabb reformoktól a
legradikálisabb forradalmakig elkerülhetetlenül tragikus
igazságtalanságok a velejárói.
Még kevésbé jelenti ennek a politikának az
igazolása a visszaélések szembeszöko veszélyeinek figyelmen kívül hagyását.
Nyilvánvaló, hogy egy olyan ünnepélyes, a legmélyebb alkotmányos elvek
kifejezésére törekvo kormányzati politika, amely népszeru
igazságtalanságok ellen irányul, mégpedig egy elso pillantásra teljesen
igazságtalan összehasonlítás alkalmazásával, kockára teszi a népszeruség
egy csak rossz lelkiismerettel élvezheto fajtáját egy tiszteletre méltó,
a társadalmi igazságosság közös alkotmányos elveiben gyökerezo
népszeruség érdekében. Ez a magyarázata annak, hogy a pozitív
diszkrimináció meghirdetése fából vaskarika, ha nem élnek eros
alkotmányos érzelmek az ország vezetoiben és többségi társadalmában
egyaránt, ha akár a kormánypolitika, akár a többség eleve kérdésessé
teszi a polgárjogok egyenlo védelmének szükségességét.
Ennélfogva az a nézet, hogy köztársaságunkban
szükséges és lehetséges a pozitív diszkrimináció intézményes
gyakorlatának kialakítása, elismerést és derulátást jelent. Egy
nyilvánvalóan igazságtalan társadalomban, ahol az apartheid a törvény,
vagy ahol épp a jogszabályok alkalmazása során fosztják meg a polgárok
csoportjait az oket megilleto védelemtol, képmutatás pozitív
diszkriminációról beszélni. Egy népben, amely irtózik az egyenlo
polgárjogok eszméjétol, nem hazafias érzéseket, hanem gyulöletet ébreszt
az ilyen politika. Arra is láttunk már példát, hogy céltudatosan.
Az önmaga ellen fellépo állam elso
pillantásra abszurd illúzió, s nemcsak azok szemében, akik a mundér
védelmén nevelkedtek, hiszen a reálpolitika fényében már az is
ésszerutlen kockázatnak számít, ha egy kormányzat nem tagadja le a
diszkrimináció tényeit (attól sem riadva vissza, hogy "az o
tudósaikkal" szembeállítsa "a maga tudósait"). És miután a
modern liberális demokráciák nemcsak az apartheid politikát, a
"civil diszkrimináció" nyílt támogatását sem vállalják, a
diszkriminatív állami közremuködés, ahogy a cenzúra vagy a korrupció, a
legtöbbször rejtozködo és közvetett. A hivatalos személyek megturik a
törvényes üzleti életben és az akkreditált oktatási intézményekben a
diszkriminatív gyakorlatot. Az illetékesek szemet hunynak afelett, hogy a
szórakozóhelyre csak "sápadtarcú" klubtagokat engednek be a
községben. Azok az állások, amelyekre az "etnikum" jelentkezik,
már be vannak töltve. E példák egyszersmind azt is világossá tehetik,
miért kell elsobbséget adnunk az intézményes gyakorlat
megváltoztatásának. A gyakorlat felelotlen áldozatainak (Seres L.)
megváltoztatásával szemben.
6) Amíg a diszkrimináció tényei nem
közismertek és ez nem idéz elo fordulatot a közgondolkodásban, addig
minden pozitív diszkrimináció eleve reménytelen kezdeményezés. Nem vitás,
a szegény diszkriminálása csak részben etnikai. Azt is tudjuk a pasák
Európájában, hogy a diszkriminációnak nem az etnikai alapú diszkrimináció
az egyetlen súlyos fajtája. Mindazonáltal nem véletlen, hogy a pozitív
diszkriminációs, I have a dream leckék tárgya az etnikai diszkrimináció.
Az amerikai egyetemeken például legalább
harminc éve alakítanak ki olyan foglalkoztatási és felvételi politikát,
amelynek jegyében két egyaránt alkalmas pályázó, illetve felvételizo
közül mindig a hispanic vagy az afrikai származásút részesítik nyíltan
elonyben. Vagy ahol elore meghatározott számarányban töltik fel ilyen
alkalmas jelentkezokkel a megpályázható állásokat vagy szakokat.
Ismétlem, lehet vitatkozni e politika igazságosságán, illetve
hatékonyságán, de szembetunoen körbenforgó minden olyan tettetett
méltatlankodás, amely úgy csinál, mintha a kifogásolt politika nem is
létezne, majd azt hajtogatja, hogy a 129 pont több, mint a 128.
Szeretnék utalni itt néhány szóval a
közbelépés mellett és ellen szóló indokok hátterére. Van egy nagy,
politikai gazdaságtani és társadalomkritikai vita legalább a XIX. század
közepétol arra vonatkozóan, hogy mit kezdjen a kapitalizmus a
szegényekkel. Nagyjából ekkortól hangoztatják az árszabályozó
piacgazdaságra és a magántulajdonosi demokráciára épülo társadalom
liberális hívei, John Stuart Mill-lel az élen, hogy a klasszikus
közgazdaságtannak a keresletet a kínálattal összehangoló láthatatlan keze
csak akkor nem okozna igazságtalanságot, ha megvalósulna a tökéletes
verseny, vagy Adam Smith egy harmadik kifejezésével élve, a természetes
szabadság rendszere. E vita tárgya persze kezdettol fogva a liberális
demokrácia szuken gazdaságpolitikai és szélesebb értelemben társadalompolitikai
(újraelosztó) feladata, a teljes, majd késobb realisztikusabban, a
méltányos esélyegyenloség eléréséhez szükséges állami beavatkozás
megállapítása. Ez a legfontosabb kérdése a kevésbé szerencsés helyzetu
városi kerületek fejlesztésének, az európai vidékfejlesztés esélyteremto
programjainak és mindenekelott az állami gazdaságpolitika és
szociálpolitika összehangolásának. Magyarországon ez a vita, amelytol a
felszabadulás óta eltelt tíz évben már el is ment jóformán az emberek
kedve, megítélésem szerint még nem bontakozott ki igazán. Elég ha minden
politikai furfangtól elvonatkoztatva a Bokros-csomag alkotmánybírósági
mérlegelésére gondolunk.
7) A magyar romák sorsának kérdése, mint
az az ÉS hasábjain is érzékelheto, igencsak alkalmas ennek a félbemaradt
vitának a folytatására. Csak egészen szélsoséges jobboldali pártok
képviselhetik ebben az országban azt az álláspontot, hogy az adórendszer
és az egész "bürokratikus újraelosztás" a legszükségesebb
minimumon túl hatósági konfiskálás. Csak a szélsobal hirdeti, hogy az
állami beavatkozásnak ki kell terjednie a piac minden spontán hatására.
Az azonban egészen meghökkento hazai sajátosság e vitában, hogy idonként
egyaránt "liberálisnak" nevezik és esetleg egy párton belül
hirdetik azokat a társadalmi programokat, amelyek ma a nyugati
országokban homlokegyenest szembenállnak egymással. A mezei olvasó egyes
cikkekben azt találja, hogy a liberalizmus még csak nem is Chicago, hanem
egyenesen Manchester dickensi-engelsi közgazdaságtana. Más írásokban meg
úgy beszélnek neki a liberálisokról, mint Martin Luther King polgárjogi
forradalmának örököseirol, az emberi jogok védelmezoirol, a megalázottak
és megszomorítottak gyámolítóiról. Megint máshol meg azt hallja, hogy
foleg Kölcseyre és Deákra, Kossuthra és Eötvösre, netán Széchenyire és
Klebelsbergre kell gondolnia. Ám hogy ki az igazi liberális, az
olyasfajta purparlé, mint ami nemrég még az igazi marxizmusról és az
igazi szocializmusról folyt ebben az országban, s ugyanúgy nem
foglalkoztatja azokat az embereket, akik elszenvedik vagy felháborodottan
elutasítják polgárjogi fogyatékosságainkat. A két nagy rendszerváltó
párt, az MDF és az SZDSZ annak idején, mondják néha a szakértok,
egyetértett a liberális demokrácia, a jogállam alapelveiben, s csak
alkotmányosságuk nyugodt, illetve radikális stílusában álltak egymással
szemben. Az elkövetkezo évtizedekben a köztársaság liberális és nem
liberális híveinek, úgy tunik, mindenesetre ide kellene visszatérniük a
szükséges polgárjogi fordulat életre hívásához. Ki kell, ki kellene
alakítanunk valamilyen egyetértést azoknak a nagy társadalmi problémáknak
az enyhítésére, amelyek sajátos halmozódása a roma magyarok nagy
csoportjainak helyzetét is kilátástalanná, vagy legalábbis drámaivá
teszi. Ez bizonyára sokkal fontosabb, mint a kétpólusú vagy négypólusú
koalíciós politika minden igenlése vagy tagadása.
back
|
